JOY D IVI SIO_N

Május 18-án volt 30 éve, hogy elhunyt a Joy Division énekese, a poszt-punk emblematikus figurája, Ian Curtis.

Valamikor az 1970-es évek közepe felé a punknak sikerült az, amire manapság már égető szükség lenne, nevezetesen: gatyába rázták, a szó szoros értelmében észhez térítették a rockzenét. Nem utolsó sorban pedig kiterjesztették a határait azáltal, hogy szemrebbenés nélkül ki merték mondani azt, hogy „fuck you”. A punk szcéna azonban hamar letűnt. Mindenestre a merész újítók teljes mértékben beváltották mindazt, amit tőlük vártak. A ma hallható szánalmas szárnypróbálgatások és a stílus felélesztésére tett ócska kísérletek persze arra sem méltóak, hogy szemernyi energiát fektessünk beléjük, az eredeti lemezek azonban a mai napig a rock fontos hivatkozási pontjai. Gondoljunk csak bele mennyire frissnek és energikusnak hat mindmáig a Never Mind the Bollocks vagy éppenséggel a Ramones bemutatkozó lemeze. Ami ezután következett talán még fontosabb: a poszt-punk és a new wave. Ez utóbbi két műfaj (nyilvánvalóan főleg az előbbi) a már fentebb vázolt attitűdből indult ki, azzal a különbséggel, hogy képviselőik – a punkokkal ellentétben – már az adott zenei forradalom beteljesítésének végjátékaként felfedezett fontos gondolatot artikulálták: „I'm fucked”. A Joy Division (a Talking Heads mellett, természetesen) pedig az első olyan zenekarok egyike volt, amely ezt az attitűdöt teljes mellszélességgel támogatta és merte vállalni. Persze korábban is volt rá példa, hogy az alkotók arra használták fel művészetüket, hogy kifejezzék világfájdalmukat, elkeseredettségüket, lehangoltságukat és hasonló érzéseiket, hogy egy, a JD szempontjából releváns példával éljek, ott van a Negativland c. dal a Neu! első lemezéről. De ez az új mozgalom valahogy mégis egészen más volt, mint korábban. Sokkal inkább klausztrofób, kevésbé kivetített, inkább introvertált, önmarcangoló, és bizony Ian Curtis, Bernard Sumner, Peter Hook és Stephen Morris voltak az úttörői ennek. Szokás kiemelni Ian Curtis szövegeit, naná, hiszen Jim Morrison mellett ő volt minden idők egyik legnagyobb, a popzenében tevékenykedő költő. Viszont Peter Hook lebilincselő basszustémái, Stephen Morris minimalista, a krautrock-ot idéző dobjátéka és Bernard Sumner olykor csilingelő, olykor komor gitárjátéka mindenképp nélkülözhetetlen volt az összhatás elérésének érdekében.


A kezdetek
Minden 1976. július 20-án kezdődött egy manchesteri Sex Pistols koncerten, amely után Stephen Morris és Peter Hook egy közös barátjukkal, bizonyos Terry Mason-nel kiegészülve eldöntötték, hogy együttest alapítanak. Első énekesük Martin Gresty volt, de ő hamar otthagyta őket, ezért kitettek egy hirdetést a helyi Virgin Records lemezboltba, hogy vokalistát keresnek. Ian Curtis ekkor jelentkezett a bandába, akivel korábban is ismerték egymást. Kezdetben Stiff Kittens-nek nevezték magukat, első fellépésüket is ezen a néven tudták le, de hamar átnevezték magukat Warsaw-nak, David Bowie klasszikus Low c. albumának egyik tétele után. A környéken azonban már létezett egy Warsaw Pakt nevű együttes, ezért később újabb névcsere következett. A Joy Division elnevezés a náci haláltáborokban tevékenykedő prostituáltakat jelölte eredetileg.
A névcserék közepette nem mellesleg Mason kiszállt az együttesből, de nem hagyta őket teljesen magukra, ő lett az első menedzserük. Helyére Tony Tabac került, akit 1977 júniusában a kissé erőszakos és belső feszültségeket szító Steve Brotherdale váltott, aki a Panik nevű punk együttesben is zenélt és egyfolytában győzködte Ian-t, hogy menjen át a másik bandába. Cserébe a másik három tag jól kitolt vele. Egyszer hazafelé menet megkérték, hogy nézze meg az autójuk egyik kerekét, félő, hogy az kilyukadt. Amikor Brotherdale kiszállt a többiek szépen elhajtottak. (Mi ez, ha nem punk?) Még 1977 nyarán kitettek egy újabb hirdetést az egyik helyi lemezboltba, hogy dobost keresnek. Erre egyedül Stephen Morris jelentkezett, aki Curtis-szel korábban egy iskolába járt.

Igazából 1978-ban kezdtek el jobban odafigyelni a saját szerzeményeikre. Bár előtte is akadt egy-két emlékezetes Warsaw felvétel, de az emblematikus JD dalok csak ezután láttak napvilágot. Egy helyi tehetségkutatón Tony Wilson és Rob Gretton is felfigyeltek a négyesre. Előbbi szerepeltette őket tévéműsorában, utóbbi pedig a menedzserük lett. 1978. június 3-án jelent meg első kiadványuk, egy EP An Ideal for Living címmel, rajta négy számmal és a borítón egy Hitlerjugend-es dobos fiúval. A minialbumon hallható négy szerzemény (Warsaw, No Love Lost, Leaders of Men, Failures) már magán hordozta a tipikus JD jegyeket: karizmatikus basszus, csípősen hideg dobhangzás, Ian Curtis fájdalmas hangja és Bernard Sumner mással össze nem hasonlítható gitárjátéka. Nem sokkal később leszerződtek Tony Wilson akkoriban indult Factory nevű független lemezcégéhez, megismerkedtek Martin Hannett producerrel, szerepeltek a tévében, egyszóval szépen lassan, de beindult az a bizonyos szekér. A lemezszerződésük egyébként abból a szempontból különleges, hogy akkoriban (ma meg főleg) ritkán fordult elő, hogy az együttesek megtarthatták a dalok kiadási jogait. Martin Hannett kapcsán pedig fontos megemlíteni egy később nyilvánosságra hozott hangfelvételt, amelyben elárulja, hogy miért is volt olyan jó dolga Curtis-ékkel: „They were heaven sent. [...] They had no fucking idea.” Ez sarkítva nagyjából annyit takar, hogy azért volt jó velük dolgozni, mert halványlila gőzük sem arról, hogy ők mit csinálnak, arról meg végképp, hogy Hannett mit csinált (többek között levette a fűtést a stúdióban, hogy Stephen Morris dobjátéka még „hűvösebb” legyen).

Unknown Pleasures


Az Unknown Pleasures sok szempontból kimeríti a tökéletes bemutatkozó album fogalmát. Egyrészt ott lüktet benne mindaz, amely hatással volt Ian Curtis-re és társaságára (David Bowie, Neu!, Sex Pistols, stb.), másrészt pedig telis-tele volt úttörő ötletekkel és újszerű gondolatokkal, amelyek révén az egyértelmű hatások egy kicsit eltompultak – de csak annyira, amennyire kell – hogy aztán végső soron valami radikálisan új születhessen. Meglepő módon azonban a tagok nem voltak megelégedve az album atmoszférikus hangzásával, mondván, hogy nem tükrözte az élő fellépéseikre jellemző agresszív megszólalást. Persze, később belátták, hogy Martin Hannett mégis csak jót tett a lemeznek, mert bizony az UP hangzásán nagyban ott van a producer keze nyoma.


Closer


Szerintem nem árulok el túl sok újdonságot, ha azt mondom, a Closer minden idők egyik legfájdalmasabb, legsötétebb és legszomorúbb lemeze. Több szempontból is. Ha a dolog önző oldalát tekintjük, akkor mindenképp borzasztó, hogy egy ilyen nagyszerű együttestől több stúdióalbum nem látott napvilágot. Ugyanis még a kezdet kezdetén megbeszélték a tagok, hogy ha valaki kiszáll vagy meghal kötelezően nevet kell, hogy változtassanak (amennyiben persze a folytatás mellett döntenének), ergo új együttest kell alapítaniuk. Másrészt azonban a Closer tulajdonképpen Ian Curtis hattyúdala. Zseniális szövegei, mit szövegei, versei minden egyes dalban atombombaként csapódnak lelkünkbe, hogy legalább olyan elementáris hatást érjenek el. Nem mellesleg az együttes második lemeze sokban különbözik is az előzőtől, annak ellenére, hogy érezhetően az Unknown Pleasures folytatásáról van szó. A csak a JD-re jellemző stílusjegyek is itt is szépen visszaköszönnek, de valahogy minden egyes dal azt sugallja, hogy ez már egy másik, sokkal érettebb együttes. Dermesztő belegondolni, hogy ha alig egy év alatt ekkora változásokon ment át a hangzásuk hol tartottak volna pár éven belül? Ugyanakkor a Closer-nek van egy konvencionálisabb oldala is. Sok együttes ugyanis azt a szcenáriót veszi munkásságának alapjául, hogy egy adott lemezzel megkezdenek valamit, majd egy rá következővel be is fejezik azt. Ilyen például a Radiohead második és harmadik albuma: a Bends (1995) elkezdett valamit, majd az OK Computer-ön (1997) tökélyre vitték (és egyben el is temették) azt. Ha ezt vesszük alapul a JD egy kifejezetten tipikus együttes. Ha a kontextust is figyelembe vesszük, akkor viszont a JD az archetipikus poszt-punk együttes.


Ian Curtis halála, New Order, Still, Substance, Heart & Soul
Ian Curtis és Deborah Curtis 1975. augusztus 23-án házasodtak össze. Ian 19, Debbie 18 éves volt, szinte még gyerekek. Nyilvánvalóan egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy mit jelent házastársaknak lenni. Főleg annak fényében, hogy Ian egy tipikus művészlélek volt, zeneszerzői ambíciókkal. Zenésznek lenni pedig szinte kötelezően együtt jár azzal, hogy az ember turnézik. Egy ilyen turné alkalmával ismerte meg Ian Annik Honoré belga újságírót, akivel viszonyt folytatott, ami egyébként ki is tudódott, lett is belőle nagy kalamajka, meg családi perpatvar, mindenesetre az énekes nehéz helyzetbe került. Egyrészt nem akarta otthagyni feleségét, akit nyilvánvalóan szeretett és már egy gyereke is született tőle, másrészt pedig szerelmes volt Annik-ba is. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy súlyos epilepsziát diagnosztizáltak nála, az egyre gyakoribb rohamok pedig elképesztően megviselték a testét. Közben persze a show nem érhetett véget, egyfolytában turnézott a JD-nel, amit egyébként orvosai nem igazán javasoltak neki. De ki fogadna meg egy ilyen tanácsot, ha látja, hogy élete legnagyobb álma szépen lassan valóra válik? A JD rajongóinak száma egyre gyarapodott, az emberek imádták a koncertjeiket, megőrültek Ian epilepsziás rohamait idéző táncától, a kritikusok is rendre megdicsérték őket. Egy bizonyos ponton azonban elszakadt nála a cérna, Ian egyszerűen képtelen volt együtt élni ilyen terhekkel a vállán. 1980. május 18-án lett öngyilkos, felakasztotta magát macclesfieldi házuk konyhájában.

Peter Hook, Bernard Sumner és Stephen Morris természetesen tartották magukat a megállapodásukhoz és nevet változtattak. A New Order elnevezés szintén a nácizmushoz kapcsolódó terminus, egészen pontosan Hitler Mein Kampf c. könyvéből származik, és „a harmadik birodalom új rendjére” utal. A JD örökség mellett persze nem lehetett szó nélkül elmenni, főleg a megannyi ritka felvétel birtokában. Számos válogatás jelent meg, amely az együttes munkásságából szemezget, de a kánon rendszerint három ilyen kiadványt szokott kiemelni. Először is ott van a Still, amely korábban csak kislemezen megjelent dalokat tartalmaz, illetve pár élő felvételt. Másodszor ott van a Substance, amelyet először 1988-ban adtak ki, szintén kislemezes dalokat tartalmaz, de abból már az összest, így a monumentális Love Will Tear Us Apart-ot is. És végül, de nem utolsó sorban itt van a rajongóknak, a gyűjtőknek, a megszállottaknak melegen ajánlott, gyönyörű, négylemezes Heart & Soul kompiláció, amely egyrészt tartalmazza mindkét stúdióalbumot (az első két lemezen), a közvetlenül azok előtt és után kiadott összes dalt, a harmadik lemezt szépen megtömték ritkaságokkal, a negyedik pedig egy szemezgetés élő felvételekből. Nem mellesleg – a megannyi más válogatás mellett – 2007-ben újra kiadták az Unknown Pleasures-t és a Closer-t, megtoldva egy-egy bónusz lemezzel, amelyen szintén élő felvételek hallhatóak.


Post-punk revival, a Joy Division újrafelfedezése, Control és Grant Gee dokumentumfilmje
Curtis halála után mintha nem történt volna semmi – vagy éppenséggel pontosan a halála miatt – az együttes népszerűsége töretlenül nőtt. Ehhez persze részben hozzájárult, hogy az énekes már halott volt, amikor a Closer 1980 nyarán megjelent és – sajnos – tudjuk, hogy szomorúsága ellenére a halál bizony erőteljes promóciós tényező. Mindenesetre a rajongók és fanatikusok száma szépen csendben gyarapodott, a JD hatása pedig egyre markánsabban volt jelen az együttesek zenéjében, így például a Cure és a Bauhaus nagyban hozzájárult a kétezres évek elején kibontakozó, majd 2005-re tetőfokát elérő, de azóta inkább haldokló, semmint stagnáló poszt-punk és JD revivalhoz, amelyet még 2002-ben az Interpol kezdett el zseniális és hibátlan első albumával, a Turn on the Bright Lights-cal. Aztán jöttek az olyan együttesek, mint például a Bloc Party vagy az Editors, akik csúcsra járatták a zenei mozgalmat 2005-ös bemutatkozó lemezeikkel. És bizony abban az évben – többek között a poszt-punk revival-nek köszönhetően – több jó és fontos lemez is napvilágot látott.

2006-2007 környékére a JD láz olyannyira tetőfokára hágott, hogy 2007-ben még két film is kiadásra került. Az egyik Grant Gee részletes dokumentumfilmje az együttesről, a lemezeikről, a megalakulásukról, Ian Curtis öngyilkosságáról, meg úgy eleve magáról a zenei mozgalomról. A film hitelességéhez nagyban hozzájárul, hogy az egykori tagok, Annik Honoré és az együttessel valamilyen szinten kapcsolatban lévő emberek elbeszélései alapján készült. A másik JD filmet az az Anton Corbijn rendezte (Deborah Curtis Touching from a Distance c. könyve alapján), aki többek között a JD miatt hagyta ott Hollandiát és költözött a Ködös Albionba. Az, hogy Ian Curtis özvegyének könyve alapján készült, nagyban szubjektivizálja a film cselekményét, de ha úgy vesszük, hogy ez az együttes történetének csak egy részlete, akkor mindenképp érdemes nekifutni, már csak azért is, mert nem csak rajongóknak ajánlott a megtekintése, önálló moziként is remekül megállja a helyét a Control. (Egyébként Debbie-nek nem tetszett a végeredmény.)

A JD hatása a kortárs popzenére felbecsülhetetlen. Zenéjük megkerülhetetlen, erejük pedig abban rejlik, hogy felszínre hozzák az olyan érzéseket, amelyek tulajdonképpen mindenkiben ott lakoznak, valahol mélyen, az elme sötétjében. Négy eleve tehetséges zenészről van szó az esetükben és a Beatles-höz hasonlóan ők is együtt voltak igazán nagyszerűek, ha úgy tetszik felerősítették egymásban a zseni-faktort.