2010. szeptember 19., vasárnap

I_NTER P O L / INTER POL_


Interpol
Interpol
Matador / Soft Limit
10 dal, 45 perc

Értékelés: 8.0/10

Az Interpol 2002-ben egy nettó korszakalkotó és nem mellesleg hibátlan albummal (Turn on the Bright Lights) indult világhódító útjára. Exhumálták Ian Curtis-t, nagymértékben integrálták az Echo & the Bunnymen dallamosságát, sőt még a Chameleons hatását is felfedezhettük. Annak ellenére, hogy a lemez negyvenkilenc percéből gyakorlatilag negyvenet könnyedén beazonosíthatunk (már ami a hatásokat illeti) valami teljesen újszerűt sikerült alkotnia a New York-i négyesnek. Valamit, amit aztán nagyon sokan lenyúltak. A második megnyilatkozás (Antics) tovább finomította a hangzást, hogy aztán valami ismételten lehengerlőt adhasson az egyre gyarapodó közönségnek. A három évvel ezelőtti Our Love to Admire viszont – amellett, hogy fejlődéstörténetileg rendkívül fontos lépés volt az együttes életében, ti. az Interpol elkezdett leginkább önmagára hasonlítani – elég nagy csalódás volt. Az OLTA amellett, hogy tovább finomította az első két album hangzását kiútkeresés is volt egyben. Ez a folyamat nyilvánvalóan nem állt meg, csak a kiútkeresés is finomodott egy kicsit. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója a mellényúlás aktusa, ugyanakkor az is majdnem természetesnek vehető, hogy rengetegszer megörvendezteti a hallgatót. Ha úgy tetszik, az Interpol negyedik lemeze a szükséges rossz miatt láthatott napvilágot. (Megjegyzem, hogy az OLTA nem annyira rossz, mint amilyen benyomást a fenti megjegyzések kelthetnek, egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-éktől az ember többet vár.)

Ha egy együttes/előadó diszkográfiájában előfordul, hogy az éppen aktuális lemez előtt egy (ritkább esetben akár több) csúcsmű is található, akkor szinte lehetetlen, hogy ne hasonlítsuk az aktuális megjelenést a korábbihoz (korábbiakhoz). Teljesen helyénvaló és önmagában logikus lépés ez. A probléma csak ott kezdődik, ha valaki nem képes egy-két lépést hátralépni, hogy a kettő (vagy több) hangzóanyagot elsősorban önmagában értékelje, hogy aztán a releváns összehasonlítási pontokat egybevesse, így kiegészítendő az adott albumról alkotott álláspontot, valamint az arról megfogalmazandó véleményt. Ennek fényében az Interpol negyedik megnyilatkozása igencsak távol áll az első és máig legerősebbnek mondható albumtól, de már nem ekkora a távolság az Antics-től, a helyenként unalomba és erőlködésbe fulladó, alapvetően gyenge pillérekre épített Our Love to Admire-t pedig már jócskán le is hagyja. Mindazonáltal az Interpol nem tökéletes. Egy-egy szerzemény lehetett volna rövidebb is, de ennél sokkal aggasztóbb a dalsorrend. A Memory Serves és a Lights egyszerűen nincs jó helyen, és ez bizony nagyban az élvezhetőség, sőt egy lehetséges katarzis rovására megy. Ugyanakkor határozottan érezhető a hangzás polírozásába fektetett energia: az a feszültség, illetve „interpolos határozottság”, a dühös világfájdalom, amely a Turn on the Bright Lights egészét uralta végre több dalban is újra megjelenik (ellenben az OLTA legtöbb tételével). Ez nagy valószínűséggel annak tudható be, hogy a dalok többségét Paul Banks Helena Christensen-zel való szakítása inspirálta, amely egyrészt nem tehetett túl jót az énekes lelkivilágának, másrészt viszont ennek következtében ihletett dalok születtek. Szintén fontos változás, hogy a zenekartól számomra mindig is egy kicsit idegen szintetizátorokat zongorával váltották fel, ezt a cserét pedig nem voltak rest olyan egészen nagyszerű tételekben kihangsúlyozni, mint a Try It On vagy az Always Malaise, de ez a változás talán a legprecízebben és legszebben mégis a Lights-ban jelenik meg. Az Interpolban az a legjobb, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi drámain nem ment keresztül a hangzásuk, ez a bizonyos finomítási procedúra már önmagában is elég izgalmas volt ahhoz, hogy ébren tartsa a közönség érdeklődését, sőt, ahhoz is, hogy új rajongókat szerezzenek maguknak.

Az Interpol-t hallgatván (és a kritikákat olvasván) az az összbenyomásom, hogy a zenekar immár kilépett a sokszor emlegetett Joy Division, Echo & the Bunnymen, etc. bűvkörből – már ami a kritikusokat illeti. Nem arról van szó, hogy eddig kifejezetten zavaró lett volna a fentebb említett (és még sok más) együttes olykor egyértelműen kimutatható hatása, hiszen mindig is sikerült interpol-osra fésülni az összképet. Egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-ék elérkeztek a zeneszerzésnek egy olyan szintjére, amikor a zenéjük leginkább a saját zenéjüket, stílusukat, ill. attitűdjüket tükrözi vissza. Ehhez pedig kurázsi kell. Ergo, aki azt hitte az OLTA kapcsán, hogy az elegáns New York-iaknak befellegzett, nos, az nagyon nagyot tévedett.

Ajánlott dalok: Success, Summer Well, Lights, Barricade, Try It On


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése