Nyilvánvalóan nem csak ez a tizenkettő album és egy EP maradt ki az idei év során, elvégre én sem számolhatok be mindenről. Mindenesetre még a december 31-i nagy visszaszámlálás előtt érdemes egy-kettőt (vagy mindet) kipróbálni az alábbiak közül.
Archie Bronson Outfit
Coconut
Domino
10 dal, 40 perc
A Franz Ferdinand talán soha nem volt annyira aktuális, mint 2010-ben. Először is ott van a Foals második, egészen kiváló albuma, amely leginkább úgy hangzik, mintha a Radiohead és az elegáns skótok egy soha ki nem adott közös jammelésének kipofozott, összeszedett változata lenne. Másodszor pedig az Archie Bronson Outfit idei lemeze is hemzseg Alex Kapranos-ék hatásától. Az oxfordi Foals-zal szemben azonban sokkal szembetűnőbb az, hogy Sam Windett-ék hova is nyúltak egy kis inspirációért. A feszes, táncolható alapok ugyanis bármennyire is a háttérben próbálnak maradni, és bármennyire próbálják egy kis shoegaze-zel, noise rock-kal vagy elektronikával színesíteni a képet, a figyelemelterelés hasztalan. De ez talán nem is olyan nagy baj.
Brian Eno
Small Craft on a Milk Sea
Warp
15 dal, 49 perc
Brian Eno Leo Abrahams-szel és Jon Hopkins-szal karöltve készített egy újabb ambient albumot. Az elkészült mű az Ambient 1: Music for Airports-tól finoman szólva is távol áll, viszont legalább két szempont alapján érdemes nekifutni. Az egyik az, hogy a művész úr nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal vonult stúdióba, hogy (ismét) megváltsa az art-rock, és úgy am block a könnyűzene világát. A másik pedig az, hogy egyértelműen ki akart szakadni egy kicsit a műfaj emberi türelmet és éberséget próbára tevő mivoltából. Ennek érdekében egy jól bevált módszerhez folyamodik: amikor kezd egy kicsit ellaposodni a dolog, akkor Eno bácsi szépen megkéri Leo-t, hogy ugyan taposson már az effektpedálra, Jon pedig ugyan illesszen már be egy-két „zúzósabb” ütemet. A végeredmény olykor egészen megdöbbentően hatásos, olykor pedig már szinte zseniális, de mindenképp érdekes. Persze, lehetne jobb is, de Brian Eno csúcskorszaka (sajnos) már elmúlt.
Az album hivatalos oldala, ahol három dalt teljes egészében meg lehet hallgatni, csorgathatjuk a nyálunkat a díszdobozos változat láttán, valamint megtekinthetünk hét session videót olyan dalokkal, amelyek nem szerepelnek a lemezen.
Danger Mouse & Sparklehorse
Dark Night of the Soul
Capitol
13 dal, 46 perc
A Sparklehorse mindig is ott volt az amerikai alternatív szcéna élmezőnyében, megjegyzem teljesen megérdemelten. Bár kommerciálisan nem mondhatók túl sikeresnek, nyilvánvalóan többek között azért, mert nem mindenkinek jön be egy ilyen albumcím: Vivadixiesubmarinetransmissionplot, mindenesetre legyen elég annyi, hogy elég nagy hatásuk van, volt és lesz. Danger Mouse viszont a Gnarls Barkley-val nem csak financiális, de kritikai sikert is elkönyvelhetett. Aztán jött Beck, akivel a barkácsművész legutóbbi, Modern Guilt c. stúdióalbumán dolgozott, de egyébként becsúsztatott az ajtó alatt egy zseniális Gorillaz (Demon Days) és egy kellemes The Good, the Bad & the Queen albumot is. Mielőtt azonban belefogott volna idén James Mercer-rel (The Shins) a Broken Bells körüli teendőkbe, gyorsan összehozta a fenti együttesek közül elsőként említettel a nagyszerű, letaglózó Dark Night of the Soul-t, ami bizony – ahogy a címe is indikálja – nem mindig kellemes hallgatnivaló, nem lehet csak úgy feltenni és háttérzeneként használni. Figyelmet igényel, elmélyedést, cserébe pedig introspekciót és egy sötét, amolyan David Lynch-es utazást kapunk cserébe, az elme és a lélek rejtett bugyraiba. Apropó David Lynch. A Flaming Lips, Julian Casablancas (The Strokes), James Mercer, Suzanne Vega, Gruff Rhys, Iggy Pop és még sok más, jól csengő névvel rendelkező egyén mellett bizony ő is közreműködik a lemezen.
(Az EMI-jal való hosszas jogi huzavona miatt csak idén nyáron jelenhetett meg a Dark Night of the Soul, annak ellenére, hogy már tavaly kész volt.)
Duffy
Endlessly
A&M / Mercury
10 dal, 34 perc
Akárki, akármit mond Aimée Ann Duffy kisasszony bizony isteni hanggal lett megáldva. A könnyfacsaró, esős napokon kiválóan funkcionáló, kifejezetten hangulatos, bár korántsem tökéletes Rockferry után két évvel az énekesnő egy új, optimista arcát mutatja felénk, kifejezetten táncolható, kellemes dalok formájába öntve. Az Albert Hammond-dal elkövetett tízszámos hangzóanyag nem kínál egy új Mercy-t, Warwick Avenue-t, vagy Rain on Your Parade-et, helyette itt van a kicsit gyengécske felvezető kislemez, a Well, Well, Well, de meg kell állapítanom, hogy ennél csak jobb dalok kaptak helyen az Endlessly-n. A soul érzelmességéről és a pop könnyűségéről szerencsére most sem kell lemondanunk, és szerencsére az is megállapítható, hogy ez az album van olyan jó, mint a Rockferry.
Eels
Tomorrow Morning
E Works/Vagrant
14 dal, 46 perc
Mark Oliver Everett albumtrilógiája, amely a tavalyi, nagyszerű Hombre Lobo: 12 Songs of Desire-rel nyitott, idén a kisebb csalódást okozó End Times című lemezt követően az optimista Tomorrow Morning-gal véget ért. A kiváló Blinking Lights and Other Revelations bűvkörét hatásosan megidéző lemez bár hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor kifejezetten élvezetes, illetve egy izgalmas utazás utolsó pillanatait ajánlja fel számunkra, amely során egy kis betekintést nyerhettünk E magánéletébe. Ki ne lenne kíváncsi rá?
How to Destroy Angels
How to Destroy Angels EP
The Null Corporation
6 dal, 29 perc
Trent Reznor idén a Nine Inch Nails tisztességgel eltemetett hullája után új együttest alapított kedves feleségével, Mariqueen Maandig-gal és régi producer haverjával, Atticus Ross-szal How to Destroy Angels néven, amelyet a Coil 1984-ben kiadott EP-jéről kért kölcsön. A hangsúly egyébként a NIN hulláján van, sajnos. Zeneileg ugyanis azt a vonalat viszik tovább, egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetve a melódiákra és a hangulatra, semmint a vad torzításokra és artikulálatlan kiabálásra. Trent egyébként egy merőben újszerű hangzást ígér a jövő év elejére időzített bemutatkozó album kapcsán, ez az ingyen beszerezhető EP pedig csak egyfajta bemelegítésként értelmezendő. Na, majd meglátjuk.
Omar Rodriguez-Lopez & John Frusciante
Omar Rodriguez-Lopez & John Frusciante
Sargent House / Rodriguez-Lopez Productions
7 dal, 29 perc
John Frusciante már annyiszor besegített a Mars Volta-nak, illetve Omar Rodriguez-Lopez szólóalbumain, hogy elég nehéz volt elhinni, hogy még nem csinált a két agytröszt egy közös lemezt. (Ez főleg Omar zenei hiperaktivitásának fényében érdekes.) Mindenesetre megérte várni. Az albumnyitó 4:17 am egy tipikus esős napi dalkollekciót sejtet, de korántsem erről van szó. A címnélküli lemez nettó érdekes, kísérleti gitárzene, telis-tele felejthetetlen dallamokkal. Gitárlecke haladóknak.
Amennyiben valaki fizet a lemezért, azzal jótékony célt támogat. Részletek ugyanezen az oldalon.
Paul Smith
Margins
Billingham Records
13 dal, 47 perc
Elgondolkodott már valaki valaha azon, hogy mit csinálhat egy Billingham-i irodalomrajongó a szabad idejében, amikor éppen nem fülbemászó poszt-poszt-punk himnuszokat komponál? Hát ezt. Paul Smith, a Maxïmo Park frontembere egy abszolút szerethető, szimpatikus figura a pop színtéren, bemutatkozó szóló lemeze pedig az utóbbi idők egyik legkellemesebb resztligyűjteménye. Nem érdemes túlságosan beleélni magunkat a Certain Trigger színvonalába, a hangzóanyag összteljesítménye valahová a második és harmadik MP albumok közé lőhető be, egyértelmű hibái ellenére azonban kifejezetten szerethető lemez a Margins.
Robyn
Body Talk
Konichiwa
15 dal, 61 perc
Robyn idén szám szerint három albumot jelentetett meg. A Body Talk Pt. 1 júniusban, a Pt. 2 szeptemberben és a Pt. 3 novemberben látta meg a napvilágot. Igazából külön-külön is izgalmas mindhárom lemez, de talán mégis az azokat összegző, a gyengébb pillanatokat ügyesen kikerülő, ugyanakkor egy kicsit talán hosszú Body Talk (Pt. nélkül) ajánlható a legnagyobb magabiztossággal. Robyn idei dalkollekciója már csak azért is javallott hallgatnivaló, mert az utóbbi idők legjobb popdalai ezek. A hangsúly pedig a pop-on van. Semmi pózolás, semmi okoskodás (jó, talán egy kicsi), csak táncolható, énekelhető, szeretethető egyszerű és divatos dalok. Néha nem kell több.
RPA & United Nations of Sound
United Nations of Sound
Parlophone
12 dal, 56 perc
Richard Ashcroft lemezről-lemezre csinál magából egyre nagyobb és nagyobb hülyét. Pontosabban inkább lejáratja magát. Nem sokban más a helyzet legújabb megnyilvánulása esetében sem, amelyet a United Nations of Sound fantázianévvel látott el és alapított is köré egy kis együttest, ugyanezzel a titulussal. Már a cím is eleve közhelyes, a kegyelemdöfés mégis a hangzóanyag. A dalok 99%-ban kifejezetten felejthetőek, de valahogy nehéz ennek az embernek nemet mondani. Talán azért, mert ő írta a Bitter Sweet Symphony-t. Lehet. De eljön majd az a nap, amikor már ez sem segít majd. (Dear Richard, would you just pull yourself together already and make a good album?!)
Trent Reznor and Atticus Ross
The Social Network Soundtrack
The Null Corporation
19 dal, 66 perc
Az idei év egyik legizgalmasabbnak ígérkező filmjének (The Social Network - A közösségi háló), David Fincher nagy visszatérésének zenei aláfestését Trent Reznor (Nine Inch Nails, How to Destroy Angels) és Atticus Ross producer szolgáltatja. Egy soundtrack akkor a legizgalmasabb, ha képek nélkül vetíti le a filmet a fejünkben. A filmet személy szerint még nem ismerem, a zenéje viszont kifejezetten izgalmas.
A soundtrack hivatalos oldalán meg lehet tekinteni egy részletet a filmből, valamint le lehet tölteni egy ötszámos EP-t, amely a filmzenealbum tételeiből szemezget, egyfajta kedvcsináló.
Ugyanitt természetesen meg is lehet rendelni, vagy le lehet tölteni a teljes albumot is.
Tired Pony
The Place We Ran From
Fiction Records / Polydor Records
10 dal, 45 perc
Gary Lightbody (Snow Patrol), Peter Buck (R.E.M.) és Jacknife Lee producer szupergruppja álmos és álmodozós alternatív popdalokat ígér, amolyan Snow Patrol-osan. Csak annál egy kicsit eltérőbben. Ezt a lemezt sem érdemes kihagyni, már csak Zooey Deschanel és Tom Smith (Editors) vendégszereplése miatt sem.
Xiu Xiu
Dear God, I Hate Myself
Kill Rock Stars
12 dal, 36 perc
A kísérleti popzene atyaúristene, Jamie Stewart már évek óta ontja magából a kiválóbbnál kiválóbb, ugyanakkor rendkívül elborult, olykor nehezen követhető alternatív slágereket. A Dear God, I Hate Myself-en sajnos csak nyomokban fedezhető fel a Fabulous Muscles zsenialitása, de ahol igen, ott aztán nagyon. Vannak itt új ízek, meg régiek is rendesen és bár összességében pozitív benyomást kelt a hangzóanyag, valahogy mégsem lehetünk teljesen elégedettek, hiszen Jamie ennél többre is képes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése