T_AM E IMPAL/A __ VILLA/GE R _S

Ha egy új együttesről van szó, akkor a vizsgálódásunkat két irányból is elkezdhetjük. Egyrészt elképzelhető, hogy önmagában vesézzük ki az adott együttes első hangzóanyagát, de akár egy hatástörténeti áttekintés intenciójával is nekiveselkedhetünk a feladatnak. (Nyilvánvalóan a kettő kombinációja is kivitelezhető, ugyanakkor gyakran feleslegesen bonyolítaná és túlontúl hosszúra nyújtaná az adott elemzést.) A Tame Impala és a Villagers esetében a második opciót érdemes alkalmazni, már csak azért is, mert ahogy hallgatjuk az Innerspeaker-t vagy a Becoming a Jackal-t egyszerűen képtelenség nem gondolni mondjuk a Beatles-re vagy éppenséggel a Muse-ra.

Tame Impala
Innerspeaker
Modular Recordings
11 dal, 53 perc

Értékelés: 9.0/10

Az év legkellemesebb ájulása. Az Innerspeaker olyan, mintha Kevin Parker előszedte volna szülei kedvenc lemezeit a hatvanas évekből, kiragadott volna több meghatározó stíluselemet, egy kicsit kicsinosította volna, hogy a hangzóanyag megfeleljen a jelenkor elvárásainak, hozzáadta volna a saját ötleteit és írt volna e köré egy remek albumot. Na már most, a feltételes módot ebből akár nyugodtan le is vonhatjuk, mert igen nagy valószínűséggel ez történt. A Tame Impala bemutatkozó anyaga egy az egyben felidézi a hatvanas évek második felének koszos, LSD áztatta pszichedelikus rock-ját, meglepően autentikus keresztmetszetet adva a korhangulatról és az akkori zenéről egyaránt. Talán éppen ezért lehet egy-egy pillanat annyira ismerős, de ez mit sem von le az ausztrálok első lemezének élvezhetőségéből. Ugyanis az album egyik legfontosabb alkotóeleme, élvezhetőségének kulcsa a pillanat varázsa. Szükségszerű, hogy feloldódjunk egy-egy akkordban, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat, máskülönben hallgathatnánk naphosszat az Innerspeaker-t, úgyse „jönne át”. Ily módon teljesen felesleges hasonlítgatni, méricskélni és analizálni, ez legfeljebb az olyan altersznoboknak okozhat bármilyen nemű örömöt, mint én. Teljesen felesleges azon agyalni, hogy miért annyira johnlennon-os a vokáltémák kilencvenkilenc százaléka, hogy honnan is ismerős a Jeremy’s Storm akkordbontogatása.

Ennél sokkal fontosabb az, hogy a tét dalról dalra egyre csak nő. Kevin Parker nem szívbajos, tudja hogyan kell játszani az emberi érzelmekkel, valamint hatni azokra, vagy legalábbis ahhoz nagyon ért hogyan kell hangulatilag (szinte) tökéletesre csiszolni egy lemezt. Gyakorlatilag az Expectation-ig – amely szám szerint a nyolcadik tétel a lemezen – egy pillanatra sem állunk meg (igazából ekkor sem állunk meg, csak az előbbieknél még jobban elszállunk), de ez egyáltalán nem zavaró, mert minden egyes dal ideális arányban tartalmaz hallucinációt és álmodozást elősegítő, illetve figyelemfelkeltő elemeket és szerencsére Parker sem veszi túl komolyan magát, mindennek következtében a mi hallójáratainkat sem üli meg túlságosan az Innerspeaker. Bár a már említett Expectation egy pillanatra (egy hat perces pillanatra) lecsillapítja a kedélyeket, a Bold Arrow of Time hihetetlenül dögös pszichedelikus blues rock-ja egy pillanat alatt újra észhez térít, hogy aztán a Runaway, City, Houses, Clouds segítségével felkészülhessünk a mindent elsöprő fináléra, az utolsó nagy ájulásra (I Don’t Really Mind).

Az Innerspeaker egyetlen negatívumaként talán az említhető meg, hogy olykor nehéz kibogozni a melódiákat, de a szerkesztési folyamatokat nyilvánvalóan szánt szándékkal vitték el ebbe az irányba. Mindemellett bátran kijelenthetem: a Tame Impala első albuma az év legjobb bemutatkozása.

Ajánlott dalok: Desire Be Desire Go, Alter Ego, Solitude Is Bliss, Jeremy’s Storm, The Bold Arrow of Time, I Don’t Really Mind

Villagers
Becoming a Jackal
Domino
11 dal, 44 perc

Értékelés: 7.5/10

Keserű, furcsa szentimentalizmus. A Conor J. O’Brien vezette Villagers az év talán legfurcsább hangulati spektrumával operáló együttese. A zeneileg eleve sokszínű (folk, rock, egy csipet pszichedélia és goth, valamint jókora adag barokk pop) Becoming a Jackal még hangulatilag is igen komplex jelenség: egyszerre jelenik meg benne a spleen, a szentimentalizmus, a magasztosság, az introvertáltság, a keserűség és az elidegenedés, valamint sok minden más. Ez a zenei és hangulati összetettség ugyanakkor nem csak kiemeli őket az idén bemutatkozó együttesek közül, de nem is tesz túl jót nekik. O’Brien érezhetően tehetséges dalszerző, ügyesen bánik a hangjával, olykor még valami zseniálisat is felvillant, de talán ez így egyszerre túl sok. Vagy valami egyszerűbbel, vagy valami sokkal grandiózusabbal, bátrabbal kellett volna kezdeniük. Persze utóbbi szcenárió magával vonja a korai bukás potenciálját is, előbbi pedig a teljes érdektelenséget mind a közönség, mind a kritika részéről.

Az íreknek összességében sikerült belőni egyfajta arany középutat, de még nem tudnak teljesen magabiztosan egyensúlyozni ezen a magas kötélen. Így fordulhat elő, hogy a hangzóanyagon a (majdnem) hibátlan momentumok váltják egymást az unalomba fulladó tételekkel. Így történhetett meg az, hogy a nyitó I Saw the Dead egy kisebb katarzist váltott ki a maga szépen építkező szerkezetével, kicsit goth-os és nagyon barokkos beütésével, ami leginkább egy jól sikerült Muse dalra emlékeztethet minket és így történhetett meg az, hogy a címadó dal jellegtelensége gyorsan le is lankasztotta ezt a lelkesedést. Gyakorlatilag ugyanez mutatható ki a lemez hátralévő részében, de az összképbe még az is beletartozik, hogy bizony ott van még a nagyság potenciálja ebben az együttesben. Nem mindenkinek sikerülhet elsőre, na.

Ajánlott dalok: I Saw the Dead, Ship of Promises, The Pact (I’ll Be Your Fever), Twenty Seven Strangers