2011. október 23., vasárnap

_ A N A GY KÉPŰSÉG / ÁRN Y OLD A LAI_




Kasabian
Velociraptor!
RCA / Columbia
11 dal, 51 perc

5.0


Nem az számít, hogy mit és hogyan lop egy művész, hanem az, hogy mit kezd vele. De mi a teendő akkor, ha egy hangzóanyag teljes egészében összelopkodott klisékből áll? Mi több, mi a teendő akkor, ha a szerző lépten-nyomon azt állítja, hogy ez az eddigi legjobb munkája? Sajnos a Kasabian negyedik albumára mindkét premissza igaz.

Tom Meighan és Sergio Pizzorno mondhat bármit, a Velociraptor! egy pozőr album, amely alapvetően gyenge lábakon áll, mégis azt akarja láttatni, hogy mennyire magabiztos, erős és nagy ívű munka. Azonban végső soron saját maga áldozatává válik, vagy ha úgy tetszik, ez a ragadozó önmagát falja fel. A nagyképűség kevés együttesnek áll jól. Lehet úgy csinálni, mint ahogy azt az egykori Oasis testvérpárja (főleg a hihetetlenül primitív Liam) mind a mai napig teszi, illetve lehet úgy is, mint ahogy a Kasabian egészen mostanáig tette. Egy szemvillanás alatt azonban ennek a szimpatikus leicesteri négyesnek sikerült az Oasis szintjére degradálnia magát. Nagy kár. Ez a beképzeltség náluk valahogy mindig egy egészséges egyensúly szerves része volt: hiába volt könnyen detektálható az a zenei háttér, amellyel a tagok rendelkeznek, s amelyből a Kasabian albumok táplálkoznak, az a végtelen magabiztosság, amellyel ezt csinálták valamilyen úton-módon meggyőzte a közönséget, hogy igenis érdemes odafigyelni a zenéjükre. Ez a stratégia viszont most elég csúnyán visszafelé sült el.

A második Kasabian albumot azért szerettem annyira, mert valami egészen eredeti egyveleggé sikerült fuzionálniuk azokat a hatásokat, amelyek őket érték, a harmadikat pedig azért, mert úgy sikerült nyúlnia a könnyűzene klasszikus pszichedelikus korszakából, hogy egy-két tételt leszámítva szinte teljes mértékben prezerválni tudnák az energiákat, az izgalmat, a dögöt. Bár első dolgozatuk hemzsegett a slágerektől, s egyenetlensége, kicsapongásai miatt valahogy nem tudott úgy és annyira megfogni, mint ahogy és amennyire akart, még így is szerethetőbb volt, mint a negyedik installáció, amely szimplán többnek akar látszani, mint amennyi valójában, s kevés dolgot tudok ennél nehezebben tolerálni. Akárcsak azt, hogy valaki túl nagyot merít valamiből, s végső soron valami ocsmány dolog kerekedik ki belőle. Szomorúsággal tölt el belátni, hogy ennek a tizenegy tételnek a legjavára a fentebb vázolt szcenárió sajnos teljes mértékben igaz. Unalmas közhelygyűjtemények tömkelegén kell átvergődnie magát az egyszeri hallgatónak, hogy eljusson egy-két olyan helyre, ami egészen közel sodorja ahhoz, hogy elálljon a lélegzete. De végső soron nem érzem azt, hogy ez megérné.

Mint az gondolom kiderült, számomra a negyedik Kasabian album rendkívül nagy csalódás volt. Már akkor gyanakodtam, amikor Sergio Pizzorno elkezdte hangoztatni, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha csináltak, a gyanúm pedig a Switchblade Smiles és a Days Are Forgotten megosztása után egyre csak igazolódni látszott. Mert bár mindkét szerzemény elég jó, de a többi lemez slágereihez képest csak egyszerűek, közepesek. Az ujjgyakorlat helyett legközelebb egy legalább West Ryder Pauper Lunatic Asylum szintű anyagot szeretnék hallani. Köszönöm!

Ajánlott dalok: Let’s Roll Just Like We Used To, Days Are Forgotten, Re-Wired, Switchblade Smiles


2 megjegyzés:

  1. az egész jogos,korrekt,és józan
    dinoszauruszról elnevezve_kihalásra ítélve

    VálaszTörlés
  2. kedvelem a Kasabian-t, de kétségkívül nagy csalódás volt ez a lemez. kár érte.

    VálaszTörlés