GOLD_FRAPP/ HEAD FIRS T

Goldfrapp
Head First
Mute Records
38 perc

Értékelés: 8.0/10

A Goldfrapp azon kevés együttesek közé tartozik, akik nem csak mások hatásait szintetizálják a zenéjükben, hanem tulajdonképpen a sajátjukat is. Ha végigfutunk a diszkográfiájukon, könnyedén felfedezhetjük azokat az apró, de a végtermék szempontjából semmiképpen sem elhanyagolható elemeket, amelyeket egy-egy lemezükről átemeltek. Az alkotói folyamatuk általában valahogy úgy nézhet ki, hogy valami egészen újjal és radikálissal rukkolnak elő, majd végiggondolják, hogy mely alkotórészeket érdemes megtartani az előző lemez(ek) hangzásából. E folyamat eredményeképpen dinamikusan változott, változik a Goldfrapp hangzása, persze hogy milyen irányba az már egy másik kérdés.

Tény, hogy az első három lemez komoly, rideg diszkója (vagy éppen trip-hop-ja) után egy kicsit megdöbbentő volt a két évvel ezelőtti Seventh Tree nyárias, szürreális és elképesztő melegséget árasztó folktronikája, de az is egyértelmű, hogy Alison Goldfrapp-nek és Will Gregory-nak ez is elképesztően jól állt (annak ellenére, hogy talán nem születettek olyan meggyőző dalok, mint előtte három évvel). A fenti gondolatmenet alapján pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a Head First – bár visszatért az együtteshez oly közeli szintipop világához – mégis kicsit érzelmesebb, emberibb lett.

De nem árulok tovább zsákbamacskát, kimondom kerek-perec: a duó ötödik sorlemezén egyik nagyszerű dal váltja a másikat, ami azért abból a szempontból igen csak komoly teljesítmény, hogy kevesebb, mint egy év alatt rakták össze őket. Ráadásul ez idő alatt még a Nowhere Boy c. film soundtrack-jén is dolgoztak.

A lemez összességéről egyébként újfent elmondható, hogy a Goldfrapp-től nem szokatlan módon nem elég egyszer nekifutni. Ahhoz hogy a dalokról megfelelő képünk alakulhasson ki szinte kötelező kétszer meghallgatni. Még talán azon szerencséseknek is, akiknek általában sikerül elsőre megkedvelniük, vagy – épp ellenkezőleg – megutálniuk egy albumot. Erre leginkább azért hívnám fel a figyelmet, mert a Rocket bizony elsőre egy kicsit jellegtelennek tűnhet, de ahogy egyre jobban megismerjük az összes többi dallal együtt, úgy exponenciálisan növekszik a rajongásunk szintje is. Persze, a Voicething utolsó hangjai után nyilvánvalóvá válik, hogy nem a Rocket a legerősebb szám a Head First-ön, viszont mindenképp ott a helye a pörgős Believer, az élettel teli Alive, a vibráló Hunt, a Satin Chic-et idéző Shiny and Warm és a Dreaming mellett, amely utóbbit hallgatva rájöhetünk, hogy Madonna milyen hangzást szeretett volna elérni a Confessions on a Dance Floor-on.

Lehet – sőt biztos – hogy lesznek majd fanyalgók, akik majd azt fogják hangoztatni, hogy ez egy ócska egynyári lemez, amely csak arra jó, hogy meglovagolja az éppen aktuális trendeket. Nos, az ő figyelmüket felhívnám arra, hogy a Goldfrapp már jóval a szintipop revival előtt aktívan tevékenykedett. Tény, hogy szerencsés időszakban jelent meg a Head First, és valóban „trendinek” mondható az egész produkció, de ez legalább annyira szerencsés véletlen, mint hogy a tavasz első napjaiban került a boltok polcaira ez a lemez.

Ajánlott dalok: Rocket, Believer, Dreaming, Hunt, Shiny and Warm, I Wanna Life