The House of Love
The House of Love (Butterfly)
1990
Fontana
12 dal, 49 perc
The House of Love (Butterfly)
1990
Fontana
12 dal, 49 perc
Előzmények
A House of Love egyike azon kevés együttesek táborának, akik minden kétséget kizáróan zseniálisak, ugyanakkor tagadhatatlanul rendkívül szerencsétlenek is. Ahogy nem is olyan rég a Starsailor, úgy a szintén angol HoL is rossz helyen volt rossz időben. A gitár pop a Smiths feloszlása után épp leáldozóban volt és mire eljutottak a siker küszöbéig már be is köszöntött a mindent elsöprő Madchester éra, élén a Happy Mondays-zel és a Stone Roses-zal. Talán részben ezért is erősödött fel annyira a tagok közötti diszharmónia, mindenesetre idejekorán önmaguk martalékává váltak. Guy Chadwick és Teddy Bickers időközben kultstátuszt nyert együttese azonban mind a mai napig felbecsülhetetlen hatással van a kortárs könnyűzenére.
A mű
Amikor még nem ismertem a Radiohead-et alkalomadtán megkérdeztem olyan ismerősöket és barátokat, akikről tudtam, hogy hardcore rajongók, hogy mégis milyen zenét játszanak ők. Néhányuk egy szimpla vállrándítással elintézte a dolgot, hozzátéve, hogy „egy kicsit olyanok, mint a Coldplay, csak ezerszer jobbak.” Valami ilyesmi a helyzet a House of Love-val is, ugyanis Chris Martin és díszes társasága, valamint a Doves, a Verve, az Embrace, vagy az amerikai The National rendkívül sokat merítettek Guy Chadwick dalaiból – ha bevallják, ha nem. Mind az első cím nélküli albumon (The House of Love, 1988), mind a jelen írás tárgyát képző 1990-ben megjelent, idén húsz éves, szintén az együttes nevét viselő lemezen található szerzeményekből, amely lemezt egyébként szokás még Butterfly-ként is emlegetni. A HoL atmoszférikussága, rendkívül komplex mégis fülbemászó dallamai, nagy ívű melódiái, végső soron pedig invenciózussága ott lüktet a már említett együttesek jól ismert tételeiben. Ha nincs a Hannah c. keserédesen menetelő indítás, akkor nagy valószínűséggel nem láthatott volna napvilágot a Politik (Coldplay: A Rush of Blood to the Head) sem ilyen formában. Ha nincs a Beatles and the Stones akkor nagy valószínűséggel a National hangzásában amúgy is könnyen kimutatható Bruce Springsteen hatás talán egy kicsit még erősebb lenne. Ha nincs az I Don't Know Why I Love You vagy a Shine On akkor két eget rengető slágerrel lenne szegényebb az emberiség. És ez csak négy dal a tizenkettőből. A House of Love az egyetemes poptörténelem egy rövid átmeneti időszakának kiváló lenyomata. Egy olyan időszaké, amikor nem voltak trendek, nem volt mit követni, ezáltal bizonyos szempontból könnyebb volt alkotni. Pontosan ezért volt és lehet mind a mai napig ennyire izgalmas és meghatározó ez az album. Ha úgy tetszik, a House of Love az utolsó józan és szabad pillanat a drog áztatta Madchester és a mindenkit a saját uralma alá hajtó Britpop éra előtt.
Utóélet
A House of Love „pop tragikumához” nagyban hozzájárult a már említett nagy könnyűzenei trendek kibontakozása, valamint a többszöri tagcsere és persze a különböző tudatmódosító szerek fogyasztása. A 1990-ben megjelent második lemezt két évvel később már egy sokkal gyengébb eresztés követett (Babe Rainbow, 1992), bár megkockáztatom, hogy néhány együttes még így is a fél karját adná egy ilyen hangzóanyagért. A medence alját az 1993-ban kiadott Audience with the Mind c. dolgozattal sikerült elérniük, ekkorra már az egész együttes a saját romjaiban hevert. Több mint tízévnyi szünet és néhány válogatáslemez után – a basszusgitárost leszámítva – a House of Love eredeti felállásában újjáalakult, 2005-ben pedig egy újabb nagyszerű dolgozattal örvendeztette meg a nagyérdeműt, amely annak ellenére, hogy egy kicsit távol áll a hibátlanságtól, mégis egy az egyben lenyűgöző.
A House of Love egyike azon kevés együttesek táborának, akik minden kétséget kizáróan zseniálisak, ugyanakkor tagadhatatlanul rendkívül szerencsétlenek is. Ahogy nem is olyan rég a Starsailor, úgy a szintén angol HoL is rossz helyen volt rossz időben. A gitár pop a Smiths feloszlása után épp leáldozóban volt és mire eljutottak a siker küszöbéig már be is köszöntött a mindent elsöprő Madchester éra, élén a Happy Mondays-zel és a Stone Roses-zal. Talán részben ezért is erősödött fel annyira a tagok közötti diszharmónia, mindenesetre idejekorán önmaguk martalékává váltak. Guy Chadwick és Teddy Bickers időközben kultstátuszt nyert együttese azonban mind a mai napig felbecsülhetetlen hatással van a kortárs könnyűzenére.
A mű
Amikor még nem ismertem a Radiohead-et alkalomadtán megkérdeztem olyan ismerősöket és barátokat, akikről tudtam, hogy hardcore rajongók, hogy mégis milyen zenét játszanak ők. Néhányuk egy szimpla vállrándítással elintézte a dolgot, hozzátéve, hogy „egy kicsit olyanok, mint a Coldplay, csak ezerszer jobbak.” Valami ilyesmi a helyzet a House of Love-val is, ugyanis Chris Martin és díszes társasága, valamint a Doves, a Verve, az Embrace, vagy az amerikai The National rendkívül sokat merítettek Guy Chadwick dalaiból – ha bevallják, ha nem. Mind az első cím nélküli albumon (The House of Love, 1988), mind a jelen írás tárgyát képző 1990-ben megjelent, idén húsz éves, szintén az együttes nevét viselő lemezen található szerzeményekből, amely lemezt egyébként szokás még Butterfly-ként is emlegetni. A HoL atmoszférikussága, rendkívül komplex mégis fülbemászó dallamai, nagy ívű melódiái, végső soron pedig invenciózussága ott lüktet a már említett együttesek jól ismert tételeiben. Ha nincs a Hannah c. keserédesen menetelő indítás, akkor nagy valószínűséggel nem láthatott volna napvilágot a Politik (Coldplay: A Rush of Blood to the Head) sem ilyen formában. Ha nincs a Beatles and the Stones akkor nagy valószínűséggel a National hangzásában amúgy is könnyen kimutatható Bruce Springsteen hatás talán egy kicsit még erősebb lenne. Ha nincs az I Don't Know Why I Love You vagy a Shine On akkor két eget rengető slágerrel lenne szegényebb az emberiség. És ez csak négy dal a tizenkettőből. A House of Love az egyetemes poptörténelem egy rövid átmeneti időszakának kiváló lenyomata. Egy olyan időszaké, amikor nem voltak trendek, nem volt mit követni, ezáltal bizonyos szempontból könnyebb volt alkotni. Pontosan ezért volt és lehet mind a mai napig ennyire izgalmas és meghatározó ez az album. Ha úgy tetszik, a House of Love az utolsó józan és szabad pillanat a drog áztatta Madchester és a mindenkit a saját uralma alá hajtó Britpop éra előtt.
Utóélet
A House of Love „pop tragikumához” nagyban hozzájárult a már említett nagy könnyűzenei trendek kibontakozása, valamint a többszöri tagcsere és persze a különböző tudatmódosító szerek fogyasztása. A 1990-ben megjelent második lemezt két évvel később már egy sokkal gyengébb eresztés követett (Babe Rainbow, 1992), bár megkockáztatom, hogy néhány együttes még így is a fél karját adná egy ilyen hangzóanyagért. A medence alját az 1993-ban kiadott Audience with the Mind c. dolgozattal sikerült elérniük, ekkorra már az egész együttes a saját romjaiban hevert. Több mint tízévnyi szünet és néhány válogatáslemez után – a basszusgitárost leszámítva – a House of Love eredeti felállásában újjáalakult, 2005-ben pedig egy újabb nagyszerű dolgozattal örvendeztette meg a nagyérdeműt, amely annak ellenére, hogy egy kicsit távol áll a hibátlanságtól, mégis egy az egyben lenyűgöző.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése