2010. december 22., szerda

A Z É _ V /I ZÉ I 1. RÉ SZ



Első körben itt vannak az év legjobb albumborítói, producerei, új együttesei, no és persze az év zsenije.


AZ_ ÉV LEG JOB B ALB UMBO R/ÍT Ó I
Jó lemezhez jó albumborító dukál, nemde? Persze, előfordulhat, hogy egy lemez csomagolása jobb, mint maga a zene, sőt akár vice versa is megtörténhet a dolog.


5. Brian Eno - Small Craft on a Milk Sea
Ahogy a Small Craft on a Milk Sea nem fogja megváltani a világot, úgy a hozzá készült albumborító sem. Talán egy kicsit túlreagált, talán egy kicsit unalmas, de az összbenyomás, a színek harmóniája mindenképp szemet gyönyörködtető – ha csak visszafogottan is.


4. The Chemical Brothers - Further
Az albumborító üzenete pontosan alátámasztja a hipotézisemet, mely szerint Ed Simons és Tom Rowlands a Further c. hetedik Chemical Brothers albumon minden eddiginél jobban alámerült a pszichedéliában, hogy felszínre hozzanak pár valóban nagyszerű kincset. Bármennyire is közhelyes a koncepció, a kompozíció korántsem az.


3. Four Tet - There Is Love in You
„Az élet olyan, mint egy doboz bonbon.” Ismerős a mondat? Remélhetőleg igen. Nagyjából ugyanez a helyzet a There Is Love in You-val és az ahhoz készült artwork-kel is. A borító egyszerűen, ugyanakkor rendkívül hatásosan hivatott prezentálni a tényt, hogy ezt a lemezt nem lehet kétszer ugyanúgy meghallgatni, a hangok páratlan harmóniája minden egyes alkalommal más és más reakciót vált ki a hallgatóból.


2. The National - High Violet
Bár a Mark Fox által készített képzőművészeti alkotás nem okoz instant katarzist, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva kiválóan illeszkedik a High Violet-hez. És ennél talán nem is kell több.


1. Arcade Fire - The Suburbs
Hogy minek nyolc albumborítót készíteni egyetlen lemezhez? Ez bizony egy fogas kérdés, a választ csak az alkotók tudhatják. Az Arcade Fire mindenesetre egy minimalizmusában is roppant mód kifejező artwork sorozatot készíttetett, amelynek bármelyik darabjára elég csak egyetlen pillantást vetni és máris egy amerikai nagyváros lakóövezetében találhatjuk magunkat. Uniformizált házak, uniformizált autók, uniformizált életstílus. Megszoksz vagy megszöksz. Itt csak az egyén különbözhet, a külcsín nem. Mert ez a módi.


A/Z É V _PRODUCE R E I
Egy producer közreműködése egy lemez munkálatai során felbecsülhetetlen értékkel bír. Megmenthet egy lemezt, egy együttest, ugyanakkor visszavonhatatlanul rá is nyomhatja a bélyegét az alkotói folyamat végeredményére, amely ugyebár lehet puszta terület megjelölés, de kézjegy is.


5. Markus Dravs (Arcade Fire: The Suburbs)
Bár Markus Dravs csak másodhegedűs lehetett a produceri munkálatok során, az irányt ugyanis az együttes jelölte ki, a Suburbs viszont annak ellenére nem lett annyira Arcade Fire-ös, hogy mégis nagyon az lett.


4. Tim Goldsworthy (Archie Bronson Outfit: Coconut)
Tim Goldsworthy egyszer már robbantott egy nagyot egy hasonló stílusú együttessel (The Rapture) pár évvel ezelőtt (Echoes), talán éppen ezért csúszhatott a negyedik helyig ezen a listán, no meg persze azért is, mert a Coconut finoman szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mindazonáltal a producer úrnak sikerült kellemesen összefésülnie a zaj rock-ot, a shoegaze-t, a Franz Ferdinand-os fesztelen, táncolható new wave pop rock izét és mindazt, amit az együttes az előző lemezen (Derdang Derdang) csúcsra járatott.


3. Peter Katis (Jónsi: Go)
Jónsi első szólólemezének produceri teendőiből barátja, Alex Somers és Nico Muhly is kivették a részüket az utolsó szó jogát azonban egyértelműen Peter Katis tartotta fenn magának, és milyen jól is tette. A Go gyönyörűen szól, minden hang a helyén, a dalok pontosan olyan hosszúak, amilyen hosszúnak lenniük kell, és így tovább.


2. Luke Smith (Foals: Total Life Forever)
A Foals első és második lemezét összehasonlítva nyilvánvalóvá válik az egyszeri hallgató számára, hogy mire is volt szüksége ennek az együttesnek: egy jó producerre. A Total Life Forever az Antidotes-hoz képest lényegesen hosszabb, elnyújtottabb dalokkal van tele, amelyek nem csupán kicsattannak az élettől, az érzelmektől, hanem egyrészt sokkal jobban lekötik az ember figyelmét (ha úgy tetszik, az album elkapja fantáziánk grabancát, szinte egy szempillantás alatt), másrészt nehezebben szerettetik meg magukat, de lassabban is tűnnek el a hallójáratainkból.


1. The National (The National: High Violet)
Ami az Interpol-nak nem sikerült, az a National esetében is csak egy hajszálon (és a kiváló az arányérzéken) múlott. Ugyanakkor persze fontos megjegyezni, hogy Matt Berninger és díszes társasága nem is rugdosott ki annyi embert a stúdióból, ők még kitartóan ragaszkodtak a munkálatok során régi jó producerük, Peter Katis véleményéhez. Ami nem is baj. A High Violet erőssége – a produceri munka tekintetében – abban rejlik, hogy sokkal több rizikót mer vállalni, sokkal kevésbé játszik biztonsági játékot. Egy-egy ponton az ember már tényleg úgy érzi, hogy ezek a jóemberek éppen most borulnak át a ló túloldalára, de aztán jön egy Conversation 16, ami azon nyomban helyrebillenti az egyensúlyt.


/AZ É V ZE NE I ZSENIJE_

Damon Albarn

Igazából ez nem nagyon szorul magyarázatra. Vagyis de. Damon Albarn nem csupán azért lett – szerintem – az év zenei géniusza, mert nettó projekthalmozó, hanem azért, mert azon kevés emberek közé tartozik, akik pontosan tudják, hogy mit miért csinálnak, és hogy mikor kell valamit abbahagyni, vagy éppenséggel egy kicsit visszatenni a sufniba. Ez nyilvánvalóan hihetetlen objektivitással ruházza fel, mindemellett csak és kizárólag színvonalas produktumokat ad ki a kezei közül. Az évek során mint ember is rendkívül sokat fejlődött, saját bevallása szerint sokkal jobban tisztában van a saját korlátaival, no és persze képes jobban disztingválni a dolgok között. Csak annyit tudok mondani, hogy csak így tovább, Mr. Albarn!


A Z ÉV L EGJOBB/ Ú J EGY Ü T T ESE I E LŐA DÓI
A vérfrissítés a popzene egyik legfontosabb alappillére. Nyilván egy kisebb folyót lehetne rekeszteni az önmagukat folyamatosan megújító művészekkel, ettől függetlenül mindenkinek jót tesz egy kis kitekintés, egy kis újdonság.


5. Fang Island
Amerikai tini rock és pop punk progresszív rock-kal, power pop-pal ötvözve, kvázi standion himnuszok formájában prezentálva. Kellemesen elmebeteg (de egyáltalán nem elborult) zene ez, no és szerintem mindent elárulok azzal, hogy Wayne Coyne (The Flaming Lips) is szereti őket, sőt, még turnézni is meghívta a Fang Island-et.


4. David Lynch
David Lynch. Filmrendező. Hobbizenész. Volt. Saját bevallása szerint egy kicsit többet szeretne foglalkozni a zenével. Megértem, sőt szorgalmazom. Bár már közreműködött lemezeken, dalokon (legutoljára a Dark Night of the Soul c. Danger Mouse and Sparklehorse albumon), első saját szerzeményei csak idén láttak napvilágot egy dupla A-oldalas kislemez formájában: Good Day Today / I Know. Előbbi egy fájdalmas optimistahimnusz sodró ütemekkel, utóbbi pedig egy végtelenül elborult alternatív blues dal. Olyan, mintha egy nagyon szomorú Portishead dolgozna fel egy Eels dalt. Jöhet a többi!


3. Janelle Monáe
Janelle Monáe idén egy sokrétűségének ellenére is elképesztően karakteres és egységes lemezzel lepett meg szinte mindenkit. Az év egyik legpáratlanabb bemutatkozása az övé és bár nagyon univerzálisnak, már-már közhelyesnek hat, de ebből a csajból még tényleg lehet bármi.


2. How to Dress Well
Az anonimitás a How to Dress Well néven tevékenykedő kölni filozófia szakos hallgató esetében kifejezetten áldásos. A hihetetlenül természetes, mindent átölelő intimitás egy kis titokzatossággal kiegészülve páratlan kombinációt képez, pláne ha még hozzávesszük, hogy a zene semmihez sem hasonlítható. Az idei év során feltűnt egyik legnagyobb pop zenei reménység. Tessék odafigyelni rá!


1. Tame Impala
Bár a Tame Impala közel sem olyan eredeti, mint az imént említett How to Dress Well, de tény és való, hogy Kevin Parker együttese mutatkozott be a legemlékezetesebben az idei év során. Egyrészt új életet leheltek a már néhány éve éledező, de kitörni nem képes pszichedéliába, másrészt elkészítették az év legfantasztikusabb bemutatkozó lemezét. Az Innerspeaker egy kellemes slágergyűjtemény és bár hibái, hátrányai szinte nyilvánvalóak, a dalok egy pillanat alatt elfeledtetik ezt velünk. Ennél pontosabban nehéz megmagyarázni, hogy miért a Tame Impala az év legjobb új együttese. Unalmasan hangzik, de ki kell próbálni, nincs mese.

...és akikre érdemes még odafigyelni a jövőben: Emika, Fitz & the Tantrums, Karen Elson, Two Door Cinema Club, Villagers


A_Z /ÉV L E GJOB B Ú _JRA K/IA DOTT L EM E Z E I
Re-Issue. Szükségszerűen rettegnivaló terminus ez egy az átlagnál magasabb pop zenei érzékenységgel rendelkező egyén számára? Szükségszerűen a jogdíjak kihasználásáról és az aktuális siker meglovagolásáról lenne szó, semmit egy kiváló lemez renoméjának öregbítéséről? A válasz összetett, erősen szubjektív. Mindenesetre itt van öt olyan album, amelyek újra kiadott változataira is érdemes odafigyelni.


5. The National: High Violet (Expanded Edition)
A National idén egy igazán emlékezetes lemezzel lepte meg mind rajongóit, mind a szaksajtót. A High Violet előtt rendre leborultak a kritikusok, az album sikerességének egy további ékes bizonyítéka pedig a Billboard listán elért magas helyezés. Nem is kellett sokat várni az album újra kiadott változatáig, amelyet ezúttal „expanded edition” fantázianévvel láttak el. Hogy őszinte legyek, a második lemez finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után. Tény, hogy az első lemezen helyet foglaló stúdióalbum bármelyik tétele köröket ver bármelyik második lemezes szerzeményre (ennek igazából az ellenkezője lenne meglepő), de a Wake Up Your Saints és a You Were a Kindness tényleg kifejezetten színvonaltalannak tűnik a többi dalhoz képest. A Terrible Love újravett változata csodálatos, de az eredeti még mindig sokkal karizmatikusabb, hangulatosabb. Az összképet a Walk Off és a Sin-Eaters, valamint az Anyone’s Ghost és az England élő változata menti meg, de előbbi két szerzeményt már bónusz dalokként korábban ismerhettünk, két kiváló koncertfelvételt pedig bármikor találhatunk a YouTube-on.


4. Nine Inch Nails: Pretty Hate Machine (2010 Remaster)
A Nine Inch Nails mára klasszikussá vált, kanonizált bemutatkozó lemezének úgy kellett már az újrakeverés, mint eltévedt embernek a sivatagban egy korty víz. (Bocs, a szörnyű hasonlatért.) A remaszterizálás puszta tudata is elegendő lenne már ahhoz, hogy ez a lemez ezen a listán landoljon, de ha hozzávesszük még azt is, hogy milyen jól sikerültek a munkálatok, akkor igazán elégedettek lehetünk. Egyetlen negatívumként az extrákkal mindig bőkezű Trent Reznor aktuális fukarsága tudható be (csak egy Queen feldolgozást kapunk bónusz dalként), de legalább van egy csinos új artwork is. Tényleg jól néz ki. Ami azt illeti, ennek a lemeznek így kell megszólalni és kinézni. Ha úgy tetszik, a Pretty Hate Machine most jelent meg.


3. R.E.M.: Fables of the Reconstruction (25th Anniversary Edition)
A jövő tavasszal új lemezzel jelentkező R.E.M. a Collapse Into Now felvételeinek szüneteiben sem tétlenkedett. Leporolták mára klasszikussá vált harmadik lemezüket, kiegészítették az együttes szülővárosában, az amerikai Athens-ben rögzített demófelvételeket és újra kiadták azt. Nem lehet sok hozzáfűznivalója az embernek, a Fables of the Reconstruction mind a mai napig friss és bivalyerős, mintha nem is egy komoly alkotói válságban szenvedő zenekar műve lenne. Pedig nagyon is. A gyötrelemnek ezúttal megvolt az eredménye. Még 25 év után is érezhető.


2. Nick Cave Re-Issues (Tender Prey, The Good Son, Henry’s Dream)
Nick Cave. Ő az a popszemélyiség, akit senkinek nem kell bemutatni. Az érzékenyebb lelkűek a PJ Harvey-val elhümmögött Henry Lee, a nyálasok a Kylie Minogue-gal előadott Where the Wild Roses Grow, a kemény fickók pedig a tesztoszteron-túltengéses Stagger Lee kapcsán emlékezhetnek rá. A rajongók meg ugyebár lépten-nyomon őt látják, az álmaikban, a gettóban, mindenhol. Nick Cave. Ő az, akinek zenei és irodalmi munkássága észveszejtően erős összhangban, elképesztően markánsan van jelen a kortárs popkultúrában. Ő az, aki professzióvá tette az ördögűzést a popzenén keresztül. Nick Cave. Zenei munkásságának jelentőségét nyilván saját maga is felismeri. No, meg persze a kiadója is, és hát azok a klasszikus lemezek nem éppen két éve jelentek meg. Időszerű volt már őket leporolni, kicsinosítani, újra kiadni. A Re-Issues sorozat már tavaly kezdődött, jelenleg valahol a Henry’s Dream lemez körül tart és nagy valószínűséggel még jövőre is érkeznek majd installációk. Várjuk szeretettel.


1. David Bowie: Station to Station (2010 Re-Issue)
Ha a ’60-as éveket a Beatles uralta és határozta meg, akkor a ’70-es éveket egyértelműen David Bowie. Punk rock szcéna ide, progresszív rock oda, Bowie olyan tempót diktált, amelyet nem lehetett tartani. Utánozni próbálták, de velük ellentétben a művész úr pontosan tudta, hogy mikor kell levetkőzni egy szerepet, mikor kell valami újat kitalálni. Így történt ez a glam rock-kal is, amit tulajdonképpen ő teremtett meg, majd annak rendje és módja szerint el is temette. (Persze, sokan csak évekkel később kapcsoltak.) Ezt egy rövid soul korszak követte, majd 1976-ban bemutatkozott a sovány fehér herceg (Thin White Duke), Bowie mindmáig egyik legnagyobb hatású karaktere. A drogfüggő, kősznob idegen azért lépett elő a semmiből, hogy a jazz, a soul, a rock és az elektronika fúziójából megteremtsen egy olyan zenei hangzást, ami na. És mit ad Isten, sikerült is neki. Ennek lenyomata a Station to Station, amely alatt mind a mai napig beszakad az asztal, az olyan slágerek hatására, mint a TVC 15 és a Golden Years pedig még a talaj is elkezd a lábunk alatt mozogni. Így kell szólnia egy progresszív gondolkodású művész úttörő és paradigmaváltó lemezének. Akár a ’70-es években, akár a jövő hét folyamán.
Az Thin White Duke-ot megtestesítő David Bowie ezalatt szépen lassan tönkre tette magát. Drogfüggősége egyre csak súlyosbodott, de pár évvel később szerencsére már teljesen rendbejött. Ez azonban egy másik történet.

Hosszas előkészületek után idén szeptemberben megjelent az album újrakevert változata, telis-tele extrákkal. Ajánlom a páratlanul gyönyörű, díszdobozos limitált kiadást mindenki figyelmébe.


FU TO TTA K _M É/G
Az alábbi lemezek vagy nem fértek fel a top 20-as listára, vagy eleve nem kaptak volna ott helyet ellentmondásos teljesítményük miatt. Mindenesetre fontosnak tartottam, hogy szót ejtsek róluk, hiszen volt bennük valami, amitől nagyon is szerethetőek voltak. Csak hát a végeredmény, ott bukott el a dolog.


Archie Bronson Outfit: Coconut
A Coconut az év legfélresikerültebb lemeze. Amilyen magabiztosan és energikusan, majdhogynem parádésan a Magnetic Warrior, a Shark’s Tooth, a Hoola és a Wild Strawberries felvezeti az anyagot, a Chunk és a You Have a Right to a Mountain Life/One Up on Yourself olyan lazasággal rúgja tökön az egészet. A Bite It and Believe It és a Hunt You Down pedig ahelyett, hogy észhez térítené szerencsétlen hangzóanyagot, csak még jobban leülteti. A visszaszámlálás előtt azonban szerencsére a Harness (Bliss) elég energiát szolgáltat még egy kör átvészelésére, a Run Gospel Singer pedig legalább annyira ambivalens módon fejezi be a Coconut-ot, mint amennyire ambivalens maga a lemez. Kár érte, hiszen Tim Goldsworthy remek munkát produceri munkát végzett, az albumon keveredő stílusokat tökéletes arányérzékkel keverte össze, nincs túlpolírozva és agyonfésülve az egész. Egy csodálatos darabka nyers gyémántot kaphattunk volna, de ehelyett...


Brandon Flowers: Flamingo
A Killers frontemberének első (és ha így folytatja remélhetőleg utolsó) szóló próbálkozása a Flamingo. Mint oly sok lemez, amely az alábbiakban górcső alá kerül majd, ez is kifejezetten vegyes érzelmeket kelt az emberben. De talán mind közül a legrosszabb. Amíg a lenti lemezek jócskán tartalmaznak olyan dalokat, amelyek nagy valószínűséggel elég sokáig a köztudatban lesznek még, addig Mr. Flowers albuma, ha tartalmaz is ilyen tételeket, azok mára egyértelműen kifakultak. Az egyetlen ok, amiért a Flamingo említésre került ezen a listán az nem más, mint Brandon Flowers dalszerzői vénája. Komoly színvonaltalansága ellenére valamilyen perverz módon még így is fülbemászó tud lenni legalább a dalok fele. Más kérdés, hogy ezek az impulzusok idejekorán elhagyják a testünket, de ez akkor is egy olyan bravúr, ami előtt meg kell hajolni. Ha csak egy kicsit is, és akkor is óvatosan.


Broken Bells: Broken Bells
James Mercer (The Shins) és Danger Mouse (Gnarls Barkley, etc.) közös zenei kalandjának első kézzel fogható, füllel hallható lenyomata a Broken Bells cím nélküli albuma. Az összbenyomás legalább annyira vegyes, mint mondjuk a Massive Attack idei lemezével kapcsolatban. Egyrészt akad négy-öt egészen kiváló, csak komoly erőfeszítések árán feledhető dal ezen a lemezen, de a többi egyszerűen csapnivalóan színvonaltalan. Unalmasak, pozőrködnek, és úgy általában: ellenérzéseket váltanak ki. Reméljük második nekifutásra sikerül valami egységesebbet (egységesebben jobbat) összehozni a művész uraknak.


Goldfrapp: Head First
A Head First pofátlanul jól sikerült átverés. Elsőre minden porcikánkat megmozgatja, majdnem belé is szeretünk, de másnap reggel kiderül, hogy ez a nő smink nélkül már egyáltalán nem szép. Lady Gaga-hoz képest persze még így is egy istennő, de az átverés az átverés.
Félreértés ne essék, nem Alison Goldfrapp-ről volt szó, csupán ötödik, Will Gregory-val közös lemezéről. A Head First első hallgatásra a hallójáratainkba költözik, de talán egy kicsit hamarabb távozik onnan és talán egy kicsit keserűbb utóízt hagy a szánkban, mint kellene.


Hans Zimmer: Inception
Nem elég, hogy az Inception (Eredet) egyértelműen az év egyik legjobb filmje (ha nem maga a legjobb), de a Hans Zimmer keze munkáját dicsérő filmzene is ott van valahol az élmezőnyben. Az zeneszerző előző munkáira jellemző hömpölygő, olykor bódítóan és álmosítóan lassan, semmint feszültségkeltően kibontakozó csúcspontok miatt azok a lemezek önmagukban hallgatva nem tették túl izgalmassá magát a hangzóanyagot. Nem tudni, hogy Johnny Marr hatására, vagy csak egy szimpla megtáltosodásnak köszönhetően, de az Eredethez készült filmzene lényegre törő, feszült, izgalmas, sejtelmes és sok esetben felidézi magát a filmet is – képek nélkül, természetesen.


Klaxons: Surfing the Void
Végre bebizonyosodott, amit már három éve sejteni lehetett: a Klaxons az univerzum (hangszerrel előállítható) legfurább hangjainak mestere. Ami ennél is sokkal fontosabb, hogy az eleve önálló esztétikai értékkel rendelkező hangok, ill. melódiafoszlányok Jamie Reynolds-éknak köszönhetően olyan konstellációba kerülnek, amely mit sem von le a fentebb említett minőségből, sőt. Ennek ellenére a Surfing the Void talán egy kicsit túlpolírozott lett nagyszerű elődjéhez képest, ha úgy tetszik, kényszerzubbonyt adtak az őrültre, de szerencsére a könnyebben szakadó fajtából.


Massive Attack: Heligoland
Az év vesztese egyértelműen a Massive Attack és a duó rajongóinak 99%-a. Hét évnyi szünet után nagy nehezen megszülték ötödik stúdióalbumukat, a Heligoland-et, amely finoman szólva elég nagy csalódást okozott. A lemezen ennek ellenére akad pár egészen kiváló dal (azok közül is kiemelkedik a Psyche és a Paradise Circus), de az átlagszínvonal a Massive Attack sztenderdjétől fényévekre van. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy bár egységként egyértelműen nem működik a hangzóanyag, részekre bontva meglepően erős tud lenni. Talán jobban is járnak mind a rajongók, mind pedig az együttes tagjai, ha a jövőben tényleg csupán kislemezeket és EP-ket fognak megjelentetni. Úgy szökőévente.


MGMT: Congratulations
Az MGMT idei lemeze szép és becsülendő törekvés a siker feldolgozására, illetve annak demonstrálására, hogy ők többre is képesek, mint egy Time to Pretend vagy Kids kaliberű sláger összetákolására, vagyis végső soron a rajongók elijesztésére. A probléma csupán az, hogy tíz évvel ezelőtt egy oxfordi, Radiohead nevű együttes ugyanezt eljátszotta. A különbség pedig az, hogy míg előbb említett együttes csak a renoméját szilárdította meg ezzel a lépéssel és az elidegenült rajongók többségét sikerült visszacsábítania, illetve jószerivel újakat is szerezni a hűtlenek helyére, addig Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser igencsak felsült ilyen szempontból. Egy másik probléma pedig az, hogy azért az MGMT az Oracular Spectacular-ral nem járta meg a csúcsok csúcsát, csak nagyon szépen teljesítettek vele – elsősorban a lemezeladások tekintetében, másodsorban pedig a kritikusoknál.


The Radio Dept.: Clinging to a Scheme
A sötét, zord Skandináv tél idén végre véget ért a svéd The Radio Dept. számára is. Clinging to a Scheme c. lemezük az év egyik legkellemesebb meglepetése a maga filantróp beütésével, könnyű emészthetőségével és mással össze nem téveszthető hangulatával. Persze, ennél erősebb is lehetne a hangzóanyag, de amennyiben az együttes kis lépésekben gondolkodik és nem szeretnének, mondjuk két hét múlva U2 lenni, akkor ez az album bizony nagyon is szép teljesítmény és pazar időtöltés a világmegváltásig.


Villagers: Becoming a Jackal
Annak ellenére, hogy a Villagers idei bemutatkozó lemeze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, érdemes lesz a továbbiakban is figyelemmel követni Conan O’Brien együttesének sorsát, hiszen ha szerencsénk van (neki pedig elég mázlija), a következő lemezen akár meg is történhet a csoda. A csoda pedig az lenne, ha a Becoming a Jackal összes hibáját kijavítaná: jobban eldolgozott hatások, csak egy kicsit erősebb és emlékezetesebb dalok, jobb dallista.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése