Hosszas agyalás, tökölés, pakolgatás, fontolgatás és idegeskedés után végre sikerült összeállítanom azt a 100-as listát, amely a kétezres évek eddigi legjobb dalait tartalmazza. Egyes magazinokkal és online zeneportálokkal szemben ez nem egy ilyen körbepisilős, területmegjelölős lista, amely implikálva felszólít minden kedves olvasót, hogy zokszó nélkül fogadja el ezt a listát, mint viszonyítási alapot és tekintse meghatározónak. Ez szigorúan csak az én véleményem. Éppen ezért, ha valakinek van kedve, akkor nyugodtan ossza meg egy kommentárban a saját toplistáját.
Hogy ne lőjem le egyből a poént, ezért hátulról kezdem a felsorolást, és szépen haladok majd előre.
Ennek megfelelően:
100. The Good, the Bad & the Queen – The Good, the Bad & the Queen
Damon Albarn második számú szólóprojektje 2007-ben adta ki első, és eddigi egyetlen lemezét. A The Good, the Bad & the Queen cím nélküli debütje meggyőzte a szaksajtót, bár nem lett igazán átütő közönségsiker, de lehet, hogy egy Blur és egy Gorillaz után Albarn nem is ezzel a szándékkal kezdte el írni ezeket a dalokat. Az együttesben egyébként olyan nagy nevek működtek közre, mint Paul Simonon basszusgitáros (The Clash), Simon Tong gitáros (ex-The Verve, jelenleg Erland and the Carnival) és az én személyes kedvenc dobosom, Tony Allen (Fela Kuti). A többnyire nyugodt és kimért, de közel sem modoros tizenegy dal után a lemez ebben a hétperces kakofón menetelésben csúcsosodik ki, ami zsenialitásban csak a Spiritualized Cop Shoot Cop...-jához mérhető.
99. Air – Sex Born Poison
A francia együttes 2001-es második, 10,000 Hz Legend c. albumán gyökeresen más elképzeléseknek adott hangot, mint a legendás Moon Safari-n. A Sex Born Poison egy közös jammelésből született és bár bizonyos pontokon kifejezetten félkésznek hat az egész kompozíció, máig az együttes egyik kedvence.
98. Jarvis Cocker – Don’t Let Him Waste Your Time
Jarvis Cocker első szólóalbumának második kislemeze tulajdonképpen az első találkozásom volt a Pulp egykori frontemberével. Igazából nem is a dal, hanem az agyeldobós klip ragadt meg bennem elsőre, csak utána kezdtem el komolyabban koncentrálni a dalra, ami végülis úgy végződött, hogy ronggyá hallgattam a Jarvis c. szólóbemutatkozást.
97. Maxïmo Park – Apply Some Pressure
Erre a nagyszerű dalra nem tudok más hasonlatot kreálni, mert egyszerűen tényleg olyan, mint "egy kellemes epilepsziás roham ecstasy túladagolás miatt". Az együttes sajnos visszavett egy kicsit ebből a punkos lendületből a második és harmadik albumokon, aminek meg is lett az eredménye: tipikus indie one album wonder-ré váltak. Viszont erre a dalra emlékezni fogunk még egy jó darabig!
96. Goldfrapp – Human
A James Bond filmeket idéző klip az első találkozásom volt a Goldfrapp zenéjével és be kell, hogy valljam: egyből szerelmes lettem Alison Goldfrapp kisasszonyba. A gyönyörű, a szó legjobb értelmében vett "tündéri" hang olyat művelt az agytekervényeimmel, amire eddig csak nagyon kevés énekes/énekesnő volt képes. Szerencsére a nagyszerű debütálást egy töretlen sikersorozat folytatta, először jött a kicsit karcos Black Cherry, aztán a glamben fürösztött, tökéletes Supernature és a folktronika felé kacsintgató, letisztult Seventh Tree. Izgatottan várom az ötödik albumot!
95. Razorlight – In the Morning
Megunhatatlan. Ez a legjobb kifejezés erre a dalra. Nem csak tökéletes albumindításként könyvelhetjük el, hanem egy nagyszerű kislemezedalként is, és persze nem utolsó sorban az évtized egyik legdögösebb számának is. Johnny Borrell-t így szeretjük/szerettük. A kezdeti Strokes visszhangok után és a nagy elszállás előtt.
94. The Knife – Pass This On
A The Knife a kétezres évek egyik legdurvább és egyben legjobb jelensége. A Sigur Rós elektronika változata, Svédországból. Nem pop, nem elektronika, mégis valahogy mindkettő. Eddig is tudtuk, hogy az észak-európai országok egy teljesen külön világot képeznek, főleg a svédek. De hogy ennyire?! Mindenesetre a Dreijer tesók zenéje előtt a kritikusok (szinte) kivétel nélkül fejet hajtottak, különösen a második, Silent Shout c. lemez kapott elképesztő kritikákat. A rajongókról pedig csak annyit kell tudni, hogy gyakorilatilag a kicsit is érzékenyebb lelkületű egyéniségek (szinte kivétel nélkül) mind szeretik Karin és Olof talpalávalóját.
93. Travis – Sing
A Travis az egyik legkedvesebb zenekar jelenleg. Elbűvölő skótok, akik nem sztárok, mert tudják nagyon jól, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint azok a milliók, akik megveszik a lemezeiket és elmennek a koncertjeikre. Fran Healy és derék skót társai Radiohead-en, Oasis-en, Echo & the Bunnymen-en és még számtalan kultikus brit és britpop együttesen szocializálódtak. Kezdeti erőltetett himnikus hangzásukat hamar lecserélték egy sokkal barátságosabb, intimebb, emberközelibb megszólalásra. És igazából pont ezzel sikerült megtölteniük megannyi stadiont. Amiért pedig mindenképp szeretni kell a Travis-t, hogy nem akarnak akkora együttes lenni, mint a Coldplay. Innentől fogva nincs görcs, és ez pozitív hatással van a zenéjükre is. Sőt, a terep talán még inkább megfelelő a kísérletezésre. Ennek a kettőnek a tökéletes lenyomata a Sing, a zseniális klipjével együtt.
92. Coldplay – Yellow
A Coldplay a nagy elszállás (X&Y) előtt még tudott normális, meghitt, élvezhető(bb) és nem utolsó sorban maradandó dalokat komponálni. Igazából a 2005 utáni Chris Martin & Co.-val sincs különösebben nagy baj, csak valahogy az egész olyan erőltetetté vált. Látszólag kísérleteznek, de valahogy mégis a biztos talajon állnak és tulajdonképpen nem mennek se előre, se hátra. A tavalyi Viva la Vida-val is tulajdonképpen ez a baj: olyan elemeket építettek be a hangzásukba, amiket össze-összelopkodtak másoktól, éppen ezért a Coldplay berkein belül újszerűnek hatott az a bizonyos hangzás, de aki nem csak az londoni kvintett zenéjét hallgatja, hanem mondjuk levesz a polcról néha-néha egy Radiohead-et is, vagy esetleg egy jobb U2-t, annak egészen biztosan felsejlik valami.
A bemutatkozó album szolid sutasága és meghitt bája azonban kifejezetten meggyőző.
91. Télépopmusik – Breathe
Az Air-hez hasonlóan a Télépopmusik-nak is van egy bizonyos kincsesbányája, ahonnan a különböző reklámcégek gyakorlatilag nem győznek válogatni zenét újabbnál újabb hirdetéseik alá. Mégis talán a legnépszerűbb mindegyik közül (és egyben a legzseniálisabb is) a debütalbum (Genetic World, 2001) első tétele, a Breathe. Az azóta trip-hop/downtempo himnusszá avanzsált dal olyan, mint egy intim, napsütötte vasárnap reggel a kedvesünkkel az ágyban. Amikor az ember nem csinál semmit, csak órákon át bámul ki az ablakon és tulajdonképpen csak lélegzik. Ilyenkor még az agytevékenység is alábbhagy.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése