2011. június 27., hétfő

FRAG/M EN/TUMO K _ E M I KA




Emika
Count Backwards
Ninja Tune
4 dal, 18 perc

8.5

Bár a tavaly megjelent Drop the Other és Double Edge c. dalok egy árnyalatnyival jobban sikerültek, Emika ezúttal sem okozott komolyabb csalódást. A Count Backwards egészen kiváló darab, akárcsak a kislemezhez mellékelt három remix (egy Kryptic Minds és két Marcel Dettman reinterpretáció). Nincs mit ragozni a dolgon.


FRAG/M EN/TUMO K _ RÖYKS O P P




Röyksopp Forsaken Cowboy
PIAS
2 dal, 11 perc

8.0

A Röyksopp tavaly megjelent Senior c. albumáról második kislemezként a Forsaken Cowboy-t, a lemez második legjobb tételét másolták ki, s a Drug-gal ellentétben nem csak letöltésként, hanem konvencionális formátumokban (CD, 7”) is megjelent, a Keyboard Milk c. tétellel kiegészülve. Mind a címadó tétel, mind a B-oldal pazar darabok, vastagon ott vannak a legjobb Röyksopp dalok között. A katarzis ezúttal elmarad. Sajnos. De ez szerencsére nem von le annyit e két szám értékéből, hogy az emlékezetesség rovására menjen.


FRAG/M EN/TUMO K _ JAMIE XX




Jamie xx
Far Nearer / Beat For
Numbers
2 dal, 14 perc

9.0

Az xx eszméletlen 2009-es bemutatkozása – gyanítom – élénken él még sokunk emlékezetében. Az együttes hírnevének öregbítéséből pedig a producer/billentyűs/mindenes Jamie Smith mostanában alaposan kiveszi a részét. Először is ott van a februárban megjelent We’re New Here c. remix album, amit Gil Scott-Heron kiváló tavalyi lemezéhez (I’m New Here) készített, most pedig itt van két saját dal, amelyek közül a Far Nearer-t már hónapokkal ezelőtt bemutatták, a hivatalos megjelenésig azonban egészen mostanáig várni kellett. A Far Nearer és a Beat For nem egyszerű darabok, mindkét dallal meg kell szenvedni, hogy úgy szóljon, ahogy kell. Talán azért, mert mindkettő homlokegyenest más, mint amit eddig hallhattunk Smith-től és társaitól. Idővel azonban rájövünk: ez is rendkívül izgalmas és ígéretes.



2011. június 26., vasárnap

FRAG/M EN/TUMO K _ E V A N / A B E E L E




Evan Abeele
Lineage EP
Szerzői kiadás
6 dal, 23 perc

8.5

A tavaly feltűnt Memoryhouse nevű ambient-dream pop duó egyik agyféltekéje, Evan Abeele még azt sem várta meg, hogy befusson ígéretesnek tűnő együttese, máris kiadott saját neve alatt pár szerzeményt. Saját bevallása szerint ezek a tételek nem igazán illeszkednek az anyazenekar hangzásához, illetve ahhoz, amin jelenleg dolgoznak, mindazonáltal mindenképp érdemesnek találta őket arra, hogy napvilágot lássanak. És valóban. A Lineage EP minden egyes tételében van valami szeretnivaló, legyen az egy sejtelmes, agyontorzított gitárhang vagy egy kósza zongora riff, vagy csak szimplán a tény, hogy ez a 23 percnyi végtelenül kellemes ambient agymenés egy pillanatra sem temet maga alá.


FRAG/M EN/TUMO K _ T H E _ N A T I O N A L




The National
Think You Can Wait / Exile Vilify
4AD
2 dal, 10 perc

8.5

A National a fantasztikus High Violet óta nem ül a babérjain. Megállás nélkül turnéznak (augusztus 14-én a Sziget Nagyszínpadán is fellépnek), tavaly ősszel kiadták előbb említett lemez kibővített, kétlemezes változatát új felvételekkel, idén pedig két vadonatúj dalt is megjelentettek. A Think You Can Wait címűt a Win Win c. filmnek adták, az Exile Vilify-t pedig a Portal 2 nevű számítógépes játék soundtrack-jéhez készítették. Az igazság az, hogy előbbi szerzemény jobban sikerült. Nem nagyságrendekkel, csak úgy finoman érezhetően. A Think You Can Wait-ben – középtempója ellenére – van valami sodró lendület, valami különös báj, ami a High Violet-re emlékeztet. Az Exile Vilify egy kicsit játékosabb (ha ha... - a szerk.), egy kicsit felszabadultabb, de csak mértékkel, amolyan National módra. A két dal külön-külön is elérhető, de a 4AD nemrég megjelentette dupla A-oldalas kislemezként is.


Itt jelentkezhetsz az Exile Vilify videó készítő versenyére. Sok sikert!


FRAG/M EN/TUMO K _ ARC TIC MO NK EY S




Arctic Monkeys
Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair
Domino
3 dal, 8 perc

8.0

Akármennyire is furcsának és az Arctic Monkeys-tól idegennek hatnak a Brick by Brick és a Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair c. tételek, a negyedik nagydolgozat ismeretében jó döntésnek bizonyult ezeket megmutatni először. Főleg ami utóbbit illeti. A Don’t Sit Down… súlyos darab, ennek ellenére könnyen befogadható és a lemez tételeinek többségével ellentétben nem lehet egykönnyen kiverni a fejünkből. Ez már kevésbé igaz a Blond-O-Sonic Shimmer Trap és I.D.S.T. c. B-oldalakra, ettől függetlenül kellemes élményt nyújtanak, érdemes párszor nekiveselkedni. Ugyanakkor erre a kislemezre is illik az a megállapítás, ami a Suck It and See-re: az Arctic Monkeys ennél többet, jobbat is tud.


2011. június 11., szombat

_AZ ATMOSZ F É R I K USS /ÁG A LÉNYEG






Nicolas Jaar
Space Is Only Noise
Circus Company
14 dal, 46 perc

9.0








Tim Hecker

Ravedeath, 1972
Kranky
12 dal, 52 perc

8.5





Az ambient és a chillout/downtempo nem halott, sőt nagyon is él, s az olyan előadóknak köszönhetően, mint Tim Hecker és Nicolas Jaar az is tudható, hogy korántsem meríthetők ki egykönnyen.

Nicolas Jaar komparatisztika szakos hallgató, kiadója van (Clown & Sunset), s a Pitchfork szerint fiatal kora ellenére rendkívül érett zenét készít. Sokoldalú személyiség, meg kell hagyni, s ez nyilvánvalóan zenei ízlésében is megfigyelhető, közvetett módon legalább is minden bizonnyal, hiszen a Space Is Only Noise annyira összetett, hogy az ember néha csak kapkodja a fejét. Ez azonban szerencsére nem megy a kellemes élvezhetőség rovására, sőt kifejezetten izgalmassá teszi a fiatalember első dolgozatát. Megdöbbentően okos műről van szó NJ bemutatkozását illetően. Szinte a semmiből épít fel egy szavakkal leírhatatlan csodálatos valamit. Az album első hangjai csupán foszlányok, egy-két elveszett töredék, amelyek végül úgy rendeződnek el, s találnak rá harmóniájukra, hogy azt elsőre az ember el se meri gondolni. Mindemellett végig fenntartja a feszültséget, nincs amolyan lusta magyar építőmunkás intermezzo. Minden egyes téglarakás érdeklődéssel és ámulattal töltheti el a hallgatót. A lemezt nyitó és záró Être c. tétel pedig nagyszerű keretbe foglalja azt a folyamatot, amelynek végeredménye egy kiváló lemez felépülése és kiteljesedése.

Tim Hecker montreali producer, zenész, aki Jetone művésznéven már jelentős underground rajongótáborra tett szert, de saját nevén kiadott munkáival szintén elnyerte a szakma és a közönség szeretetét, leginkább személyesebb hangvételük, s ügyes bravúrozásuk miatt. Eleve sűrűn szövött ambient tételeit ugyanis drone-nal, glitch-csel és még ki tudja mivel vegyítve gyakran a teljes és totális megcsömörlés szélére kergeti az egyszeri hallgatót. Nincs ez másképp az Izlandon rögzített Ravedeath, 1972-val sem, amelyen jelentős noise behatások figyelhetők meg. Az, hogy alapvetően az imént említett zsáner pop vagy rock válfajából táplálkozik leginkább, rejtély marad. De végül is kit érdekel, ha az eredmény ennyire meggyőző? Mindazonáltal az ambient efféle megközelítése nem hat minden további nélkül újszerűnek, Tim Hecker nem talált fel újabb spanyolviaszt, ez viszont egyáltalán nem zavaró. Az viszont már annál inkább, hogy az előző paragrafusban tárgyalt Space Is Only Noise-zal ellentétben elég könnyen el lehet veszni ezekben a hangtájképekben. Viszont ez sem annyira zavaró, mert egyrészt könnyű újra felvenni a fonalat, másrészt pedig szinte minden egyes hang arra ösztönöz, hogy kapcsoljunk ki, s vesszünk el. Mintha csak ez lenne az egész munka célja.

Nicolas Jaar hangulatot, Tim Hecker pedig atmoszférát teremt már rögtön lemezeik elején. Méghozzá olyan erőset, hogy egyáltalán nem szabadulhatunk. Ez pedig egy jó ambient és/vagy chillout/downtempo lemez legfontosabb ismérvei közé tartozik, magától értetődő okokból kifolyólag.


Ajánlott dalok:


Space Is Only Noise: Too Many Kids Finding Rain in the Dust, Keep Me There, I Got a Woman, Problems with the Sun, Variations

Hivatalos honlap, ahol a listen-re kattintva meghallgatható többek között a Colomb, a Too Many Kids Finding Rain in the Dust és a Space Is Only Noise If You Can See.


- Ravedeath, 1972: The Piano Drop; In the Fog I, II & III; Hatred of Music I & II; In the Air I, II & III

The Piano Drop
Hatred of Music I
(Jobb gomb, mentés másként)
(Via Pitchfork)


2011. június 8., szerda

S Z Í V /ÁS _





Arctic Monkeys
Suck It and See
Domino
12 dal, 40 perc

7.0

Volt valami keserédes, végtelenül szimpatikus és nyers bája az első két Arctic Monkeys lemeznek, ami annak ellenére közel állt hozzám, hogy nem vagyok angol. Alex Turner hiperrealista megfigyelései valamit elindítottak bennem: én is voltam tinédzser, nekem is volt hasonló világfájdalmam. Ha mással nem is, hát ezzel egészen biztosan tudtam azonosulni. Aztán jött az izzadtságszagú, a Queens of the Stone Age bűvkörében fogant Humbug, ami jócskán megosztotta a közönséget és sajnálatos módon nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Ugyanakkor abban a munkában is volt ráció és báj, nem is kevés. Szinte magától értetődő volt, hogy perspektívaváltás szükségeltetik, elvégre mekkora pozőrség lett volna négy gyorsan meggazdagodott fiatal felnőtt siránkozását hallgatni az Észak-Angliai nagy kegyetlenségről.

A váltás azonban talán túlságosan is éles volt. A szokásos dózisban adagolt fülbemászás és hangzatos riffek helyett komoly fejtörést okozó harmóniákat kaptunk, amelyek csak sokadik hallgatásra szóltak rendeltetésszerűen. A nagy megértést követően azonban legalább annyira addiktív volt az a hangzóanyag is, mint bármi más, ami előtte jelent meg tőlük. A Humbug okozta seb azonban sokaknál mélyebbnek bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. A kérdés a negyedik lemezt illetően pedig lassacskán körvonalazódni látszódott: merre tovább? Hát erre. A Suck It and See akárhogy nézem egy teljesen logikus lépés volt az Arctic Monkeys részéről. A suttyóságot a sufniba vágták, Alex Turner megőrizte a neoromantikus lírikus szerepét, a kísérletezés és a „meddig mehetünk el” helyett pedig csordultig töltötték a hangtájképeket kapósabbnál kapósabb riffekkel. És ez utóbbival meg is érkeztünk jelen dolgozat anomáliájához, vagyis: jóból is megárt a sok. Amíg a Humbug azért bűzlött, mert a tagok görcsösen próbáltak kilépni a megmondó emberek által gyorsan kreált skatulyából, addig a Suck It and See alappillérei azért remegnek, mert lépten-nyomon az előző lemez útvesztőit akarták kikerülni. Csöbörből vödörbe, ugyebár. Az eredmény pedig finoman szólva ambivalens. Valóban rengeteg maradandó pillanatnak lehetünk fültanúi, s nagyon sokszor valóban hatásosan tudják ötvözni mindazt, amit eddig letettek az asztalra és persze, hogyne, valóban érett munkának hat. De ha megkapargatjuk ennek az aranyrúdnak a felszínét, láthatjuk, hogy nem mind az, ami fénylik. Sajnos.

Egy szó mint száz, a Suck It and See az Arctic Monkeys eddigi legdurvább mélyrepülése és talán leginkább megosztó munkája. Emellett kifejezetten kontrasztív, mert bizony az olyan nagyszerű tételek, mint a kicsit még mindig QOTSA-s Brick by Brick, a karcos Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, az instant fesztivál kedvenc The Hellcat Spangled Shalalala, és a himnikus (!) That’s Where You’re Wrong mellett szorosan ott sorakoznak az olyan teljesen jellegtelen és olykor kifejezetten unalmas megnyilvánulások, mint a Black Treacle, az All My Own Stunts, a Love Is a Laserquest vagy éppenséggel a címadó tétel. Nincs mit tenni, külön playlist-re kell húzni a maradandóbb momentumokat, a többinek pedig talán kevésbé frekventáltan fussunk neki. Akkor szebb emlékként őrizhetjük meg a negyedik AM dolgozatot.

Alex Turner-ék nyilvánvalóan tudták, hogy fel kell nőniük ez nagyra értékelendő, mert bizony hülyén nézett volna ki, ha megalkusznak és még negyven évesen is a sheffieldi éjszaka kétes alakjairól regélnek, no meg arról, hogyan rúgtak be szombat este. A Suck It and See formájában megérkezett eme új hozzáállás második hírnöke is, rendben van, köszönjük szépen. De ez a négyes bizony ennél tud többet, jobbat is.

Ajánlott dalok: Brick by Brick, The Hellcat Spangled Shalalala, Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, Reckless Serenade, That’s Where You’re Wrong





2011. június 5., vasárnap

CSEND E S / K A T A R Z I S





The Antlers
Burst Apart
Frenchkiss Records
10 dal, 41 perc

9.0







Wild Beasts
Smother
Domino
10 dal, 42 perc

9.0





Dream pop lemezekről lévén szó, mind az amerikai Antlers, mind az angol Wild Beasts idei installációi már legelső hangjaival elrepítenek minket egy másik világba. Ez szinte törvényszerű. Ha a műfajnak léteznek a két országra jellemző, s kimutatható sajátosságai, akkor ez mindkét együttes esetében felfedezhető. Ugyanis míg előbbiek a Beach House legutóbbi lemezén, a nagyszerű Teen Dream-en felfedezhető attitűdből közelítik meg a zsánert, addig utóbbiak hozzáállása – némi csúsztatással persze – a Cocteau Twins-ére hasonlít. Egy szó, mint száz, az Antlers egy kicsit frissebbnek és újszerűbbnek hat, míg a Wild Beasts egy kicsit klasszicizál, s jókorát merít az alapokból. Mindemellett persze leginkább önmagukra hasonlítanak.

Fenti hipotézis mit sem von le a Burst Apart és a Smother értékeiből, sőt. Mindkét lemez – ahogy az értékelés is indikálja – nagyszerű munka, roskadásig pakolva slágeres és maradandó pillanatokkal. Ez a kép azonban nem annyira idilli, mint amilyennek látszik, mindkét lemeznek vannak gyenge pillanatai. Az Antlers albuma a végére majdnem menthetetlenül leül, de a Putting the Dog to Sleep c. zárótétel helyreállítja az egyensúlyt, s szépen lassan, hallgatásról hallgatásra el is felejthetjük ezt az apró kis bakit, mi több, még a három „hibás” tételt (Tiptoe, Hounds, Corsicana) is megszerethetjük. A Wild Beasts dolgozata ilyen szempontból kiegyensúlyozottabb, ugyanakkor monotonabb is. De miután megtaláltuk az egyes dalokban azt a bizonyos pontot, s ily módon fel tudtuk magunkban építeni a Smother ívét, gondunk már egy szál se lehet.

A két együttes munkáit a profizmus dominálja, de közel sem abból a lélektelen fajtából. Mindkét lemez tudja mikor, s mire kell hatnia. Bravo!


The Antlers

I Don't Want Love
Parentheses
Every Night My Teeth Are Falling Out

Hivatalos weboldal


Wild Beasts



Hivatalos weboldal


Ajánlott dalok:

- Burst Apart: I Don’t Want Love, French Exit, Parentheses, Every Night My Teeth Are Falling Out, Putting the Dog to Sleep

- Smother: Lion’s Share, Bed of Nails, Albatross, Reach a Bit Further, End Come Too Soon