Chew Lips
Unicorn
Indie Europe/Zoom
10 dal, 32 perc
Értékelés: 4.5/10
Felszarvazás. A Chew Lips első lemeze szerethető jószág, de csak úgy távolról, közelről ugyanis egy ronda, kifejletlen bestia. Semmi fennkölt pompa, mint mondjuk egy unikornis esetében. (Mert ugyebár a cím részben ezt sejteti.) A dolog elegancia része megvan, az biztos, fehérlik is rendesen. De egyszerűen nem akar beindulni ez a gépezet. Az Eight sokat sejtetően, egyáltalán nem hivalkodóan indítja a lemezt, a Play Together a maga gyengécske indie slágerképződmény mivoltával pedig még elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, hátha bekövetkezik az a bizonyos csoda, vagy legalább egy kis katarzis. De a nagy várakozás közepette csak azt vesszük észre, hogy a Piano Song-gal a Unicorn már véget is ért. A következő mozzanat pedig az, hogy eszeveszettül elkezdenek zakatolni a fogaskerekek az agyunkban, hogy ez mi a fenéért nem állt össze a kép? Az egyes alkotóelemek ugyanis rendben vannak, itt-ott egy kis Kraftwerk behatás, másutt kortárs indie zene mutatható ki, elképzelés és elhatározás, no meg persze egy leheletfinom réteg retro érzés is van. A kép azonban továbbra is zavaros. Sajnos.
Akinek egyébként a La Roux tavalyi bemutatkozó lemeze egy kicsit túl harsány volt és/vagy képtelen volt megbarátkozni Elly Jackson hangjával, annak a Chew Lips egy lehetséges alternatíva. Az indie diszkók táncparkettjének megtöltéséhez azonban ez a lemez igencsak kevés.
Ajánlott dalok: Eight, Play Together, Karen
Crystal Castles
Crystal Castles (II)
Fiction
14 dal, 53 perc
Értékelés: 8.0/10
Sav, bébi, sav. A szintén ArtStab-on belül tevékenykedő Szécsi Jusztina hívta fel a figyelmemet a Crystal Castles második – szintén cím nélküli – lemezére, amit először egy kicsit szkeptikusan fogadtam, hiszen az első albumot ismertem, de egyáltalán nem tetszett. Az viszont mindenképp meggyőzött, amikor azt mondta, hogy alapvetően olyan ez az album, mintha a Horrors és az XX zenéjét kevernék. Úgyhogy végül nekiveselkedtem és legnagyobb megkönnyebbülésemre nem csalódtam. (Persze hozzá kell tenni azt is, hogy a bevált recepten annyira mégsem változtatott olyan sokat Alice Glass és Ethan Kath.)
A Fainting Spells nyitánya azt sejteti, hogy a következő ötven percben egy megszokott, az átlagostól semmilyen vonatkozásban nem különböző indie elektro-punk album következik majd. Ezt a gyanút tartja fenn az első kislemeznek választott – amúgy remek – Celestica is, azzal a különbséggel, hogy mindenképp érdekes atmoszférája és Alice Glass különleges hangja lehetővé teszik az azonnali szerelembeesést. Az igazi nagy dobások még csak ezután következnek. A Baptism négy percben foglalja össze a bemutatkozó lemez teljes hangulatpalettáját és mutatja meg, hogy merre tart a második számú megnyilatkozás. A Sigur Rós hangmintával (Inní Mér Syngur Vitleysingur) operáló Year of Silence teljességgel behatárolhatatlan: egyszerre ambient, világzene, experimentális elektronikus zene, talán (acid) house és még ki tudja mi minden. Élek a gyanúperrel, hogy Ethan Kath sem tudja, hogy mi ez. Az Empathy, Suffocation és Violent Dreams – épp időben – egy kicsit kitisztítják a feszültségtől pattanásig feszült hallójáratokat és egyben felvezetik az album legjobb tételét, a grandiózus Vietnam-ot. (Hozzátenném, hogy ez a felvezetés lehetett volna egy kicsit rövidebb is.) Utána viszont mintha egy kicsit leülne a Crystal Castles (II), ami végül is bocsánatos bűnként is felfogható, hiszen a hátralévő öt tételből mind az öt remek (az előző nyolcról nem is beszélve), de valahogy mégsem áll össze a kép. Talán ha valamit kihagytak volna vagy éppenséggel hozzátettek volna még valamit...
Ha úgy tetszik, a Crystal Castles (II) egy archetipikus elektro-punk lemez, a hangsúly pedig a punk szón van, amely leginkább az együttes hozzáállásában reflektálódik. Rengeteg stílus és hangulat fér meg gyakran egy-egy dalon belül és szerencsére megcsömörlésnek semmi nyoma nincs.
Ajánlott dalok: Celestica, Baptism, Year of Silence, Vietnam, Pap Smear, Intimate
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése