Radiohead
Kid A
2000
Parlophone / Capitol
49 perc
Aki ismeri őket, az nyilván tudja, hogy a Radiohead zenéjét vagy szereti valaki, vagy nem. Nincs átmenet. A hallgató vagy elolvad Thom Yorke hangjától, vagy sikítva rohan a kurzorral a stop gomb irányába. Ez valamelyest megnehezíti a dolgukat, ugyanakkor művészekként elképesztő szabadsággal ruházza fel őket.
Előzmények
A kilencvenes évek elején lemezszerződéshez jutni Angliában nem volt nagy kunszt. Ez azonban olyan következményekkel járt, mint például a kiadó túlzott beavatkozása a kreatív folyamatokba és hasonlók. Ez alól a Radiohead sem képezett kivételt. Az első album (Pablo Honey) zsengéi még egyértelműen egy olyan együttest prezentáltak, amely annak ellenére, hogy jó irányból közelítette meg azt a hangzást, amelyet el szeretett volna érni, valahogy mégsem tudta olyan összhangba hozni a konstellációt, hogy az a kritikusoknak, a közönségnek és saját maguknak is elégséges legyen. A helyzetet tovább súlyosbította az akkor épp tetőfokán lévő grunge mozgalom, de száz szónak is egy a vége: nehezen indult be az a bizonyos szekér. A későbbiekben a kiadójuk persze erősködött, hogy írjanak még legalább fél tucat olyan dalt, mint a Creep, de ezt persze ők szép csendben letojták, helyette a saját útjukat kezdték járni és végső soron itt kezdődik az ő sikertörténetük. (Persze az kérdéses, hogy ma elképzelhető lenne-e ilyesmi. Valószínűleg nem.) Az együttes második számú albuma, a mai napig friss és energikus The Bends 1995-ben jött ki és finoman szólva ambivalens érzéseket váltott ki. Na, nem a kritikusokban, ők rendre leborultak a vadonatúj hangzóanyag előtt. A közönség azonban egy kicsit nehezen fogadta ezt a váltást, mondhatni kellett egy kis idő, hogy feldolgozzák a sokkot. Amíg ők emésztettek és nagyban istenítették a Britpop mozgalmat, addig Thom-ék persze nem álltak le. 1997-re elkészítették a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb albumát, a briliáns hangulatváltásokkal operáló és szinte minden ízében lehangoló OK Computer-t, amit szokás még az előbb említett zenei mozgalom berkein belül emlegetni, de már sokkal inkább annak temetése volt, mint ünneplése. Amíg a lemez rendre kúszott felfelé az eladási listákon, addig a tagokat szépen lassan felőrölte a nagyszabású, több mint százállomásos világkörüli turné, amelynek végeztével felmerült egy fundamentális kérdés: mit kezdhet egy olyan banda a magával, amely gyakorlatilag egy teljesen új „gitáriskolát” teremtett? Újabb paradigmaváltás következett.
A mű
Háromévnyi intenzív kreatív munka után 2000-ben egy nehéz szülés eredményeképpen világra jött a Kid A, amely alapjaiban változtatta meg azt a képet, amelyet a közönség és a kritikusok képzeltek el arról, hogy hogyan is fog kinézni az új évezred zenéje. A gitárokat egyértelműen háttérbe szorították, ha itt-ott fel is bukkan a hangszer, akkor is szanaszét van torzítva. A Kid A-t a billentyűk, a dobgépek és a laptop-ok uralják.
Valamikor az OK Computer turné közepe-vége felé kezdődött el az igazi készülődés a következő sorlemezre. Thom Yorke egyre több elektronikus zenét kezdett el hallgatni, érezhetően Jonny-nak is elege lett a gitárokból, ezért tulajdonképpen egy logikus lépés volt a Radiohead részéről az elektronika felé fordulni. De persze, mint minden fontosabb váltás, így ez sem ment egykönnyen. Az, hogy teljesen új talajra léptek magában hordozta az első lépések bizonytalanságát is, a helyzetet pedig Thom depressziója csak súlyosbította. Az újdonság varázsa és a nyomás, hogy valami jót és nem utolsó sorban maradandót alkossanak egy teljesen új kontextusban mindenképp áldásos hatással volt az alkotói folyamatokra, nem utolsó sorban pedig az a többé-kevésbé határozott elképzelés, amellyel nekiveselkedtek a munkának – ha úgy tetszik – sziklaszilárddá vált, nagyban hozzájárulva az album teljességéhez.
Rögtön a play gomb megnyomása után érezhető, hogy ez a Radiohead nem az a Radiohead, mint három éve. Az Everything in Its Right Place tulajdonképpen egy dobgép, elektromos zongora és effektpedál segítségével született meg és amellett, hogy javarészt előrevetíti mindazt, amit a következő negyven percben hallani fogunk, ízelítőt ad abból a minimalizmusból is, ami például a címadó tételt, a Treefingers-t, a Motion Picture Soundtrack-et és a Radiohead egyik legszebb dalát, a How to Disappear Completely-t uralja. Az előző két lemez harsányabb hangvétele csak itt-ott köszön vissza és akkor is egy alapvetően más köntösbe burkolva (Idioteque).
Miután meghallgattuk a lemezt érdemes hátralépni egyet és megcsodálni, hogy milyen elképesztő összhangban áll egymással az a rengeteg műfaj és stílus, amelyből inspirációt merítettek a tagok: ambient, IDM, jazz, huszadik századi klasszikus zene, techno, dubstep és a többi.
Az alapvetően más hangzáshoz egy teljesen új marketing stratégia dukált, amelyben újfent megnyilvánult a tagok, illetve az artwork-ért felelős Stanley Donwood kreativitása. Több rövidfilmet és TV spot-ot (blips) készítettek, amelyekhez az album dalait használták fel háttérzenének, promo kislemezeket küldözgettek világszerte a rádióállomásoknak és így tovább. Ennek persze meg is lett az eredménye, a Kid A a mai napig a Radiohead egyik legsikeresebb lemeze, több országban hetekig listavezető volt. Az egészben azonban az volt a legizgalmasabb, hogy egy hangyányit több kreativitással mennyivel izgalmasabbá tehető a reklámok világa.
Utóélet
A három év stúdiózás alatt persze nem csak ezt a tíz makulátlan dalt tudták összehozni. Ami azt illeti egy másik albumra is elegendő anyagot rögzítettek ez idő alatt. Ezeket a dalokat a 2001-es Amnesiac c. albumon adták ki és bár érezhetően nem resztligyűjteményről, hanem egy, az előzőhöz szorosan kapcsolódó albumról van szó, mégsem sikerült olyan jól, mint a nagytesó. Könnyebben befogadható és megérthető lemezről van szó, azonban mégsem olyan maradandó, mint az előző három album. Persze, az Amnesiac is hemzseg a jobbnál jobb felvételektől (Pyramid Song, I Might Be Wrong, Like Spinning Plates, etc.), mégis idejekorán egyértelművé vált, hogy ezt a vonalat problematikus lenne folytatni. Thom szavaival élve: „teljesen értelmetlen lett volna azzal folytatni, hogy mind az öten bámuljuk a laptopjaink kijelzőjét”. Erre a váltásra egy erőteljes, de tulajdonképpen felsült próbálkozás volt az erősen politikus Hail to the Thief. Bár rendre kiváló dalok építik fel azt a lemezt is, az alapvető probléma az, hogy abból a perspektívából próbálták megközelíteni ezt a „nagy visszatérést”, amelyből a Kid A-n és az Amnesiac-en dolgoztak. Ezért uralja azt a lemezt is egyértelműen az elektronika.
Az igazi – egyébként majdnem az együttes egzisztenciájába kerülő – változást a négyévnyi vérrel és verejtékkel létrehozott In Rainbows hozta. Nem elég, hogy visszatértek a pengetősök, de egy alapvetően más megközelítésből kezdtek el zenélni, amely sem a The Bends/OK Computer, sem a Kid A/Amnesiac/Hail to the Thief perspektívához nem hasonlítható. Ha úgy tetszik, ez volt a Radiohead kopernikuszi fordulata. Az In Rainbows az együttesnek ugyanaz, mint Kant-nak a Tiszta ész kritikája. De hogy a zenei vonatkozásoknál maradjunk és (újfent) idézzük Thom Yorke-ot: „Az In Rainbows a mi Hunky Dory-nk [David Bowie], a mi Transformer-ünk [Lou Reed]...”
A Radiohead varázsa mindig is abban rejlett, hogy a Pablo Honey-t leszámítva minden egyes albumot addig csiszoltak, építettek-szépítettek, amíg nem kattant be a helyére a katarzis eszeveszett rugója. Ugyanis nincs Radiohead album katarzis, meg egy jókora adag Thom Yorke-féle maximalizmus nélkül. Teljesen egyértelműen ebben, illetve abban az „apróságban” rejlik az együttes varázsa, hogy soha nem követnek trendeket, az őket ért hatásokból pedig minden esetben valami fundamentálisan újat hoznak létre.
A Kid A-t tavaly a Radiohead első kiadója, a fent említett Parlophone/Capitol újra kiadta, extra felvételekkel és egy DVD-vel megspékelve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése