Apparat
The Devil’s Walk
Mute
10 dal, 47 perc
7.5
Isten a tanúm, hogy órákat, sőt napokat gondolkodtam egy frappáns, a lemezhez, illetve az arról kialakult véleményemhez remekül illő bevezetőn, de ezek szerint egészen mostanáig nem konstatáltam kellő tudatossággal, hogy a Devil’s Walk valószínűleg egyike lesz annak a temérdek számú lemeznek, amelyekről soha nem fog kialakulni egy könnyen artikulálható, kellőképpen konkrét véleményem.
Félreértés ne essék, a legújabb Apparat album kifejezetten kellemes és szerethető munka, amelybe érezhetően rengeteg időt és energiát öltek, olykor kifejezetten erősnek hat, de ahhoz, hogy ezt elérje rengeteg bukfencet kell vetnie és több olyan akadályt kell kikerülnie, amelyet saját magának állított fel, számomra teljesen érthetetlen módon.
Sascha Ring előző albumához (Walls) képest száznyolcvan fokot fordult a megszokottnak mondható (értsd: folyamatosan evolváló, egyre gazdagabbá váló) hangzás. A Multifuktionsebene egy bíztató kezdet volt, a Duplex csak tovább fokozta az izgatottságot, a Walls pedig szépen lecsiszolta azokat az apró jegyeket, amelyek az „Apparat-hangzás” fő karaktereiért felelősek így létrehozva az eddigi legteljesebb albumot, amelyet Sascha Ring kiadott. Akármerről és bárhogyan nézem, a Devil’s Walk egy kifejezetten merész lépés. Az eddigi Apparat hangzóanyagok sem gyávaságukról, megalkuvó megoldásaikról voltak ismertek, de a Shelley balladáról elnevezett negyedik album az igazán nagy elrugaszkodás. Amíg az előző három lemezre inkább az alapvetően elektronikus hangzás élő hangszerekkel való dúsítása volt a jellemző, addig jelen írás tárgyára az előző képlet teljes ellentéte. A végtelenül organikus, élő, s lélegző kompozíciókat bőségesen manipulálták mindenféle kütyüvel és hozzáadott pilinckával. Igazából ez a stílus egyáltalán nem idegen a berlini producertől, sőt mi több, kifejezetten jól áll neki. Logikus előrelépésről van szó a korábbi anyagokhoz képest. Valami azonban nem stimmel.
Mindenekelőtt nincs meg benne az a bizonyos erő, az a katarzis, ami egy ekkora váltást kellett volna, hogy kísérjen. Hiába mondhatjuk el, hogy sokkal élőbb, organikusabb a hangzás, mint korábban bármikor, és bár gyakorlatilag a teljes hangzóanyag rendkívül erős hangulatokkal és textúrákkal operál, a számításba egy-két ocsmányság is becsúszott. Továbbá engem kifejezetten zavar, hogy bár Ring alapvetően jól kidolgozott és egymással nagyszerű harmóniában lévő rétegekkel operál, a dalok szépen strukturáltak és jól vannak felépítve, illetve még az is tudható, hová akar megérkezni ezzel a hangzással és ott mit akar elérni, ez sajnos végül nem sikerül neki. Ennek a miértjére nincs egzakt magyarázat, csak a sötétben tapogatózás. Illetve a keferágás, merthogy maga a lemez az így-készült videókkal, az ingyenesen elérhetővé tett – amúgy kifejezetten nagyszerű – Black Water és Ash/Black Veil c. felvételekkel, a rövid interjúkkal, etc. remekül lett felvezetve, tényleg bíztam benne, hogy hallhatunk egy év végi biztos befutót.
Bár az elvárásoknak és várakozásoknak nem tett eleget, a Devil’s Walk végső soron egy kellemes lemez, amivel érdemes elidőzni. Akad rajta nagyszerű és bivalyerős pillanat, nem is egy. Ha nem is áll teljesen össze a kép, ha még hetekkel, hónapokkal az első meghallgatást követően sem alakult ki egy fixnek mondható vélemény ezzel az albummal kapcsolatban, valamilyen perverz oknál fogva mégsem haragudhatunk meg Sascha Ring-re. Talán azért, mert tudjuk, hogy szívét-lelkét beleadta ebbe a – néha egy kicsit túlságosan is – emocionális lemezbe, talán azért, mert ha a dalok egyik felét nem szeretjük, a másik felét egészen biztosan imádni fogjuk. Ki tudja? A lényeg, hogy érdemes ennek is nekifutni.
The Devil’s Walk
Mute
10 dal, 47 perc
7.5
Isten a tanúm, hogy órákat, sőt napokat gondolkodtam egy frappáns, a lemezhez, illetve az arról kialakult véleményemhez remekül illő bevezetőn, de ezek szerint egészen mostanáig nem konstatáltam kellő tudatossággal, hogy a Devil’s Walk valószínűleg egyike lesz annak a temérdek számú lemeznek, amelyekről soha nem fog kialakulni egy könnyen artikulálható, kellőképpen konkrét véleményem.
Félreértés ne essék, a legújabb Apparat album kifejezetten kellemes és szerethető munka, amelybe érezhetően rengeteg időt és energiát öltek, olykor kifejezetten erősnek hat, de ahhoz, hogy ezt elérje rengeteg bukfencet kell vetnie és több olyan akadályt kell kikerülnie, amelyet saját magának állított fel, számomra teljesen érthetetlen módon.
Sascha Ring előző albumához (Walls) képest száznyolcvan fokot fordult a megszokottnak mondható (értsd: folyamatosan evolváló, egyre gazdagabbá váló) hangzás. A Multifuktionsebene egy bíztató kezdet volt, a Duplex csak tovább fokozta az izgatottságot, a Walls pedig szépen lecsiszolta azokat az apró jegyeket, amelyek az „Apparat-hangzás” fő karaktereiért felelősek így létrehozva az eddigi legteljesebb albumot, amelyet Sascha Ring kiadott. Akármerről és bárhogyan nézem, a Devil’s Walk egy kifejezetten merész lépés. Az eddigi Apparat hangzóanyagok sem gyávaságukról, megalkuvó megoldásaikról voltak ismertek, de a Shelley balladáról elnevezett negyedik album az igazán nagy elrugaszkodás. Amíg az előző három lemezre inkább az alapvetően elektronikus hangzás élő hangszerekkel való dúsítása volt a jellemző, addig jelen írás tárgyára az előző képlet teljes ellentéte. A végtelenül organikus, élő, s lélegző kompozíciókat bőségesen manipulálták mindenféle kütyüvel és hozzáadott pilinckával. Igazából ez a stílus egyáltalán nem idegen a berlini producertől, sőt mi több, kifejezetten jól áll neki. Logikus előrelépésről van szó a korábbi anyagokhoz képest. Valami azonban nem stimmel.
Mindenekelőtt nincs meg benne az a bizonyos erő, az a katarzis, ami egy ekkora váltást kellett volna, hogy kísérjen. Hiába mondhatjuk el, hogy sokkal élőbb, organikusabb a hangzás, mint korábban bármikor, és bár gyakorlatilag a teljes hangzóanyag rendkívül erős hangulatokkal és textúrákkal operál, a számításba egy-két ocsmányság is becsúszott. Továbbá engem kifejezetten zavar, hogy bár Ring alapvetően jól kidolgozott és egymással nagyszerű harmóniában lévő rétegekkel operál, a dalok szépen strukturáltak és jól vannak felépítve, illetve még az is tudható, hová akar megérkezni ezzel a hangzással és ott mit akar elérni, ez sajnos végül nem sikerül neki. Ennek a miértjére nincs egzakt magyarázat, csak a sötétben tapogatózás. Illetve a keferágás, merthogy maga a lemez az így-készült videókkal, az ingyenesen elérhetővé tett – amúgy kifejezetten nagyszerű – Black Water és Ash/Black Veil c. felvételekkel, a rövid interjúkkal, etc. remekül lett felvezetve, tényleg bíztam benne, hogy hallhatunk egy év végi biztos befutót.
Bár az elvárásoknak és várakozásoknak nem tett eleget, a Devil’s Walk végső soron egy kellemes lemez, amivel érdemes elidőzni. Akad rajta nagyszerű és bivalyerős pillanat, nem is egy. Ha nem is áll teljesen össze a kép, ha még hetekkel, hónapokkal az első meghallgatást követően sem alakult ki egy fixnek mondható vélemény ezzel az albummal kapcsolatban, valamilyen perverz oknál fogva mégsem haragudhatunk meg Sascha Ring-re. Talán azért, mert tudjuk, hogy szívét-lelkét beleadta ebbe a – néha egy kicsit túlságosan is – emocionális lemezbe, talán azért, mert ha a dalok egyik felét nem szeretjük, a másik felét egészen biztosan imádni fogjuk. Ki tudja? A lényeg, hogy érdemes ennek is nekifutni.
Ajánlott dalok: Song of Los, Black Water, The Soft Voices Die, Ash/Black Veil, A Bang in the Void
Apparat - Black Water from Liberty Wilson on Vimeo.
Apparat - Song of Los (Director's Cut) from Saman Keshavarz on Vimeo.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése