Gorillaz
Plastic Beach
Parlophone / Virgin
57 perc
Értékelés: 8.5/10
Damon Albarn nettó popzseni, ez tény. Vannak olyanok, akik erre elég korán, még a Blur kapcsán rájöttek. De persze jószerivel akadnak olyanok is, akik csak a Gorillaz és/vagy a The Good, the Bad & the Queen kapcsán figyeltek fel rá. Mindenesetre a mindenkori könnyűzene egyik megkerülhetetlen alakja, akinek kivételes slágerszerzői képességei vannak. Elég a már említett anyazenekarra gondolni, de ezt az oldalát igazából csak 2001-ben, az első Gorillaz album kapcsán engedte teljesen szabadjára, aminek végül az lett az eredménye, hogy a virtuális banda első lemezéből úgy 6-7 milliót meg is vettek. Ezt követte négy évvel később, 2005-ben az évtized egyik vitathatatlanul legjobb albuma, az apokaliptikus Demon Days, amin szintén hemzsegtek a jobbnál jobb dalok és újfent jól teljesített az eladások tekintetében is. Bár mindkét lemez előtt rendre borultak le a kritikusok, egy-két orgánum hangsúlyozta, hogy Albarn nem veszi elég komolyan ezt a projektet és másra sem használja, mint hogy pénzt keressen - és ez talán egy finomabb bírálat volt. Ezzel lehet vitatkozni, bár tény, hogy nagyon sokszor úgy tűnt, hogy a rap és a hip-hop csak az eklektikát hangsúlyozó stíluselemek, vagy egy más megközelítés szerint: a Gorillaz nem is igazi hip-hop, hanem tulajdonképpen a Blur, hip-hop kontextusba helyezbe.
Nos, a korábbi fanyalgók rendre örömmel konstatálták, hogy Albarn és tettestársa, Jamie Hewlett a harmadik albummal egy sokkal komolyabb hip-hop lemezt készítettek, ahol az említett stílus nem másodhegedűs, hanem abszolút a főszerepben tündököl, mert bizony tündököl. A stílus kőkemény elemei köszönnek vissza mindenféle felesleges bling-bling nélkül. Ami azt illeti, a műfajra oly jellemző rongyrázást (tetemes mennyiségű arany és gyémánt, hatalmas autók, stb.) itt elvből elvetették az alkotók - nagyon helyesen -, helyére egy kis műanyag, egy kis éles kritika került. Mert bizony itt van ez az angol csávó és nagyságrendekkel jobban nyomja, mint akármelyik nagyarcú, pénzéhes amerikai rapper. De visszatérve a zenére, itt bizony egy jókora szerepcsere történt, az előző két albumot meghatározó hangzásból csak az önmagukban is jól működő elemeket hagyták meg és amíg a Gorillaz és a Demon Days ezekre épül, itt már csak díszítőelemek. Ehhez jön még egy kis szintihangzás is, mert persze Albarn nem is lenne Albarn, ha nem reagálná le a maga cinikus módján az aktuális trendeket.
Rossz pont viszont, hogy a lemez az elején kifejezetten fókuszálatlan, amit nyilván eklektikának szántak a készítők, visszaadva egy kicsit az előző két album hangzását. De pontosan a fentebb vázolt szerepcsere miatt ez a poén nem sült el túlságosan jól. Erre talán a legegyértelműbb példa a White Flag, ami bár nagyszerű libanoni tradicionális zenével indít, az átmeneteket mégsem sikerült teljesen elsimítani, ami némiképp rontja az összképet. Továbbá azzal a tudattal is meg kell barátkoznunk, hogy nincs egy igazi, legalább a Clint Eastwood vagy a Feel Good Inc. szintjét nyaldosó sláger sem a Plastic Beach-en. Viszont sikerült megint kiválóan összeszedni a vendégszereplőket, amelyek közül egyértelműen kiemelkedik Mos Def (Sweepstakes), a Little Dragon (Empire Ants) és Lou Reed (Some Kind of Nature). A De La Soul most sajnos egy kicsit alulmúlta önmagát, de hát Istenem, megesik az ilyen. Helyettük simán kárpótol minket a veterán soul-énekes, Bobby Womack vendégszereplése az első kislemezdalként választott Stylo-ban, illetve a lemez egyik csúcspontjában, a Cloud of Unknowing-ban.
Összegezve tehát a Plastic Beach nem egy kompromisszumok nélküli lemez, de igen könnyen meg lehet barátkozni ezzel az elsőre kicsit szokatlan (mármint a Gorillaz-tól szokatlan) hangzással és meg is éri, mert a lemez tömve van jobbnál jobb dalokkal.
Ajánlott dalok: Rhinestone Eyes, Stylo, Empire Ants, Glitter Freeze, Some Kind of Nature, On Melancholy Hill, Sweepstakes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése