UNKLE
Where Did the Night Fall
14 dal, 57 perc
Surrender All
Értékelés: 5.0/10
Az éjszaka pofára esett. Teljesen felesleges köntörfalazni, az UNKLE legújabb installációja hatalmas pofára esés, valószínűleg még a legelvakultabb rajongók szemében is. James Lavelle számára soha nem származott semmi jó abból, ha egy bevált receptet folytatott, számomra éppen ezért a legnagyobb megdöbbenést az okozta, hogy ezt ennyi év után egyszerűen még nem látta be. Mert ugyebár 1998-ban elkezdte diadalmenetét Psyence Fiction c. klasszikus lemezével, amit hat évvel később a Never, Never, Land c. vegyes érzelmekkel fogadott második album követett, itt-ott fellelhető önmásolással. Ezt 2007-ben a nagyszerű (bár nem tökéletes) War Stories követte, kivetett agyarakkal, olykor erőszakosan, de mindenképp izgalmasan és most, 2010-ben a legutóbbi UNKLE lemez szoftosabb változata van terítéken, a legnagyobb bánatomra. A War Stories-t az tette olyan izgalmassá, hogy azokon a pontokon, ahol bizonytalan volt a hézagokat a már meglévő tapasztalataival és tudásával töltötte fel Lavelle, a Where Did the Night Fall c. próbálkozáson azonban ahelyett, hogy betöltené ezeket az ótvar, tátongó nyílásokat egyszerűen elsiklik felettük, tudomást sem véve róluk. Pár hónappal a megjelenés előtt még bizakodhattunk, hiszen a művész úr az előzőnél egy kicsit elektronikusabb hangzóanyagot ígért, emelve a WS elektro-rockjának tétjét. Ebből persze semmi sem lett, de ez az incidens legalább újfent bebizonyította, hogy az emberek mennyire hiszékenyek. A legeslegfájóbb pont azonban egyértelműen az, hogy gyakorlatilag egyetlen dal sem marad meg a fejünkben. Semmi fülbemászás, semmi slágeresség, ráadásul a legerősebb pillanatokat már az elején kijátssza, ezáltal hangulati síkon gyakorlatilag megerőszakolva a Where Did the Night Fall-t. Összecsapott munka, na.
Ajánlott dalok: Follow Me Down, Natural Selection, Joy Factory, Ablivion
Kele
The Boxer
10 dal, 42 perc
Glassnote Records
Értékelés: 4.0/10
Másnaposság előtt/után. Kele Okereke neve elsősorban a Bloc Party révén csenghet ismerősen, de egy-egy felvétel erejéig besegített már a Chemical Brothers-nek (Believe), sőt még Tiësto-nak is (It's Not the Things You Say). A Boxer-t vizsgálva főleg utóbbi közreműködés lehet fontos (?), mert amikor éppen nem a legelcseszettebb Bloc Party remixeket juttatja eszünkbe, akkor bizony a holland DJ szelleme körvonalazódhat a fejünkben. Kele Okereke lemezében egyébként az a legrosszabb, hogy valószínűleg elhiszi, hogy egy igazi konceptuális diadalt könyvelhet el általa, ugyanis a Boxer-t főleg a mai diszkózene inspirálta. Holott semmiféle sikerről nincs itt szó. A táncparkettre álmodott nagyon (kicsit talán túlságosan) is elektronikus lemez egyszerűen képtelen megtalálni a helyes egyensúlyt, emellett a dalok többsége sem elég erős ahhoz, hogy mondjuk sláger legyen belőlük, ha csak az indie rajongók körében is. Bár az elektronika nem idegen a BP agytröszttől a Boxer mégis egy kis organikusságért kiált, Kele – mindig csodás – dalszövegei ugyanis ezt a szerepet itt képtelenek betölteni. Ugyanakkor van ebben az albumban valami, ami mégis arra sarkall, hogy hallgassuk meg, fussunk neki még egyszer (kiváló példa erre az első kislemeznek választott Tenderoni). Ez az érzés nagyjából ahhoz hasonlítható, amikor vasárnap délben teljesen másnaposan fejfájástól és hányingertől gyötörve felkel az ember és megfogadja, hogy soha többet nem megy diszkóba. Ezt az érzést pedig badarság lenne lebecsülni. A Boxer azonban még így is édeskevés attól a személytől, aki már letett nekünk az asztalra egy Silent Alarm-ot.
Ajánlott dalok: Tenderoni, Unholy Thoughts, Rise, All the Things I Could Never Say
The Boxer
10 dal, 42 perc
Glassnote Records
Értékelés: 4.0/10
Másnaposság előtt/után. Kele Okereke neve elsősorban a Bloc Party révén csenghet ismerősen, de egy-egy felvétel erejéig besegített már a Chemical Brothers-nek (Believe), sőt még Tiësto-nak is (It's Not the Things You Say). A Boxer-t vizsgálva főleg utóbbi közreműködés lehet fontos (?), mert amikor éppen nem a legelcseszettebb Bloc Party remixeket juttatja eszünkbe, akkor bizony a holland DJ szelleme körvonalazódhat a fejünkben. Kele Okereke lemezében egyébként az a legrosszabb, hogy valószínűleg elhiszi, hogy egy igazi konceptuális diadalt könyvelhet el általa, ugyanis a Boxer-t főleg a mai diszkózene inspirálta. Holott semmiféle sikerről nincs itt szó. A táncparkettre álmodott nagyon (kicsit talán túlságosan) is elektronikus lemez egyszerűen képtelen megtalálni a helyes egyensúlyt, emellett a dalok többsége sem elég erős ahhoz, hogy mondjuk sláger legyen belőlük, ha csak az indie rajongók körében is. Bár az elektronika nem idegen a BP agytröszttől a Boxer mégis egy kis organikusságért kiált, Kele – mindig csodás – dalszövegei ugyanis ezt a szerepet itt képtelenek betölteni. Ugyanakkor van ebben az albumban valami, ami mégis arra sarkall, hogy hallgassuk meg, fussunk neki még egyszer (kiváló példa erre az első kislemeznek választott Tenderoni). Ez az érzés nagyjából ahhoz hasonlítható, amikor vasárnap délben teljesen másnaposan fejfájástól és hányingertől gyötörve felkel az ember és megfogadja, hogy soha többet nem megy diszkóba. Ezt az érzést pedig badarság lenne lebecsülni. A Boxer azonban még így is édeskevés attól a személytől, aki már letett nekünk az asztalra egy Silent Alarm-ot.
Ajánlott dalok: Tenderoni, Unholy Thoughts, Rise, All the Things I Could Never Say
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése