Arcade Fire
The Suburbs
Merge / Mercury
16 dal, 64 perc
Értékelés: 8.0/10
Nézzük a tényeket. Az Arcade Fire egyértelműen az előző évtizedben feltűnt legizgalmasabb együttesek egyike. Funeral című hibátlan bemutatkozó lemezük amellett, hogy egy fantasztikus zenei kavalkád, amelyben a folktól a barokk pop-on át az alternatív rock-ig nagyon sok minden vegyült és – ami ennél is fontosabb – egyesült, még elképesztő érzelmi regiszterekben is mozgott, ily módon kialakítva egy elsőre talán kicsit furcsa, de mindenképpen újszerű és izgalmas hangzást. Komplex érzéseket fogalmaztak meg úgy, hogy elsősorban a zenén keresztül kommunikálták ezeket, de persze akadt jó pár emlékezetes és mindenképpen megjegyzendő sor is a dalszövegek között. Ezt követte három évvel később a Neon Bible c. dolgozat, amely amellett, hogy adott valami újat egy kicsit talán el is vett. Adott, hiszen az amúgy is gazdag hangszerparkot orgonával és egyéb instrumentumokkal bővítették. De el is vett, mivel valamilyen oknál fogva a hangzóanyag nem állt össze olyan masszív, mégis könnyen hozzáférhető egésszé, mint elődje.
Újabb három év elteltével pedig itt állunk a külváros szélén és megfigyelhetjük, hogy hogyan is alakult a zenekar tagjainak a gyerekkora. Összességében a tolmácsolás ismét jól sikerült, már ami az instrumentális és vokális részeket illeti. Koncept albumot készíteni azonban nem gyerekjáték. Na, nem mintha egy „sima” lemezt annyival egyszerűbb lenne. (De persze vannak olyanok, akiknek ez megdöbbentően jól megy.) Egy koncept albumnál sokkal aprólékosabban kell kidolgozni a részleteket és amellett, hogy jobban kell törekedni a zenei harmóniákra még az elmesélt történetnek is koherensnek kell lennie. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a Suburbs – talán pont e albumtípus készítési nehézségei miatt – valamiért nem működik olyan jól, mint a Neon Bible, a Funeral-hoz hasonlítani pedig egyenesen veszélyes és kifejezetten nem ajánlott.
Egyfajta kettőség jellemző az AF új lemezére. Egyrészt megvannak a magasztos, hihetetlenül lebilincselő, amolyan arcadefire-ös pillanatok (például a kicsit Bruce Springsteen-es Suburban War, ill. a We Used to Wait, amelyet egy hajszál választ el a dögunalomtól, mégis százszor különb és jobb, mint bármi, amit mondjuk Chris Martin-ék 2005 óta letettek az asztalra). Másrészt azonban vannak a kevésbé magával ragadó pillanatok. Az olyan tételek, mint a Rococo vagy a Half Light I sokadik hallgatás után már kifejezetten kellemesen hatnak és élvezhetőek, elsőre azonban azt gondolná az ember, hogy miért vannak kislemez B-oldalak az albumon? Ezt ellensúlyozza, hogy valamilyen csoda folytán a viszonylag hosszú „játékidő” ellenére sem válik unalmassá a dolog, sőt minden egyes hallgatás alkalmával egyre könnyebben repül el az az egy óra.
Összességében tehát a Suburbs az ellentmondások lemeze, távol áll a kitűnőségtől, talán egy rövidebb számlista jót tett volna neki, de mindenesetre még így is jobb, mint a sokévi átlag. Meg kell becsülni ezt is, hiszen ritka az ehhez fogható zene, nagyon mélyre kell ásnunk magunkat a nagy popzenei katalógusban ahhoz, hogy ilyen összetett, ugyanakkor rendkívül emberi muzsikát hallhassunk.
Ajánlott dalok: The Suburbs, Half Light II (No Celebration), Suburban War, Month of May, We Used to Wait
The Suburbs
Merge / Mercury
16 dal, 64 perc
Értékelés: 8.0/10
Nézzük a tényeket. Az Arcade Fire egyértelműen az előző évtizedben feltűnt legizgalmasabb együttesek egyike. Funeral című hibátlan bemutatkozó lemezük amellett, hogy egy fantasztikus zenei kavalkád, amelyben a folktól a barokk pop-on át az alternatív rock-ig nagyon sok minden vegyült és – ami ennél is fontosabb – egyesült, még elképesztő érzelmi regiszterekben is mozgott, ily módon kialakítva egy elsőre talán kicsit furcsa, de mindenképpen újszerű és izgalmas hangzást. Komplex érzéseket fogalmaztak meg úgy, hogy elsősorban a zenén keresztül kommunikálták ezeket, de persze akadt jó pár emlékezetes és mindenképpen megjegyzendő sor is a dalszövegek között. Ezt követte három évvel később a Neon Bible c. dolgozat, amely amellett, hogy adott valami újat egy kicsit talán el is vett. Adott, hiszen az amúgy is gazdag hangszerparkot orgonával és egyéb instrumentumokkal bővítették. De el is vett, mivel valamilyen oknál fogva a hangzóanyag nem állt össze olyan masszív, mégis könnyen hozzáférhető egésszé, mint elődje.
Újabb három év elteltével pedig itt állunk a külváros szélén és megfigyelhetjük, hogy hogyan is alakult a zenekar tagjainak a gyerekkora. Összességében a tolmácsolás ismét jól sikerült, már ami az instrumentális és vokális részeket illeti. Koncept albumot készíteni azonban nem gyerekjáték. Na, nem mintha egy „sima” lemezt annyival egyszerűbb lenne. (De persze vannak olyanok, akiknek ez megdöbbentően jól megy.) Egy koncept albumnál sokkal aprólékosabban kell kidolgozni a részleteket és amellett, hogy jobban kell törekedni a zenei harmóniákra még az elmesélt történetnek is koherensnek kell lennie. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a Suburbs – talán pont e albumtípus készítési nehézségei miatt – valamiért nem működik olyan jól, mint a Neon Bible, a Funeral-hoz hasonlítani pedig egyenesen veszélyes és kifejezetten nem ajánlott.
Egyfajta kettőség jellemző az AF új lemezére. Egyrészt megvannak a magasztos, hihetetlenül lebilincselő, amolyan arcadefire-ös pillanatok (például a kicsit Bruce Springsteen-es Suburban War, ill. a We Used to Wait, amelyet egy hajszál választ el a dögunalomtól, mégis százszor különb és jobb, mint bármi, amit mondjuk Chris Martin-ék 2005 óta letettek az asztalra). Másrészt azonban vannak a kevésbé magával ragadó pillanatok. Az olyan tételek, mint a Rococo vagy a Half Light I sokadik hallgatás után már kifejezetten kellemesen hatnak és élvezhetőek, elsőre azonban azt gondolná az ember, hogy miért vannak kislemez B-oldalak az albumon? Ezt ellensúlyozza, hogy valamilyen csoda folytán a viszonylag hosszú „játékidő” ellenére sem válik unalmassá a dolog, sőt minden egyes hallgatás alkalmával egyre könnyebben repül el az az egy óra.
Összességében tehát a Suburbs az ellentmondások lemeze, távol áll a kitűnőségtől, talán egy rövidebb számlista jót tett volna neki, de mindenesetre még így is jobb, mint a sokévi átlag. Meg kell becsülni ezt is, hiszen ritka az ehhez fogható zene, nagyon mélyre kell ásnunk magunkat a nagy popzenei katalógusban ahhoz, hogy ilyen összetett, ugyanakkor rendkívül emberi muzsikát hallhassunk.
Ajánlott dalok: The Suburbs, Half Light II (No Celebration), Suburban War, Month of May, We Used to Wait
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése