2010. október 10., vasárnap

_S ZÓL Ó/ K

Egységben az erő. Ha ez az állítás igaz, akkor egy – amúgy jól működő – együttes tagjainak részéről teljesen irracionális szólóalbumot készíteni. A popszakmában persze ez máshogy van. Sokan egy szólólemezben látják annak a lehetőségét, hogy olyan dolgokat is felmutassanak, amelyeket mondjuk az anyazenekar egyáltalán nem vagy csak küszködések árán tolerálna. Egy szólólemez emellett arra is kiváló lehetőség, hogy a resztlit újrahasznosítsák, olyan pillanatokat mentsenek ki a szemetes karmai közül, amelyekben csak egy valaki látja/látta a potenciált. Egy szólólemez lehet puszta erőfitogtatás is, szimpla terület megjelölés. Mindemellett persze ezer meg egy oka lehet annak, hogy miért kezd valaki saját karrierbe. Házi feladat: mindenki nézzen utána a lehetséges faktoroknak.



Maximum Balloon
Maximum Balloon
Interscope
10 dal, 38 perc

Értékelés: 8.0/10

Házi diszkó. Bár Dave Sitek alapvetően tánclemeznek szánta az első Maximum Balloon kinyilatkoztatást, nem valószínű, hogy túl sok bulin fel fog csendülni valamelyik dal. Az hogy a TV on the Radio egyik agyféltekéje mégis milyen party albumnak szánta ezt az anyagot legérthetőbben és legerőteljesebben a David Byrne közreműködésével felvett Apartment Wrestling-ben jelenik meg. Amolyan elidegenült, nagyvárosi, otthon (alsógatyában) tombolós dalok ezek, aminek én személy szerint jobban örülök, mintha mondjuk a kereskedelmi rádiók rotációjában csendülne fel akármelyik szerzemény is. Ami azt illeti, már csak eszessége miatt sem kompatibilis a fentebb említett médiummal a Maximum Balloon. De hogy az AW-nél maradjunk, nem lehet eléggé méltatni ezt a közreműködést, amely tulajdonképpen az egykori Talking Heads frontember munkásságának kvintesszenciáját tartalmazza, egyetlen négy perces dalba foglalva, anélkül, hogy fennállna a megcsömörlés veszélye. Bár a Maximum Balloon nem fog bekerülni a világ legjobb bemutatkozásai közé, de az egyszer biztos, hogy még nagyon sokáig emlékezni fogunk rá az olyan egészen kiváló daloknak köszönhetően, mint a Little Dragon közreműködésével felvett If You Return, az Aku Orraca-Tetteh vendégeskedésével előadott Tiger vagy a már méltatott Apartment Wrestling.

Ajánlott dalok: Groove Me, Young Love, If You Return, Communion, Tiger, Apartment Wrestling





Brandon Flowers
Flamingo
Island / Vertigo
10 dal, 41 perc

Értékelés: 5.5/10

Áramszünet Las Vegas-ban. Brandon Flowers igazán tehetséges dalszerző, helyesbítve: igazán tehetséges slágerszerző. Erőssége és gyengesége egyaránt ebben a kvalitásban rejlik, hiszen képes olyan dalokat írni, amelyek mindenki számára könnyen befogadhatóak, sőt még komoly könnyűzenei műveltségről is számot adnak, viszont nem képes belőlük annyit írni, hogy egy egész lemezt kitöltsön. Erre kiváló példa a Killers első lemeze, a 2004-es Hot Fuss, amelynek gyakorlatilag a teljes első felét slágerek tették ki, a másodikat pedig középszerűnek is csak jóindulattal nevezhető indie new wave izék. (Négy évvel később ugyanezt játszotta el az MGMT is, ugyebár.) Ezt követte a Sam’s Town, amely még mindig ugyanettől a súlyos betegségtől szenvedett, de a nem slágergyanús szerzemények már érezhetően erősebbek voltak. Az igazán nagy dobásra csak a két évvel ezelőtti Day & Age c. dolgozattal került sor és bár akadt még egy-két dal, amelyen fúrhattak-faraghattak volna egy kicsit, mégis a drasztikus színvonaljavulás az összhatásra is kifejezetten jó hatással volt. Éppen ezért volt okunk azt feltételezni, hogy a Flamingo – amely Flowers első szólópróbálkozása – is hasonlóan erős anyag lesz. A tévedést csalódottság, a csalódottságot felháborodás követte, a felháborodást pedig a felismerés, hogy a Flamingo nem lehet más, mint egy szépen feldíszített, kicsinosított resztligyűjtemény. A resztli pedig nem véletlenül resztli. Az a dolga, hogy ott maradjon valamelyik fiókban, vagy esetleg felkerüljön a boncasztalra, hogy egy-egy alkotóelemét felhasználhassák jobb célokra is. Elképzelhető, hogy valaki képes annyira kipofozni egy ilyen dalt vagy dalkezdeményt, hogy az kívül-belül megújul, Brandon Flowers azonban még nem érett meg erre a feladatra. Persze mindehhez hozzátartozik az is, hogy nem szabad csak úgy elmenni a Flamingo mellett, akadnak itt erős pillanatok is, illetve dicséretre méltó annak a koncepciónak a felhasználása és továbbgondolása, amelyet az előző Killers albumon az énekes-dalszerző elkezdett és leginkább egyfajta józan, kissé ironikus patriotizmusként lehetne leírni.

Ajánlott dalok: Only the Young, Jilted Lovers & Broken Hearts, Magdalena, Crossfire





Philip Selway
Familial
Bella Union
10 dal, 32 perc

Értékelés: 7.0/10

Óda a nukleáris családhoz. Philip Selway-t hallhattuk már énekelni, egészen pontosan Neil Finn 7 Worlds Collide nevű projektjének tavaly megjelent jótékonysági lemezén (The Sun Came Out). Azok a stílusjegyek, amelyek az egész Familial-t felépítik már akkor is könnyedén kimutathatóak voltak: intim, szinte suttogó énekhang, finom ritmusszekció, kellemes akusztikus hangzás. És igazából ez az egyetlen egy probléma a Radiohead dobosának első szólóalbumával. Ugyanarra a gondolatmenetre felépíteni harmincpercnyi zenét szinte egyenlő a kreatív öngyilkossággal, de Phil-nek valahogy ezt sikerül (többé-kevésbé) megúsznia. Viszont az, hogy a By Some Miracle első taktusaitól a Witching Hour utolsó húrpendítéséig pengeélen táncol eléggé rányomja azt a bizonyos bélyeget az egész hangzóanyagra. Egy-egy ponton talán túlságosan is kínosan ügyeltek az összhangra. Gondolatmenetét tekintve a lemez – ha lehet – még Fran Healy albumánál is meghittebb, ha úgy tetszik a Familial egy óda a nukleáris családhoz. Az összképet nézve azonban egyáltalán nem rossz lemez ez, csak a tény, hogy Phil már évek óta dolgozott a dalokon egy erősebb anyagot feltételezett. Talán legközelebb egy kicsit bátrabb lesz és nem csak az érzelmi, hanem a zenei sík gazdagságára is koncentrál majd.

Ajánlott dalok: By Some Miracle, Beyond Reason, The Ties That Bind Us, The Witching Hour





Fran Healy
Wreckorder
WreckordLabel
10 dal, 35 perc

Értékelés: 7.5/10

Univerzálisan egyedi. Van valami perverz báj abban, ahogy a Florence + the Machine tavalyi bemutatkozó lemeze és Fran Healy nemrég megjelent első szólóalbuma között párhuzamot lehet vonni. Mind a Lungs, mind a Wreckorder az emberi természet egy-egy olyan aspektusát célozza meg, amelyet igazából eléggé nehéz kordában tartani, főleg ha ennyire erős hatások érik egy eleve erőteljes médiumon (zene) keresztül. Míg előbbi album hangos, majdhogynem törzsi dobjai menetelésre, a táncba való bekapcsolódásra invitálnak, addig a Travis frontemberének első önálló megnyilvánulása az emberi kötelékekre, a barátságra, a családra, a szeretetre és a szentimentalizmusra helyezi a hangsúlyt. Olyan dolgok ezek, amelyekre minden egyes embernek szüksége van és pont ebben rejlik mindkét hangzóanyag ereje. De hogy az aktualitás hívei legyünk, maradjunk a Wreckorder-nél, ami úgy istenigazából nem hoz olyan eget rengető újításokat. Nem lehetünk tanúi hatalmas pálfordulásnak és eszement kísérletezésnek – sajnos és szerencsére. A Travis kapcsán már megismert ízeket, érzéseket villantja fel Healy, de valamilyen ördögi módon egyáltalán nem válik unalmassá vagy önmaga paródiájává, talán pont az emberi kapcsolatháló sokrétűségének, illetve az abban rejlő érzések erősségének köszönhetően. A Wreckorder-rel bárki könnyedén tud azonosulni, hiszen a miliő, amelyet a Jónsi idei szólólemezét eszünkbe juttató In the Morning-gal azonnal megteremt mindenki számára hozzáférhető. Ha viszont sikerül kilépni kedvenc skót családapánk (és kalapjának) bűvköréből, könnyedén felfedezhetjük, hogy a dalok többsége a Travis legerősebb albumain (The Man Who, The Invisible Band, The Boy with No Name) egyáltalán nem lettek volna helytállóak, ugyanakkor azt sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy a Wreckorder egy csinos kis resztligyűjtemény lenne. Azonban fontosságát nem szabad alábecsülni, hiszen a két évvel ezelőtti kicsit vadulós, kicsit vissza-a-gyökerekhez jellegű Ode to J. Smith-hez képest sokkal fajsúlyosabban és sokkal jobban reflektálja mindazt, amiért Fran Healy-t és társaságát szeretjük. Nagy valószínűséggel fontos szerepe lesz ennek a lemeznek a következő Travis album munkálatai során (értsd: a Wreckorder egyfajta csapásirányt jelölhet ki). Addig is kellemes időtöltést garantálnak az olyan egészen nagyszerű szerzemények, mint a Buttercups, a Holiday és az As It Comes.

Ajánlott dalok: In the Morning, Anything, As It Comes, Buttercups, Holiday, Rocking Chair


2 megjegyzés:

  1. A "By Some Miracle" direktorának szóbeli pirospontot adok, nagyon eltalálta a képvilágot.
    A Brandon-féle szólólemeznél nekem az volt az érzésem, amikor hallottam tőle az első számot (még rádióban, tehát nem tudtam, hogy ő adja elő), szóval azt hittem, hogy egy "The Killers" számot hallgatok. Ez lehet betudható az annyira nem kifinomult érzékelésemhez, de én nem sok különbséget véltem felfedezni a kettő között.

    VálaszTörlés
  2. Az a videó tényleg nagyon jól sikerült, szerintem a fentebb belinkeltek közül csak a Buttercups veheti fel vele a versenyt.

    A Crossfire-ről meg csak annyit, hogy köszönöm, hogy ily módon is igazoltad a gyanúmat. Azaz: a Flamingo egy "feltuningolt" resztligyűjtemény. Sajnos.

    VálaszTörlés