Mi az indie? Nehéz kérdés, egy kegyetlenkedőbb vizsgán nyugodtan feltehetnék kérdésként. Az indie stílus és attitűd egyben. Stílus, amely nem csak bizonyos öltözködési kódokat foglal magába, az csak a külcsín. Ha jobban belegondolunk a – legalább ennyire sokoldalú – rock and roll óta nem volt ennyire sokoldalú stílus terítéken. Ugyanis az indie-n belül több irányzat is megfér: az elektronikától kezdve a folk-on és a goth-on át a poszt-punk-ig szinte minden. Az indie tipikusan az a biléta, amelyet az olyan, önmagukat mindenhatónak képzelő zenei orgánumok, mint a Pitchfork, az NME és az Allmusic előszeretettel használ olyan együttesek/zenék behatárolásánál, amelyekkel amúgy nem tudnának mit kezdeni. Kategóriákra szükség van, bármennyire is ódzkodnak – főleg a zenészek – tőlük (nem mellesleg pont ők azok, akik a kritikusok után a leginkább támaszkodnak e feliratokra).
Az indie attitűd, amely kvázi a populáris kultúra – azon belül is a könnyűzene – sokszínűségét és gyomrának hatalmas kapacitását hivatott érzékeltetni, ugyanis a fentebb vázoltak szerint, és ahogy azt a következőkben látni fogjuk, rengeteg minden megfér benne. Mindemellett jellemző rá egy erős elhatárolódási késztetés is, amely révén függetleníteni tudja magát más zenei trendektől, irányzatoktól, úgymint az mainstream R&B-től és pop-tól. Persze a stíluson belül gyakran találkozhatunk – mondjuk – e két elemmel is. A hangsúly a mainstream szón van, indie berkekben ugyanis általában sokkal kevesebb kontrollt gyakorolnak a kiadók, a producerek, a megmondó emberek, stb. Ha úgy tetszik, az indie zenészek/együttesek a saját fejük után mennek.
Az indie jellegéből fakadóan mindig az újszerűségre, a progresszióra törekszik, akár egy, a stíluson belüli trend keretei között is. Erre kiváló példa a tavalyi Editors album (In This Light and on This Evening), amely amellett, hogy remek dalokat tartalmaz kiválóan ráérzett az elmúlt nyáron kialakult szintipop revival-re, önmaga képére formálva azt. Mert amíg a La Roux és más együttesek a nyolcvanas évektől sem zeneileg, sem tematikailag nem rugaszkodtak el, addig Tom Smith-ék együttese tovább ásott a gödörben, megdöbbentő mélységekbe jutva így el, remek rálátással saját képességeikre és arra, hogy mit is akarnak kezdeni a hangzásukkal. Harmadik albumuk révén az Editors-nek sikerült bebizonyítania, hogy bár az éppen legfelkapottabb stílust veszik alapul egy-egy albumuk elkészítésénél, mégis valahogy továbbgondolják azt. Persze, előbbi mozzanat miatt nem lehetnek olyan eredetiek, mint például a New York-i Interpol.
2. Történeti áttekintés
Az indie (azaz: independent) műfaj a huszonegyedik század első évtizedének egyik legfontosabb zenei irányzata, annak ellenére, hogy legalább annyira hamar letűnt, mint mondjuk a hetvenes évek vége felé a punk. Mert bizony az indie már a múlté. Itt van helyette az indie!
A műfaj még épphogy csak kibontakozott, de valamikor a kétezres évek elején az olyan együttesek, mint a Strokes, az Interpol és a Yeah Yeah Yeahs megelégelték, hogy a kilencvenes évek legvége és a kétezres évek legeleje leginkább az elektronikus zenei műfajokról szólt. Tény és való, hamar rá lehetett unni az olyan műfajokra, mint a lounge és a big beat, de az mindenképp túlzás, hogy már égető szükség volt egy kis garázsérzésre. A gyökerek azonban még ennél is korábbra nyúlnak vissza, egészen pontosan a Pavement nevű együttesig, nekik is az 1992-es Slanted and Enchanted c. hibátlan bemutatkozó lemezükig. (Az indie zene térhódításával egy időben persze az elektronika sem halt ki teljesen, csak átalakult.)
Ha jobban belegondolunk ez a „független” zenei műfaj/stílus mindig is egyfajta protestáló jelleggel bírt. Hiszen 1992 és 1994 között az egész világ a grunge-ra figyelt, a Pavement csak lassan, de elképesztő hatással kúszott be a köztudatba – már ami a zenészek világát illeti. Ha úgy tetszik ők voltak a műfaj pionírjai és egyben mártírjai is. (Mártírok az előbb említett zsáner miatt.) Tulajdonképpen a kétezres évek legelejéig kellett várni, hogy az indie mint önálló műfaj teljes valójában manifesztálódhasson. (Mert közben persze volt egy nagy brit pop revival is.) Onnantól viszont töretlen a sikere és gyakorlatilag megállíthatatlan, az óceán mindkét partján rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Persze akkorának nem, mint mondjuk napjainkban Lady Gaga vagy Beyoncé. De ez hozzátartozik az ellenálló-jelleghez.
Ami pedig az USA-t és az Egyesült Királyságot illeti: ez a meccs tulajdonképpen döntetlen, legfeljebb csak állást foglalhatunk. A stílus ugyanis alapvetően az Egyesült Államokban indult, de a csúcsra járatásban és valódi pompájának megmutatásában már egyértelműen a briteké a főszerep. A kettő nem létezhet egymás nélkül, erre kiváló példa az Interpol - Editors párhuzam. Míg előbbi már 2002-ben elkezdett ökölbe szorított kézzel szomorkodni (Turn on the Bright Lights), addig utóbbi 2005-ben (a Bloc Party-val karöltve) a szigetországban is meghonosította a stílust, az első igazi indie trendet, a poszt-punk revival-t. Viszont ha jobban belegondolunk akkor kézenfekvő, hogy Paul Banks-ék első lemeze nem jöhetett volna létre a Joy Division, a Cure, az Echo & the Bunnymen és még megannyi brit együttes nélkül. Ergo ez egy felbonthatatlan szimbiotikus kapcsolat.
3. Az indie ma
A történelem ismétli önmagát, ez egyértelmű. Ennek fényében ez a stílus sem kerülheti el végzetét. Az újra és újra feltűnő zenei trendek mellett ugyanakkor egy másfajta tendencia is megfigyelhető. A leköszönő zsánerek ugyanis nagyon sokszor bizony nyomot hagynak maguk után. Éppen ezért tűnhet egy basszusfutam kísértetiesen ismerősnek és pontosan ezért fordulhat elő az, hogy órákig, sőt napokig azon agyal valaki, hogy hol is hallotta már azt a bizonyos énekstílust. Mivel az indie egy globális olvasztótégely, ezért nem meglepő, hogy több külön kis stílus fordul elő benne. Úgymint:
- dreampop (Bat for Lashes, The xx)
- goth (Florence + The Machine)
- new wave (Franz Ferdinand, Vampire Weekend)
- garázs és punk (The Strokes, Yeah Yeah Yeahs, Arctic Monkeys)
- poszt-punk (Interpol, Editors, Bloc Party)
- barokk és kamara pop (Arcade Fire, The Last Shadow Puppets)
- matek rock (Battles, Fang Island)
- rave (Klaxons)
- krautrock (The Horrors)
- noise rock (The Big Pink, A Place to Bury Strangers) és így tovább.
Ennek tetejébe bizonyos pontokon még jókora átmeneteket is felfedezhetünk, úgymint a jelenleg egyre felkapottabb neo-pszichedélia (MGMT, Tame Impala) területén. Emellett a Grizzly Bear kiváló tavalyi lemeze (Veckatimest) briliáns példája volt az átmeneteknek: folk és barokk pop, pszichedélia és kamarazene, lo-fi és art rock.
És itt jön képbe az indie sikerének egyik titka. Felmerül ugyanis a teljesen logikus kérdés, hogy nem könnyű elveszni ennyi biléta és meghatározás között? A válasz egy egyszerű nem. Ugyanis annak ellenére, hogy egy rendkívül diverzifikált stílusról van szó (szinte) minden esetben könnyű hozzáférni a lemezekhez. (Na, nem a letöltésekre kell itt gondolni.) Persze, ha az ember kíváncsi (és már miért ne lenne az), akkor nyugodtan foghat egy ásót és csatlakozhat a megannyi rajongóhoz és kritikushoz a nagy mélyre ásásban, azaz: elkezdheti elemezgetni a hatásokat és ellenhatásokat. Ez nyilván a legtöbb könnyűzenei stílus esetében így működik, az indie esetében azonban valahogy sokkal természetesebbnek hat az, hogy nagy ívben tehetünk az előzményekre. Ez azonban sok esetben nagy fejfájást is okozhat a stílus képviselőinek, hiszen olykor egy-egy indie-n belüli trend képviselői között nehéz megmondani, hogy mi a különbség. Ily módon törekedniük kell az eredetiségre, ha nem akarnak tömegtermékké válni. És mint tudjuk, sokan nyomás alatt dolgoznak a legjobban.
4. Bíráskodás helyett introspekció
Az indie-vel kapcsolatban több szcenárió lehetséges, amely egyébként levetíthető sok más műfajra is. Az egyik az, hogy valaki kérdés nélkül behódol a műfajnak és élvezi döntésének – túlnyomó részt kedvező – konzekvenciáit. Egy másik hozzáállás értelmében az egyszeri hallgató szeret mélyre ásni, megvizsgálni egy-egy dolog gyökerét, majd visszatérni a felszínre és egészében megcsodálni az adott találmányt. Ez a nehezebb, időigényesebb folyamat, de mindenképp kifizetődő azáltal, hogy megannyi izgalmas zenével találkozhatunk közben. A harmadik és negyedik szcenárió csak egy bizonyos ponton válik egymástól. Az abszolút zsákutca az, amikor valaki teljes egészében visszautasítja a(z adott) stílust, képtelen globálisan látni a képet, sőt nem is törekszik rá. És itt jön képbe a pont, ahol a harmadik és negyedik álláspont elválik: megértés. Míg előbbi úgy utasítja el a stílust, hogy nem veszi a fáradtságot, hogy a színfalak mögé tekintsen, addig a negyedik úgy utasítja el, hogy bár megérti és átlátja a globális képet, mégsem képes azonosulni vele. Egyetlen pont, mégis mennyi mindent sejtet és magában foglal.
5. Fontos lemezek
Pavement: Slanted and Enchanted
Pavement: Crooked Rain, Crooked Rain
The Strokes: Is This It
Interpol: Turn on the Bright Lights
Yeah Yeah Yeahs: Fever to Tell
Arcade Fire: Funeral
Franz Ferdinand: Franz Ferdinand
Bloc Party: Silent Alarm
Editors: The Back Room
Arctic Monkeys: Whatever People Say I Am, That's What I'm Not
Battles: Mirrored
The Horrors: Strange House
Klaxons: Myths of the Near Future
A Place to Bury Strangers: A Place to Bury Strangers
The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement
MGMT: Oracular Spectacular
Vampire Weekend: Vampire Weekend
Bat for Lashes: Two Suns
The Big Pink: A Brief History of Love
Florence + The Machine: Lungs
Grizzly Bear: Veckatimest
The xx: xx
Az indie attitűd, amely kvázi a populáris kultúra – azon belül is a könnyűzene – sokszínűségét és gyomrának hatalmas kapacitását hivatott érzékeltetni, ugyanis a fentebb vázoltak szerint, és ahogy azt a következőkben látni fogjuk, rengeteg minden megfér benne. Mindemellett jellemző rá egy erős elhatárolódási késztetés is, amely révén függetleníteni tudja magát más zenei trendektől, irányzatoktól, úgymint az mainstream R&B-től és pop-tól. Persze a stíluson belül gyakran találkozhatunk – mondjuk – e két elemmel is. A hangsúly a mainstream szón van, indie berkekben ugyanis általában sokkal kevesebb kontrollt gyakorolnak a kiadók, a producerek, a megmondó emberek, stb. Ha úgy tetszik, az indie zenészek/együttesek a saját fejük után mennek.
Az indie jellegéből fakadóan mindig az újszerűségre, a progresszióra törekszik, akár egy, a stíluson belüli trend keretei között is. Erre kiváló példa a tavalyi Editors album (In This Light and on This Evening), amely amellett, hogy remek dalokat tartalmaz kiválóan ráérzett az elmúlt nyáron kialakult szintipop revival-re, önmaga képére formálva azt. Mert amíg a La Roux és más együttesek a nyolcvanas évektől sem zeneileg, sem tematikailag nem rugaszkodtak el, addig Tom Smith-ék együttese tovább ásott a gödörben, megdöbbentő mélységekbe jutva így el, remek rálátással saját képességeikre és arra, hogy mit is akarnak kezdeni a hangzásukkal. Harmadik albumuk révén az Editors-nek sikerült bebizonyítania, hogy bár az éppen legfelkapottabb stílust veszik alapul egy-egy albumuk elkészítésénél, mégis valahogy továbbgondolják azt. Persze, előbbi mozzanat miatt nem lehetnek olyan eredetiek, mint például a New York-i Interpol.
2. Történeti áttekintés
Az indie (azaz: independent) műfaj a huszonegyedik század első évtizedének egyik legfontosabb zenei irányzata, annak ellenére, hogy legalább annyira hamar letűnt, mint mondjuk a hetvenes évek vége felé a punk. Mert bizony az indie már a múlté. Itt van helyette az indie!
A műfaj még épphogy csak kibontakozott, de valamikor a kétezres évek elején az olyan együttesek, mint a Strokes, az Interpol és a Yeah Yeah Yeahs megelégelték, hogy a kilencvenes évek legvége és a kétezres évek legeleje leginkább az elektronikus zenei műfajokról szólt. Tény és való, hamar rá lehetett unni az olyan műfajokra, mint a lounge és a big beat, de az mindenképp túlzás, hogy már égető szükség volt egy kis garázsérzésre. A gyökerek azonban még ennél is korábbra nyúlnak vissza, egészen pontosan a Pavement nevű együttesig, nekik is az 1992-es Slanted and Enchanted c. hibátlan bemutatkozó lemezükig. (Az indie zene térhódításával egy időben persze az elektronika sem halt ki teljesen, csak átalakult.)
Ha jobban belegondolunk ez a „független” zenei műfaj/stílus mindig is egyfajta protestáló jelleggel bírt. Hiszen 1992 és 1994 között az egész világ a grunge-ra figyelt, a Pavement csak lassan, de elképesztő hatással kúszott be a köztudatba – már ami a zenészek világát illeti. Ha úgy tetszik ők voltak a műfaj pionírjai és egyben mártírjai is. (Mártírok az előbb említett zsáner miatt.) Tulajdonképpen a kétezres évek legelejéig kellett várni, hogy az indie mint önálló műfaj teljes valójában manifesztálódhasson. (Mert közben persze volt egy nagy brit pop revival is.) Onnantól viszont töretlen a sikere és gyakorlatilag megállíthatatlan, az óceán mindkét partján rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Persze akkorának nem, mint mondjuk napjainkban Lady Gaga vagy Beyoncé. De ez hozzátartozik az ellenálló-jelleghez.
Ami pedig az USA-t és az Egyesült Királyságot illeti: ez a meccs tulajdonképpen döntetlen, legfeljebb csak állást foglalhatunk. A stílus ugyanis alapvetően az Egyesült Államokban indult, de a csúcsra járatásban és valódi pompájának megmutatásában már egyértelműen a briteké a főszerep. A kettő nem létezhet egymás nélkül, erre kiváló példa az Interpol - Editors párhuzam. Míg előbbi már 2002-ben elkezdett ökölbe szorított kézzel szomorkodni (Turn on the Bright Lights), addig utóbbi 2005-ben (a Bloc Party-val karöltve) a szigetországban is meghonosította a stílust, az első igazi indie trendet, a poszt-punk revival-t. Viszont ha jobban belegondolunk akkor kézenfekvő, hogy Paul Banks-ék első lemeze nem jöhetett volna létre a Joy Division, a Cure, az Echo & the Bunnymen és még megannyi brit együttes nélkül. Ergo ez egy felbonthatatlan szimbiotikus kapcsolat.
3. Az indie ma
A történelem ismétli önmagát, ez egyértelmű. Ennek fényében ez a stílus sem kerülheti el végzetét. Az újra és újra feltűnő zenei trendek mellett ugyanakkor egy másfajta tendencia is megfigyelhető. A leköszönő zsánerek ugyanis nagyon sokszor bizony nyomot hagynak maguk után. Éppen ezért tűnhet egy basszusfutam kísértetiesen ismerősnek és pontosan ezért fordulhat elő az, hogy órákig, sőt napokig azon agyal valaki, hogy hol is hallotta már azt a bizonyos énekstílust. Mivel az indie egy globális olvasztótégely, ezért nem meglepő, hogy több külön kis stílus fordul elő benne. Úgymint:
- dreampop (Bat for Lashes, The xx)
- goth (Florence + The Machine)
- new wave (Franz Ferdinand, Vampire Weekend)
- garázs és punk (The Strokes, Yeah Yeah Yeahs, Arctic Monkeys)
- poszt-punk (Interpol, Editors, Bloc Party)
- barokk és kamara pop (Arcade Fire, The Last Shadow Puppets)
- matek rock (Battles, Fang Island)
- rave (Klaxons)
- krautrock (The Horrors)
- noise rock (The Big Pink, A Place to Bury Strangers) és így tovább.
Ennek tetejébe bizonyos pontokon még jókora átmeneteket is felfedezhetünk, úgymint a jelenleg egyre felkapottabb neo-pszichedélia (MGMT, Tame Impala) területén. Emellett a Grizzly Bear kiváló tavalyi lemeze (Veckatimest) briliáns példája volt az átmeneteknek: folk és barokk pop, pszichedélia és kamarazene, lo-fi és art rock.
És itt jön képbe az indie sikerének egyik titka. Felmerül ugyanis a teljesen logikus kérdés, hogy nem könnyű elveszni ennyi biléta és meghatározás között? A válasz egy egyszerű nem. Ugyanis annak ellenére, hogy egy rendkívül diverzifikált stílusról van szó (szinte) minden esetben könnyű hozzáférni a lemezekhez. (Na, nem a letöltésekre kell itt gondolni.) Persze, ha az ember kíváncsi (és már miért ne lenne az), akkor nyugodtan foghat egy ásót és csatlakozhat a megannyi rajongóhoz és kritikushoz a nagy mélyre ásásban, azaz: elkezdheti elemezgetni a hatásokat és ellenhatásokat. Ez nyilván a legtöbb könnyűzenei stílus esetében így működik, az indie esetében azonban valahogy sokkal természetesebbnek hat az, hogy nagy ívben tehetünk az előzményekre. Ez azonban sok esetben nagy fejfájást is okozhat a stílus képviselőinek, hiszen olykor egy-egy indie-n belüli trend képviselői között nehéz megmondani, hogy mi a különbség. Ily módon törekedniük kell az eredetiségre, ha nem akarnak tömegtermékké válni. És mint tudjuk, sokan nyomás alatt dolgoznak a legjobban.
4. Bíráskodás helyett introspekció
Az indie-vel kapcsolatban több szcenárió lehetséges, amely egyébként levetíthető sok más műfajra is. Az egyik az, hogy valaki kérdés nélkül behódol a műfajnak és élvezi döntésének – túlnyomó részt kedvező – konzekvenciáit. Egy másik hozzáállás értelmében az egyszeri hallgató szeret mélyre ásni, megvizsgálni egy-egy dolog gyökerét, majd visszatérni a felszínre és egészében megcsodálni az adott találmányt. Ez a nehezebb, időigényesebb folyamat, de mindenképp kifizetődő azáltal, hogy megannyi izgalmas zenével találkozhatunk közben. A harmadik és negyedik szcenárió csak egy bizonyos ponton válik egymástól. Az abszolút zsákutca az, amikor valaki teljes egészében visszautasítja a(z adott) stílust, képtelen globálisan látni a képet, sőt nem is törekszik rá. És itt jön képbe a pont, ahol a harmadik és negyedik álláspont elválik: megértés. Míg előbbi úgy utasítja el a stílust, hogy nem veszi a fáradtságot, hogy a színfalak mögé tekintsen, addig a negyedik úgy utasítja el, hogy bár megérti és átlátja a globális képet, mégsem képes azonosulni vele. Egyetlen pont, mégis mennyi mindent sejtet és magában foglal.
5. Fontos lemezek
Pavement: Slanted and Enchanted
Pavement: Crooked Rain, Crooked Rain
The Strokes: Is This It
Interpol: Turn on the Bright Lights
Yeah Yeah Yeahs: Fever to Tell
Arcade Fire: Funeral
Franz Ferdinand: Franz Ferdinand
Bloc Party: Silent Alarm
Editors: The Back Room
Arctic Monkeys: Whatever People Say I Am, That's What I'm Not
Battles: Mirrored
The Horrors: Strange House
Klaxons: Myths of the Near Future
A Place to Bury Strangers: A Place to Bury Strangers
The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement
MGMT: Oracular Spectacular
Vampire Weekend: Vampire Weekend
Bat for Lashes: Two Suns
The Big Pink: A Brief History of Love
Florence + The Machine: Lungs
Grizzly Bear: Veckatimest
The xx: xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése