Szerintem nem mondok túl nagy újdonságot, ha kijelentem: mindenki, akinek van egy (vagy több) kedvenc együttese/előadója elgondolkodott már azon, hogy hogyan is kerülhetne egy kicsit közelebb hozzá/hozzájuk, ezáltal elmélyítve ezt a kvázi-szakrális kapcsolatot, új érzelmi regiszterekbe emelve a rajongást. Bár sokan nem gondolnak rá, de a dokumentumfilmek és cinematográfiák ebben rendkívül nagy segítséget nyújthatnak. Betekintést nyerhetünk egy turné vagy egy reunió kulisszái mögé, megérthetjük azt, amit az adott művész képvisel és közölni szeretne velünk, sőt akár egy teljes műfaj háttérfolyamatait is feltárhatja előttünk.
Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja elsősorban az, hogy felvillantsa a számos lehetőséget, amely ebben a műfajban fellelhető.
Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace
Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesből. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelelőbb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végső soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre törően mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetektől fogva, amikor is még Seymour-nak hívták őket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film erőssége egyébként egyértelműen a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemelően szomorú, akkor pedig igen.
David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob
Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott művész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. Először is kokainfüggősége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az később kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz minőségű) archív felvételből áll, telis-tele tűzdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.
Joy Division
Rendezte: Grant Gee
Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje előtt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesről készült dokumentumfilmjét. A kettő összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvetően különböző műfajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvetően más megközelítésből mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvetően a házaspár szemszögéből prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy főhajtás a rövid életű, de annál nagyobb jelentőségű zenekar előtt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesről eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még előtte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!
Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund
Még a nagy agybaj előtt minden idők egyik legsikeresebb női előadójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Akerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképesztően hiteles is. Madonna őszinte vallomások sorozatával árasztja el a nézőt, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendező úr elképesztő érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísérő turnén előadott dalt. Kár, hogy pár évvel később a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.
Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee
Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék lélekölőek és végső soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú időszak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jellegű dokumentumfilmek archetípusa, amely elejétől a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).
The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy
A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred első évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszerű ráérzéssel műveli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszerűen az egyik legnagyszerűbb női dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette működését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncerttől a „One Note Show-ig” mindenestül.
Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja elsősorban az, hogy felvillantsa a számos lehetőséget, amely ebben a műfajban fellelhető.
Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace
Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesből. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelelőbb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végső soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre törően mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetektől fogva, amikor is még Seymour-nak hívták őket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film erőssége egyébként egyértelműen a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemelően szomorú, akkor pedig igen.
David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob
Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott művész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. Először is kokainfüggősége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az később kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz minőségű) archív felvételből áll, telis-tele tűzdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.
Joy Division
Rendezte: Grant Gee
Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje előtt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesről készült dokumentumfilmjét. A kettő összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvetően különböző műfajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvetően más megközelítésből mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvetően a házaspár szemszögéből prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy főhajtás a rövid életű, de annál nagyobb jelentőségű zenekar előtt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesről eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még előtte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!
Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund
Még a nagy agybaj előtt minden idők egyik legsikeresebb női előadójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Akerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképesztően hiteles is. Madonna őszinte vallomások sorozatával árasztja el a nézőt, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendező úr elképesztő érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísérő turnén előadott dalt. Kár, hogy pár évvel később a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.
Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee
Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék lélekölőek és végső soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú időszak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jellegű dokumentumfilmek archetípusa, amely elejétől a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).
The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy
A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred első évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszerű ráérzéssel műveli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszerűen az egyik legnagyszerűbb női dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette működését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncerttől a „One Note Show-ig” mindenestül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése