Arctic Monkeys
Suck It and See
Domino
12 dal, 40 perc
7.0
Volt valami keserédes, végtelenül szimpatikus és nyers bája az első két Arctic Monkeys lemeznek, ami annak ellenére közel állt hozzám, hogy nem vagyok angol. Alex Turner hiperrealista megfigyelései valamit elindítottak bennem: én is voltam tinédzser, nekem is volt hasonló világfájdalmam. Ha mással nem is, hát ezzel egészen biztosan tudtam azonosulni. Aztán jött az izzadtságszagú, a Queens of the Stone Age bűvkörében fogant Humbug, ami jócskán megosztotta a közönséget és sajnálatos módon nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Ugyanakkor abban a munkában is volt ráció és báj, nem is kevés. Szinte magától értetődő volt, hogy perspektívaváltás szükségeltetik, elvégre mekkora pozőrség lett volna négy gyorsan meggazdagodott fiatal felnőtt siránkozását hallgatni az Észak-Angliai nagy kegyetlenségről.
A váltás azonban talán túlságosan is éles volt. A szokásos dózisban adagolt fülbemászás és hangzatos riffek helyett komoly fejtörést okozó harmóniákat kaptunk, amelyek csak sokadik hallgatásra szóltak rendeltetésszerűen. A nagy megértést követően azonban legalább annyira addiktív volt az a hangzóanyag is, mint bármi más, ami előtte jelent meg tőlük. A Humbug okozta seb azonban sokaknál mélyebbnek bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. A kérdés a negyedik lemezt illetően pedig lassacskán körvonalazódni látszódott: merre tovább? Hát erre. A Suck It and See – akárhogy nézem – egy teljesen logikus lépés volt az Arctic Monkeys részéről. A suttyóságot a sufniba vágták, Alex Turner megőrizte a neoromantikus lírikus szerepét, a kísérletezés és a „meddig mehetünk el” helyett pedig csordultig töltötték a hangtájképeket kapósabbnál kapósabb riffekkel. És ez utóbbival meg is érkeztünk jelen dolgozat anomáliájához, vagyis: jóból is megárt a sok. Amíg a Humbug azért bűzlött, mert a tagok görcsösen próbáltak kilépni a megmondó emberek által gyorsan kreált skatulyából, addig a Suck It and See alappillérei azért remegnek, mert lépten-nyomon az előző lemez útvesztőit akarták kikerülni. Csöbörből vödörbe, ugyebár. Az eredmény pedig finoman szólva ambivalens. Valóban rengeteg maradandó pillanatnak lehetünk fültanúi, s nagyon sokszor valóban hatásosan tudják ötvözni mindazt, amit eddig letettek az asztalra és persze, hogyne, valóban érett munkának hat. De ha megkapargatjuk ennek az aranyrúdnak a felszínét, láthatjuk, hogy nem mind az, ami fénylik. Sajnos.
Egy szó mint száz, a Suck It and See az Arctic Monkeys eddigi legdurvább mélyrepülése és talán leginkább megosztó munkája. Emellett kifejezetten kontrasztív, mert bizony az olyan nagyszerű tételek, mint a kicsit még mindig QOTSA-s Brick by Brick, a karcos Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, az instant fesztivál kedvenc The Hellcat Spangled Shalalala, és a himnikus (!) That’s Where You’re Wrong mellett szorosan ott sorakoznak az olyan teljesen jellegtelen és olykor kifejezetten unalmas megnyilvánulások, mint a Black Treacle, az All My Own Stunts, a Love Is a Laserquest vagy éppenséggel a címadó tétel. Nincs mit tenni, külön playlist-re kell húzni a maradandóbb momentumokat, a többinek pedig talán kevésbé frekventáltan fussunk neki. Akkor szebb emlékként őrizhetjük meg a negyedik AM dolgozatot.
Alex Turner-ék nyilvánvalóan tudták, hogy fel kell nőniük – ez nagyra értékelendő, mert bizony hülyén nézett volna ki, ha megalkusznak és még negyven évesen is a sheffieldi éjszaka kétes alakjairól regélnek, no meg arról, hogyan rúgtak be szombat este. A Suck It and See formájában megérkezett eme új hozzáállás második hírnöke is, rendben van, köszönjük szépen. De ez a négyes bizony ennél tud többet, jobbat is.
Ajánlott dalok: Brick by Brick, The Hellcat Spangled Shalalala, Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, Reckless Serenade, That’s Where You’re Wrong
Suck It and See
Domino
12 dal, 40 perc
7.0
Volt valami keserédes, végtelenül szimpatikus és nyers bája az első két Arctic Monkeys lemeznek, ami annak ellenére közel állt hozzám, hogy nem vagyok angol. Alex Turner hiperrealista megfigyelései valamit elindítottak bennem: én is voltam tinédzser, nekem is volt hasonló világfájdalmam. Ha mással nem is, hát ezzel egészen biztosan tudtam azonosulni. Aztán jött az izzadtságszagú, a Queens of the Stone Age bűvkörében fogant Humbug, ami jócskán megosztotta a közönséget és sajnálatos módon nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Ugyanakkor abban a munkában is volt ráció és báj, nem is kevés. Szinte magától értetődő volt, hogy perspektívaváltás szükségeltetik, elvégre mekkora pozőrség lett volna négy gyorsan meggazdagodott fiatal felnőtt siránkozását hallgatni az Észak-Angliai nagy kegyetlenségről.
A váltás azonban talán túlságosan is éles volt. A szokásos dózisban adagolt fülbemászás és hangzatos riffek helyett komoly fejtörést okozó harmóniákat kaptunk, amelyek csak sokadik hallgatásra szóltak rendeltetésszerűen. A nagy megértést követően azonban legalább annyira addiktív volt az a hangzóanyag is, mint bármi más, ami előtte jelent meg tőlük. A Humbug okozta seb azonban sokaknál mélyebbnek bizonyult, mint azt bárki gondolta volna. A kérdés a negyedik lemezt illetően pedig lassacskán körvonalazódni látszódott: merre tovább? Hát erre. A Suck It and See – akárhogy nézem – egy teljesen logikus lépés volt az Arctic Monkeys részéről. A suttyóságot a sufniba vágták, Alex Turner megőrizte a neoromantikus lírikus szerepét, a kísérletezés és a „meddig mehetünk el” helyett pedig csordultig töltötték a hangtájképeket kapósabbnál kapósabb riffekkel. És ez utóbbival meg is érkeztünk jelen dolgozat anomáliájához, vagyis: jóból is megárt a sok. Amíg a Humbug azért bűzlött, mert a tagok görcsösen próbáltak kilépni a megmondó emberek által gyorsan kreált skatulyából, addig a Suck It and See alappillérei azért remegnek, mert lépten-nyomon az előző lemez útvesztőit akarták kikerülni. Csöbörből vödörbe, ugyebár. Az eredmény pedig finoman szólva ambivalens. Valóban rengeteg maradandó pillanatnak lehetünk fültanúi, s nagyon sokszor valóban hatásosan tudják ötvözni mindazt, amit eddig letettek az asztalra és persze, hogyne, valóban érett munkának hat. De ha megkapargatjuk ennek az aranyrúdnak a felszínét, láthatjuk, hogy nem mind az, ami fénylik. Sajnos.
Egy szó mint száz, a Suck It and See az Arctic Monkeys eddigi legdurvább mélyrepülése és talán leginkább megosztó munkája. Emellett kifejezetten kontrasztív, mert bizony az olyan nagyszerű tételek, mint a kicsit még mindig QOTSA-s Brick by Brick, a karcos Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, az instant fesztivál kedvenc The Hellcat Spangled Shalalala, és a himnikus (!) That’s Where You’re Wrong mellett szorosan ott sorakoznak az olyan teljesen jellegtelen és olykor kifejezetten unalmas megnyilvánulások, mint a Black Treacle, az All My Own Stunts, a Love Is a Laserquest vagy éppenséggel a címadó tétel. Nincs mit tenni, külön playlist-re kell húzni a maradandóbb momentumokat, a többinek pedig talán kevésbé frekventáltan fussunk neki. Akkor szebb emlékként őrizhetjük meg a negyedik AM dolgozatot.
Alex Turner-ék nyilvánvalóan tudták, hogy fel kell nőniük – ez nagyra értékelendő, mert bizony hülyén nézett volna ki, ha megalkusznak és még negyven évesen is a sheffieldi éjszaka kétes alakjairól regélnek, no meg arról, hogyan rúgtak be szombat este. A Suck It and See formájában megérkezett eme új hozzáállás második hírnöke is, rendben van, köszönjük szépen. De ez a négyes bizony ennél tud többet, jobbat is.
Ajánlott dalok: Brick by Brick, The Hellcat Spangled Shalalala, Don’t Sit Down ’Cause I’ve Moved Your Chair, Reckless Serenade, That’s Where You’re Wrong
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése