Klaxons
Surfing the Void
Polydor
10 dal, 38 perc
Értékelés: 8.5/10
Mivel a Klaxons idejekorán bekerült az imádott-gyűlölt „indie” kategóriába valószínűleg sokan várták már a második lemezüket. Akik imádják azok egyértelműen azért, hogy legyen mit imádniuk. Akik pedig gyűlölködnek, nos, az ő esetükben kézenfekvő, hogy azért, hogy legyen mit gyűlölniük. Mint ahogy az ismeretes az elmúlt 5-6 évben számtalan új banda bukott el egy közepes vagy egyenesen pocsék második album miatt. Még nagyobb a teher az ember vállán, ha az első lemezért még Mercury-díjat is kap. Jamie Reynolds, Simon Taylor-Davis és James Righton Steffan Halperin-nel kiegészülve ennek fényében vágott bele az új album felvételeibe, bár élek a gyanúperrel, hogy nem igazán foglalkoztak sokat a fentebb említett külső tényezőkkel. Mindenesetre a lemez felvételei körül kialakult huzavona semmi biztatóval nem kecsegtetett. De hogy rövidre vágjuk ezt a bevezetőt: idén augusztusban végre valahára megjelent a Surfing the Void. Mellesleg megjegyzem: majdnem pont jókor. Ha egy kicsit hamarabb jött volna talán nagyobb lett volna a katarzis. Viszont ha még pár hónapot kellett volna rá várni az semmiképpen sem tett volna jót az együttes, de főleg az lemez megítélésének. (Az egyre hosszabb várakozási idő ugyanis exponenciálisan növeli az elvárások szintjét is, az új album pedig nem tökéletes.) Mindazonáltal az angol őrült zsenik ismét valami vitathatatlanul izgalmasat és kellemesen agybeteget tettek le az asztalra.
Hogy gyorsan és közérthetően túl legyünk a nehezén: a Surfing the Void nem az új Myths of the Near Future. Aki kétperces, elmebeteg instant slágerek alapján akarja megítélni az új hangzóanyagot az vagy ne is hallgassa meg, vagy teljesen máshogy álljon hozzá. Mert kérem szépen ez a Klaxons. Nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk a következő másodpercben. Lehet, hogy jön egy túlvilágian gyönyörű hang, vagy éppenséggel egy olyan szanaszét torzított gitárszóló, hogy megáll az ember esze.
Bár talán egy kicsit elhamarkodott második lemezről paradigmaváltóként beszélni, mégis a Surfing the Void az. A legfontosabb előrelépés, hogy hangulatilag sokkal jobban lett felépítve, mint elődje, majdhogynem túl is polírozták. (Ez talán a háromévnyi készülődés egyik nagy előnye.) Szintén pozitív változás, hogy a hangzás valahogy sokkal olajozottabbnak hat, a lemez sokkal gördülékenyebben járja végig az útját. Ezt a legkönnyebben a szintetizátorhangokon lehet észrevenni, amelyek már az egység részeként csendülnek fel, nem pedig mint a szükséges hatásvadászat kellékei. Ugyanakkor valahol a lemeze közepe felé hatalmába keríti az embert egy érzés, egyfajta kétkedés, hogy vajon jó irányba halad-e ez az új album. Megérte ezért három évet várni? És különben is: hol maradnak már a slágerek? Szerencsére a Cypherspeed utolsó hangjait követően eljön a kellemes megnyugvás is: annak ellenére, hogy nincs a lemezen új Golden Skanks mégsem lehet hiányérzetünk, mivel minden dalban van legalább egy-két pillanat, ami azonnal megragad és kérlelhetetlenül befészkeli magát a hallójáratainkba. Az olyan tételek, mint a Venusia, a Future Memories, vagy éppenséggel az albumzáró Cypherspeed pedig megmutatják, hogy hogyan is kellett volna szólnia a Coldplay-hez hasonlóan elprostituálódott Muse tavalyi, ötödik lemezének. De semmi baj, Matt Bellamy majd két év múlva ezt is ellopja.
Az összképet nézve: kevesebb a sláger, több a szinti, alacsonyabb a BPM, ügyesebben lettek kidolgozva a hangulati csomópontok, meg úgy összességében az egész lemez hangzása és még mindig elképesztően fülbemászó az egész. Ott munkálkodik a zseni a felszín alatt, legalább annyiszor fel is tör, mint a Myths of the Near Future-ön, viszont érezhetően nem engedték még teljesen szabadjára. Lehetséges, hogy arra a hangzásra még nem vagyunk felkészülve? Ha ez így van, akkor a bemutatkozó lemez volt a legjobb beetetés, a Surfing the Void pedig már határozottan kirajzolta a jövőt, ill. annak emlékképeit (vö. Future Memories – bocs a szörnyű szójátékért).
Szokás azt mondani a második albumra, hogy az az igazi mércéje egy együttesnek, ott mutathatják meg a zenészek, hogy mit is tudnak valójában. Ugyanilyen elképzelésekkel szokás a harmadik lemezt is emlegetni, ami bizony a Klaxons-nak még hátra van. Mindazonáltal az olyan együttesekre/előadókra, akik gyakorlatilag első nekifutásra megtalálják a saját hangjukat nem nagyon, illetve csak részben illik ez a megállapítás. Az ő esetükben leginkább önmaguk az összehasonlítási alap.
Ajánlott dalok: Echoes, Valley of the Calm Trees, Venusia, Flashover, Future Memories
Surfing the Void
Polydor
10 dal, 38 perc
Értékelés: 8.5/10
Mivel a Klaxons idejekorán bekerült az imádott-gyűlölt „indie” kategóriába valószínűleg sokan várták már a második lemezüket. Akik imádják azok egyértelműen azért, hogy legyen mit imádniuk. Akik pedig gyűlölködnek, nos, az ő esetükben kézenfekvő, hogy azért, hogy legyen mit gyűlölniük. Mint ahogy az ismeretes az elmúlt 5-6 évben számtalan új banda bukott el egy közepes vagy egyenesen pocsék második album miatt. Még nagyobb a teher az ember vállán, ha az első lemezért még Mercury-díjat is kap. Jamie Reynolds, Simon Taylor-Davis és James Righton Steffan Halperin-nel kiegészülve ennek fényében vágott bele az új album felvételeibe, bár élek a gyanúperrel, hogy nem igazán foglalkoztak sokat a fentebb említett külső tényezőkkel. Mindenesetre a lemez felvételei körül kialakult huzavona semmi biztatóval nem kecsegtetett. De hogy rövidre vágjuk ezt a bevezetőt: idén augusztusban végre valahára megjelent a Surfing the Void. Mellesleg megjegyzem: majdnem pont jókor. Ha egy kicsit hamarabb jött volna talán nagyobb lett volna a katarzis. Viszont ha még pár hónapot kellett volna rá várni az semmiképpen sem tett volna jót az együttes, de főleg az lemez megítélésének. (Az egyre hosszabb várakozási idő ugyanis exponenciálisan növeli az elvárások szintjét is, az új album pedig nem tökéletes.) Mindazonáltal az angol őrült zsenik ismét valami vitathatatlanul izgalmasat és kellemesen agybeteget tettek le az asztalra.
Hogy gyorsan és közérthetően túl legyünk a nehezén: a Surfing the Void nem az új Myths of the Near Future. Aki kétperces, elmebeteg instant slágerek alapján akarja megítélni az új hangzóanyagot az vagy ne is hallgassa meg, vagy teljesen máshogy álljon hozzá. Mert kérem szépen ez a Klaxons. Nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk a következő másodpercben. Lehet, hogy jön egy túlvilágian gyönyörű hang, vagy éppenséggel egy olyan szanaszét torzított gitárszóló, hogy megáll az ember esze.
Bár talán egy kicsit elhamarkodott második lemezről paradigmaváltóként beszélni, mégis a Surfing the Void az. A legfontosabb előrelépés, hogy hangulatilag sokkal jobban lett felépítve, mint elődje, majdhogynem túl is polírozták. (Ez talán a háromévnyi készülődés egyik nagy előnye.) Szintén pozitív változás, hogy a hangzás valahogy sokkal olajozottabbnak hat, a lemez sokkal gördülékenyebben járja végig az útját. Ezt a legkönnyebben a szintetizátorhangokon lehet észrevenni, amelyek már az egység részeként csendülnek fel, nem pedig mint a szükséges hatásvadászat kellékei. Ugyanakkor valahol a lemeze közepe felé hatalmába keríti az embert egy érzés, egyfajta kétkedés, hogy vajon jó irányba halad-e ez az új album. Megérte ezért három évet várni? És különben is: hol maradnak már a slágerek? Szerencsére a Cypherspeed utolsó hangjait követően eljön a kellemes megnyugvás is: annak ellenére, hogy nincs a lemezen új Golden Skanks mégsem lehet hiányérzetünk, mivel minden dalban van legalább egy-két pillanat, ami azonnal megragad és kérlelhetetlenül befészkeli magát a hallójáratainkba. Az olyan tételek, mint a Venusia, a Future Memories, vagy éppenséggel az albumzáró Cypherspeed pedig megmutatják, hogy hogyan is kellett volna szólnia a Coldplay-hez hasonlóan elprostituálódott Muse tavalyi, ötödik lemezének. De semmi baj, Matt Bellamy majd két év múlva ezt is ellopja.
Az összképet nézve: kevesebb a sláger, több a szinti, alacsonyabb a BPM, ügyesebben lettek kidolgozva a hangulati csomópontok, meg úgy összességében az egész lemez hangzása és még mindig elképesztően fülbemászó az egész. Ott munkálkodik a zseni a felszín alatt, legalább annyiszor fel is tör, mint a Myths of the Near Future-ön, viszont érezhetően nem engedték még teljesen szabadjára. Lehetséges, hogy arra a hangzásra még nem vagyunk felkészülve? Ha ez így van, akkor a bemutatkozó lemez volt a legjobb beetetés, a Surfing the Void pedig már határozottan kirajzolta a jövőt, ill. annak emlékképeit (vö. Future Memories – bocs a szörnyű szójátékért).
Szokás azt mondani a második albumra, hogy az az igazi mércéje egy együttesnek, ott mutathatják meg a zenészek, hogy mit is tudnak valójában. Ugyanilyen elképzelésekkel szokás a harmadik lemezt is emlegetni, ami bizony a Klaxons-nak még hátra van. Mindazonáltal az olyan együttesekre/előadókra, akik gyakorlatilag első nekifutásra megtalálják a saját hangjukat nem nagyon, illetve csak részben illik ez a megállapítás. Az ő esetükben leginkább önmaguk az összehasonlítási alap.
Ajánlott dalok: Echoes, Valley of the Calm Trees, Venusia, Flashover, Future Memories
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése