HO W TO_ D/RES S W E LL _ FA NG I SL A ND/

Annak ellenére, hogy a legnagyobb sajtóvisszhangot és a legszélesebb közönségsikert a tavalyi év során a szinti pop kapta, nem csak e zsáner került nagymértékben újrahasznosításra. Ami azt illeti, a műfaj felélesztése magával hozta azt is, amiért az emberek – szerencsére – olyan hamar ráuntak. Néhány őslény mellett csak pár homo sapiens tudott valami igazán izgalmasat villantani. Ami viszont ennél – szerintem – sokkal fontosabb, hogy tavaly új erőre kapott a pszichedelikus zene és a dream pop is. Ha tetszik, ha nem tavaly nem a La Roux vagy az Editors tette le az asztalra a legerősebb lemezeket, hanem a Flaming Lips, a Grizzly Bear, a Bat for Lashes és a londoni The xx. Ennek hatása szerencsére még így 2010 vége felé is érezhető, mi több: kimutatható.

How to Dress Well
Love Remains
Lefse
14 dal, 38 perc

Értékelés: 9.0/10

Dream pop újratöltve. A hálószobánál valószínűleg kevés helyiség tölt be intimebb szerepet egy ember életében. Tulajdonképpen a Love Remains ezen elképzelés beismerésének és elfogadásának egy produktuma. Ennek megfelelően nagyon sok dal hangzik úgy, mintha egy magnón szólva valami egyszerű alap és valaki ráénekelne. Bármennyire is hat triviálisnak ez a kép, a hanganyag erőssége bizony ebben rejlik. Egy kinyújtott pillanatkép ez, amelyben megpillantunk valakit a szomszéd háztömbben, hálója magányában énekelgetni. Ez kölcsönzi ezt a furcsa intimitást az egész lemeznek, amely egyben lehetőséget nyújt az elmélkedésre is: vajon mi szólhat a háttérben? Valami kellemes lounge alapú muzsika, amely egy hosszú munkanap után kifejezetten jól esik? Esetleg egy kis kortárs mainstream R&B és hip-hop? Vagy talán Brian Eno egyik klasszikus ambient remekműve? És vajon mit énekel a szomszéd? Talán ami még ennél is fontosabb: miért énekel? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem kapunk választ, de talán nem is fontos. Hiszen mi értelme lenne annak, ha mindent tudnánk? Eltűnne a varázs, a sejtelmesség.

Ajánlott dalok: You Won't Need Me Where I'm Goin', Can't See My Own Face, Walking This Dumb (Live), Escape Before the Rain, Endless Rain, Lover's Start

Fang Island
Fang Island
Sargent House
10 dal, 31 perc

Értékelés: 8.5/10

Hatás-vadászat. Brian Wilson (Beach Boys) vokálharmóniái. Poszt-punk-os mandolinszerű gitározás. Matek rock. Pop punk. Indie rock. A Queen, a U2 és a Coldplay stadionhimnuszai. Mindez összegyúrva egyetlen egésszé alkotja a Fang Island bemutatkozó lemezének gerincét. Meg persze az, hogy az egész úgy szól (még sokadik hallgatás után is), mintha Wayne Coyne (Flaming Lips) agyát beletették volna Ezra Koenig fejébe. A Fang Island bármennyire is gyorsan megy, mit megy, menetel és zakatol végig rajtunk legalább annyira nagy hatást is gyakorolhat ránk. Bizton állíthatom, hogy David Bowie korszakalkotó (plusz klasszikus, zseniális és hibátlan) Low c. albumának nyitótételei (Speed of Life, Breaking Glass) óta nem volt dolgom olyan együttessel/előadóval, amelynek egy-egy másfél vagy kétperces dala ennyire telített lett volna. Szerencsére egy pillanatra sem esnek át a ló túloldalára, azaz még könnyen követhető az események alakulása, bár az is beletartozik a tényállásba, hogy egy kicsit jobban oda kell figyelni, mint azt megszokhattuk. Ihletett muzsika ez, korrekt alapokkal, rengeteg fülbemászó pillanattal és – a fentebb említett két stadion kedvenc zenekarral ellentétben egyáltalán nem megjátszott – magasztossággal.

Ajánlott dalok: Daisy, Life Coach, Sideswiper, The Illinois