MGMT
Congratulations
Sony
44 perc
Értékelés: 7.5/10
2008-ban még az is leborult az MGMT bemutatkozó lemeze, az Oracular Spectacular előtt, aki valójában véka alá rejtette rajongását. Bár én speciel nem vallottam magam annak (mármint rajongónak) – és még most se mondanám, hogy az vagyok –, a Time to Pretend és a Kids mindenképpen meggyőző popteljesítményként elkönyvelhető dalok. Más kérdés persze, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser teljesen máshogy képzelte el pályafutását. Jelen lemez ismeretében azonban meg merem kockáztatni, hogy azok, akik korábban bőszen másolgatták az iPod-jukra a fentebb említett kislemez dalokat, de tulajdonképpen az OS első öt számánál tovább soha sem merészkedtek most kifejezetten kétségbeesett arcot vághatnak – így beteljesítve a duó akaratát.
Nem hinném, hogy az első albumot beetetésnek szánták volna, viszont kétségkívül erős és ideális indítás volt. Ha az MGMT szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, akkor „csupán” arról van szó, hogy jócskán félreértelmezték a művészetüket. Van ilyen, előfordult már ezerszer. A Congratulations viszont ahelyett, hogy megalkudna, tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot saját tengelye körül, mindennemű slágerességet leráz magáról és végre úgy mutatja be az MGMT-t, ahogy az valójában kinéz: egy vérbeli neo-pszichedelikus együttesnek. Ily módon kevésbé félreértelmezhető az üzenet, amelyet zenéjükkel tolmácsolni szeretnének, ugyanakkor – egy másik szinten – sokkal bonyolultabb lett az egész hangzás. Szerencsés, hogy sokkal direktebb a hangvétel, ez viszont ugyanakkor zavarba ejtő kuszaságot (azaz: (szinte) teljes értelmezhetetlenséget és nehéz követhetőséget) eredményez, amely a pszichedéliára annyira jellemző. Másrészt viszont ez – számomra legalábbis – egy sokkal szerethetőbb MGMT. Egy olyan MGMT, amely végre teljes pompájában tündökölhet és végre olyan zenét szállíthat a hallgatósága számára, amire büszkék lehetnek.
Ez az új MGMT azonban egy kicsit aggasztott eleinte, hiszen az előzetesen bemutatott Flash Delirium egy kifejezetten tömény dal, amit bizony emészteni kell. Szerencsére nem mind a kilenc szerzemény ilyen, a címadó dal például kifejezetten egyszerű és közérthető. Szintén VanWyngarden és Goldwasser számlájára írható, hogy valahogy sikerült jobban eltalálniuk a balanszokat, illetve ügyesebben manővereznek a hangulati csomópontokkal, amelynek eredményeképpen nehezebben lankad a figyelmünk, de sajnos a dalok többsége még mindig nem elég erős ahhoz, hogy majd’ negyvennégy percen át lebilincseljenek minket. Ezt a helyzetet a slágerek teljes hiánya bizonyos szempontból ronthatja, hiszen egy-egy ismerős vagy könnyebben befogadható dallam remek kapaszkodóul szolgálhatna, így viszont – bizonytalan úszókként, ismeretlen vizeken – egy kicsit bajban lehetünk. De ha az Arctic Monkeys tavalyi lemezét veszem alapul, akkor többszöri nekifutás után egészen meg lehet kedvelni az obskúrusabb területeket is. A Congratulations egyik további vitathatatlan érdeme az, hogy amellett, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser szinte folyamatos öniróniát gyakorolnak, valahogy sikerül azokra a popszemélyiségekre is kivetíteni ellenérzéseiket, akiknek már bizony kijárna a feddés (lásd: a hetedik és nyolcadik dalok címét).
Összegezve tehát ez az új MGMT közvetlenebb, ezzel egyetemben bonyolultabb is. Azoknál egyértelműen kicsapja majd a biztosítékot, akik a Time to Pretend-el és a Kids-el ismerték meg a New York-i együttest, viszont számukra is mindenképp ajánlatos egyszer-kétszer nekifutni az új hangzóanyagnak, már csak azért is, mert talán ily módon sikerül egy kicsit elmélyedniük a nem mainstream zenék kiváló világában is.
Ajánlott dalok: It's Working, Song for Dan Treacy, Brian Eno, Congratulations
Congratulations
Sony
44 perc
Értékelés: 7.5/10
2008-ban még az is leborult az MGMT bemutatkozó lemeze, az Oracular Spectacular előtt, aki valójában véka alá rejtette rajongását. Bár én speciel nem vallottam magam annak (mármint rajongónak) – és még most se mondanám, hogy az vagyok –, a Time to Pretend és a Kids mindenképpen meggyőző popteljesítményként elkönyvelhető dalok. Más kérdés persze, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser teljesen máshogy képzelte el pályafutását. Jelen lemez ismeretében azonban meg merem kockáztatni, hogy azok, akik korábban bőszen másolgatták az iPod-jukra a fentebb említett kislemez dalokat, de tulajdonképpen az OS első öt számánál tovább soha sem merészkedtek most kifejezetten kétségbeesett arcot vághatnak – így beteljesítve a duó akaratát.
Nem hinném, hogy az első albumot beetetésnek szánták volna, viszont kétségkívül erős és ideális indítás volt. Ha az MGMT szemszögéből vizsgáljuk az eseményeket, akkor „csupán” arról van szó, hogy jócskán félreértelmezték a művészetüket. Van ilyen, előfordult már ezerszer. A Congratulations viszont ahelyett, hogy megalkudna, tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot saját tengelye körül, mindennemű slágerességet leráz magáról és végre úgy mutatja be az MGMT-t, ahogy az valójában kinéz: egy vérbeli neo-pszichedelikus együttesnek. Ily módon kevésbé félreértelmezhető az üzenet, amelyet zenéjükkel tolmácsolni szeretnének, ugyanakkor – egy másik szinten – sokkal bonyolultabb lett az egész hangzás. Szerencsés, hogy sokkal direktebb a hangvétel, ez viszont ugyanakkor zavarba ejtő kuszaságot (azaz: (szinte) teljes értelmezhetetlenséget és nehéz követhetőséget) eredményez, amely a pszichedéliára annyira jellemző. Másrészt viszont ez – számomra legalábbis – egy sokkal szerethetőbb MGMT. Egy olyan MGMT, amely végre teljes pompájában tündökölhet és végre olyan zenét szállíthat a hallgatósága számára, amire büszkék lehetnek.
Ez az új MGMT azonban egy kicsit aggasztott eleinte, hiszen az előzetesen bemutatott Flash Delirium egy kifejezetten tömény dal, amit bizony emészteni kell. Szerencsére nem mind a kilenc szerzemény ilyen, a címadó dal például kifejezetten egyszerű és közérthető. Szintén VanWyngarden és Goldwasser számlájára írható, hogy valahogy sikerült jobban eltalálniuk a balanszokat, illetve ügyesebben manővereznek a hangulati csomópontokkal, amelynek eredményeképpen nehezebben lankad a figyelmünk, de sajnos a dalok többsége még mindig nem elég erős ahhoz, hogy majd’ negyvennégy percen át lebilincseljenek minket. Ezt a helyzetet a slágerek teljes hiánya bizonyos szempontból ronthatja, hiszen egy-egy ismerős vagy könnyebben befogadható dallam remek kapaszkodóul szolgálhatna, így viszont – bizonytalan úszókként, ismeretlen vizeken – egy kicsit bajban lehetünk. De ha az Arctic Monkeys tavalyi lemezét veszem alapul, akkor többszöri nekifutás után egészen meg lehet kedvelni az obskúrusabb területeket is. A Congratulations egyik további vitathatatlan érdeme az, hogy amellett, hogy Andrew VanWyngarden és Ben Goldwasser szinte folyamatos öniróniát gyakorolnak, valahogy sikerül azokra a popszemélyiségekre is kivetíteni ellenérzéseiket, akiknek már bizony kijárna a feddés (lásd: a hetedik és nyolcadik dalok címét).
Összegezve tehát ez az új MGMT közvetlenebb, ezzel egyetemben bonyolultabb is. Azoknál egyértelműen kicsapja majd a biztosítékot, akik a Time to Pretend-el és a Kids-el ismerték meg a New York-i együttest, viszont számukra is mindenképp ajánlatos egyszer-kétszer nekifutni az új hangzóanyagnak, már csak azért is, mert talán ily módon sikerül egy kicsit elmélyedniük a nem mainstream zenék kiváló világában is.
Ajánlott dalok: It's Working, Song for Dan Treacy, Brian Eno, Congratulations
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése