Ahogy azt ígértem most folytatódik a TOP 100-as lista, amely az évtized általam vélt legjobb dalait tartalmazza. A visszaszámlálás második részében a kilencvenedik helyezettől a nyolcvanegyedikig megyünk el.
90. Heaven Street Seven - Tudom, hogy szeretsz titokban
Ez a dal az első találkozásom volt a HS7 zenéjével és finoman szólva elsőre agyoncsapott. Ez a csapás azonban azon kellemesebbek közül való, amelyek szépen lassan bontakoznak ki, hogy aztán jó kis keserédes szájízt hagyjanak maguk után. Nos, a Tudom, hogy... egy ilyen keserédes dolog.
89. Maroon 5 - This Love
Nem, ez nem vicc! Amikor először meghallgattam a M5 bemutatkozó albumát (Songs about Jane) hatalmas kő esett le a szívemről: van még jó zene Amerikában. Adam Levine és díszes társulata olyan megbízható popzenét szállít, ami garantáltam nyomot hagy a hallgatóban aki nem csak azért hallgatja meg újból és újból, mert a rádiók rongyosra játsszák, hanem természetesen azért, mert a dalok saját értékkel (is) bírnak.
88. Akira Yamaoka - Letter (From the Lost Days)
Akira Yamaoka úszik, mit úszik, lubickol a trip hop-ban. Eklektikus zenéjében persze nem csak a bristoliak lenyomata mutatható ki, de mégis ez a legmarkánsabb hatás az összes eddigi Silent Hill albumon. Mind közül talán a harmadik játékhoz komponálta a legjobb albumot, amely nem csak egy játékhoz készült soundtrack-ként, hanem önálló lemezként is megállja a helyét.
Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű albumnak akármelyik listán is?
A válasz egyértelmű: ha ilyen jó albumról van szó, ilyen jó dalokkal akkor természetesen van. Más kérdés, hogy az olykor kifejezetten szűk látókörű nyugati szaksajtó magasról tesz a Japán művészekre.
87. Marilyn Manson - The Nobodies
A Columbine egyetemi mészárlás által ihletett dal, az idei Manson albummal ellentétben, tökéletesen illeszkedik a Holy Wood album koncepciójába. Ebből is látszik, hogy Brian Warner akkor még a csúcson volt. Brianünk amúgy olyan, mint David Bowie (és itt elsősorban nem a szerepjátszásra és imidzsváltásokra kell gondolni): nem is ő lenne, ha nem lennének neki (is) zenei ballépései. Ami az idősebbik androgün szupersztár számára a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évek, az a fiatalabbik számára a kétezres évek. A még emészthető The Golden Age of Grotesque és a saját magához képest kifejezetten intim és szolid Eat Me, Drink Me egészesen élvezetes művek voltak, azonban az idei The High End of Low végképp bebizonyította, hogy kedvenc antikrisztusunk már csak ijesztget és nem harap. Tessék magad összeszedni!
Egyébként a teljes Marilyn Manson diszkográfiában talán a Nobodies az egyetlen olyan dal, amit nem társszerzőkkel írt az "Sátán Cicája", hanem egymaga.
86. Oasis - Falling Down
Ha a tavalyi Dig Out Your Soul-on a Gallagher fivérek még vagy száz évet dolgoznak, akkor sem tagadhatták volna le az egyértelmű Beatles fixációt. Sajnos ezt most nem sikerült olyan szépen és csont nélkül beépíteni a dalokba, mint ahogy azt 1995-ben tették (What's the Story Morning Glory?), ennek ellenére azonban egy kifejezetten jó, slágerektől hemzsegő lemezt tettek le az asztalra, ami, ahogy a WAN2 írta, azért fasza, mert még mindig jobb, mint a sokévi átlag. A Falling Down pedig ezen a bizonyos tavalyi lemezen az epicentrum, a climax avagy a peak (ahogy azt angolul írnák). Noel fantasztikus éneke, az egyértelmű Tomorrow Never Knows nyúlás, a fantasztikus orgona, ami a háttérben szól, mind mind egy egésszé olvad össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt tegyék az egyszeri ember agyával, mint a fentebb említett Heaven Street Seven dal.
85. Spiritualized - On Fire
J. Spaceman drogos hallicunációiból jutott még egy kevés a 2001-es Let It Come Down-ra is, és talán lehet, hogy pont ezért lett annyival jobb, mint a két évvel későbbi Let It Come Down. Persze a multiinstrumentalista énekesnek (aki egyébként a mai napig nem tud kottázni) sikerült magát rendbe szednie, túlélt egy súlyos tüdőgyulladást, és tavaly kiadta a kellemes, de semmiképp sem zseniális Songs in A&E-t.
84. The Veils - The Letter
Az amúgy kifejezetten nyugis, majdhogy' összebújós idei Sun Gangs album harmadik tétele ez a nagyívű, szomorú és mindenekelőtt a Veils-hez képest kifejezetten himnikus dal. Igazából a Letter-nek nem kéne működnie az album kontextusában, részint azért, mert gyökeresen eltér a többi szerzeménytől mind hangulatilag, mind konvencionálisnak mondható struktúráját tekintve. Viszont a fenébe is, Finn Andrews csak tud valamit, mert a dal olyan gyönyörűen válik eggyé az összes többi tétellel, hogy az egészen egyszerűen elképesztő. A Sun Gangs tuti befutó az év végi top 10-es listámon.
83. Thom Yorke - Hearing Damage
Ha három-négy éve megkérdezik tőlem, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy Thom Yorke egy abszolút mainstream, főleg a tinédzseréveiket taposó, vagy abból éppen kilábaló, de mindenképp romantikus alkatú tiniknek készült könyv trilógia valamelyik megfilmesített darabjához ír majd egy saját szerzeményt, akkor valószínűleg szépen képen röhögtem volna. A Radiohead egyik fő erőssége, hogy soha nem laposodik el, a tagok és a zene egyaránt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni. Ez nyilván Thom zsenijét dícséri, akárcsak ez a fantasztikus dal. A Hearing Damage egy rendkívül impulzív, érzelmektől egyáltalán nem mentes szám, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen hideg elektronikán alapszik (és kifejezetten szomorú) valahogy mégis felmelegít. Mondhatni kedvenc oxfordi rádiófejünk "szellemet költöztetett a gépbe".
82. Placebo - Song to Say Goodbye
A kifejezetten jól induló, ám idejekorán ellaposodó, aztán teljesen kifulladó 2006-os Meds c. dolgozatot Brian Molko-ék egy tipikus Placebo dallal vezették fel, ami egyben az egész album renoméját is valahogy helyrehozta. Ha a Song to Say Goodbye nem szerepelt volna zárótételként azon a bizonyos leggyengébb "látszatgyógyszer" lemezen, akkor valószínűleg ma már nem is hallgatnám őket. De szerepelt. És ez egy jó dolog.
81. Gorillaz - Clint Eastwood
Nagyon úgy néz ki, hogy Damon Albarn zsenijének szelleme teljesen belengte a kétezres évek első évtizedét*. A Clint Eastwood az egyik legnagyobb Gorillaz sláger, amihez valamilyen csoda révén még egy épkézláb remixet is képesek voltak gyártani (Ed Case Sweetie Irie Re-Fix). És bár a második Gorillaz albumot szokás győztesként emlegetni, ha már összehasonlításról van szó, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy hangoztassuk az első album érdemeit is. Mert vannak ám.
És azt se feledjük, hogy még március előtt jön a harmadik album.
*Ez reméljük töretlenül folytatódik majd a következő évtizedben. És az azt követőben is... és így tovább.
És ahogy az előzőnél is: folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése