Editors
In This Light and on This Evening
Kitchenware, 2009
(5)
Kezdjük azzal, hogy már itt az elején kimerítjük a látens Joy Division fixációt: ha Ian Curtis még élne, és mondjuk úgy-ahogy sikerült volna rendbe hoznia az életét, és mondjuk egy fél miligrammal több életkedv szorult volna bele, akkor nagyjából így szólva a JD harmadik vagy negyedik albuma. Ugyanis kedvenc birmingham-i bandánk új lemeze gyakorlatilag ott folytatja, ahol a Closer befejezte.
Egyébként igazán meglepődnék rajta, ha nem váltana ki ellenérzést az emberekből az Editors harmadik albuma. Főleg azokból, akik az elsőnél leragadtak.
A nagyszerű entrée-t egy vegyes érzelmekkel fogadott (szerintem ugyancsak nagyszerűen sikerült) himnikus második album követte, és meg kell hagyni: Tom Smith-ék bandájának még mindig jobban áll az efféle hangzás, mint Chris Martin-éknak. (Persze az egójuk még valószínűleg nem verte ki a biztosítékot.)
Az együttes tagjai a harmadik albumra teljes megújulást ígértek, és a stúdióból kiszivárgott, illetve a nyári koncerteken előadott új dalok eléggé "pofameresztőek" voltak. A teljes megújulás alatt nem olyasmit kell érteni, mint amit mondjuk a Franz Ferdinand esetében. Ők ugyanis tettek egy logikus lépést előre, teljesen magukévá tudták tenni azt az afrobeat-es tánczenei hatást, ami végül az egész Tonight c. albumot uralta. De az Editors még a Killers tavalyi harmadik albumánál is nagyobb pofátlanságot tervezett végrehajtani (vagyis kiadni). Utóbbi banda Day & Age c. (egészen nagyszerű) dolgozatában ugyanis tökéletes összhangra talált a gitárzene, a glam és az elektronika között (gondoljunk csak a felvezető Human kislemezre, vagy az übersláger Spaceman-re).
Egy kis megrökönyödésre adhatott okot, amikor a tagok olyanokat kezdtek el nyilatkozni, hogy az új album tulajdonképpen egy nagy hivatkozás lesz a Terminátor c. film főcímzenéjére, illetve az egész nyolcvanas évekbeli szintipopra.
Hát, ez így is lett.
Én mindig izgatottan várom egy kedvencem sorsdöntő lépését, amikor végre elhatározzák, hogy kilépnek a skatulyából és elkezdenek valami olyasmit csinálni, ami abszolút jól áll nekik, mégis teljesen idegen azoktól a dolgoktól, amiket korábban letettek az asztalra. Ezt még a Kid A (Radiohead) kapcsán tanultam meg. Fontos, az hogy egy együttes változtasson, mert egyrészt ők is ráunnak az egészre, másrészt a rajongók is elpártolnak tőlük. Persze, vannak olyan bandák, akiknek ezek a váltások gördülékenyen, majdhogynem fennakadásmentesen mennek végbe (Sigur Rós Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust). Viszont az is előfordulhat, hogy beletörik a bicskájuk a dologba. De nagyon. Ilyen volt például a Bloc Party tavaly, a meglepően zavarodott Intimacy-vel. Persze, ez utóbbi lemez is élvezhető volt, de egyszerűen nem maradtak meg a dalok.
Azt viszont mindenképp biztató jelként könyveltem el, hogy egy-két YouTube-os kirándulás kapcsán megismert In This Light and on This Evening c. dal gyakorlatilag elsőre megmaradt és egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. Erre az izgatott kíváncsiságra csak egy jó nagy lapáttal tett még az is, hogy szeptember 19-én volt szerencsém látni őket élőben is, Budapesten a Millenárison, ahol is ingyenes koncertet adtak és két számot leszámítva az egész új albumot előadták.
Kíváncsian vártam, hogy végül is hogyan fog majd szólni a címadó dal (mármint milyen benyomást kelt majd bennem), amely pont akkor kel új életre, amikor már nagyon várja az ember. Vagy ott van az első kislemeznek választott Papillon, amely a maga gyönyörű melankolikusságával tökéletesen beleillik ebbe a szomorú idillbe. De mindenképp itt érdemel említést a mérges Eat Raw Meat = Blood Drool, ami leginkább egy pokolbéli strand hullámzó medencéjének hangjára hasonlít. Ennél még inkább pokolibban szól a The Big Exit, ami teljesen olyan, mintha Ian Curtis felmászott volna hozzánk, hogy lesújtó gondolatainak közlése után visszatérjen oda, ahonnan (fel)jött. (A Joy Division párhuzamot pedig éppen ezzel a dallal tette egyértelművé az együttes. Hallgassuk meg a She's Lost Control 12"-es verzióját, aztán ezt. Hasonlóság? Sok van.)
És meg egy kedvenc: You Don't Know Love. Chris glam-es gitár riffje újra és újra megőrjít!
Mindemellett a Like Treasure és a The Boxer egy-egy nagy Depeche Mode revival, előbbiben Tom Smith valószínűleg direkt énekel Dave Gahan stílusában. Ami pedig közös a két dalban, hogy az egész lemezre jellemző sötét feszültséget többé-kevésbé sikerül feloldaniuk (azért többé-kevésbé, mert igazából egyik dal szövege sem olyan "hű de optimista").
Egyébként jól elő volt készítve ez az egész szoktatgatás (nyáron több dalt is előadtak fesztiválokon, például a Szigeten is; több interjúban is hivatkoztak a szintetizátorokkal való új kapcsolatukról; stb.). A legjobb mégis az egészben az, hogy az együttes magabiztosan viseli ezt az új fazont. A váltás logikusnak tűnt, sokkolt, de bevált. Már csak az a kérdés: mi következhet ezután? Még egy szinti-orientált album?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése