The Twilight Saga: Eclipse (Soundtrack)
59 perc
Chop Shop/Atlantic
Nem fogok köntörfalazni, vagy szépen bebugyolálni az ellenérzéseimet, a négyrészes Twilight sorozat harmadik epizódjához készült soundtrack csapnivalóan rossz. Amíg az előző albumon kifejezetten üdítően hatott a (főleg az indie színtéren) híres közreműködők listája, addig tulajdonképpen az Eclipse (vagy Napfogyatkozás) filmzenéjét pontosan ez öli meg. Érezhetően ismét az volt a cél, hogy lenyűgözzék a szaksajtót a lemezborító hátoldalán szereplő nevekkel, mindazonáltal ez most nagyon nem jött össze. Az egyes dalok között semmiféle összhang nincs, nem hogy tematikájukat, de még hangulatukat tekintve sem. (Annak ellenére sem, hogy amikor felkérték az előadókat, nyilván irányelvként meg volt nekik adva, hogy ez lesz a „háborús film”, úgyhogy ehhez tartsák magukat.) Egyik éles váltás követi a másikat, amitől az ember nem lesz rosszul, csak éppenséggel besokall az ötvenkilencedik perc végére. Ugyanis ennyi a lemez játékideje, kérem szépen. Nem kell hozzá a jövőbe látni, hogy tudjuk, pontosan ugyanazt fogják elkövetni, mint a New Moon (vagy Újhold) esetében, nevezetesen: a túl sok hangzóanyag, amit felhasználhattak végső soron magára a minőségi alapanyag rovására ment. (Emlékeztetőül: a New Moon soundtrack kb. 57 perces volt, az Alexandre Desplat által jegyzett score pedig több mint egy óra és tíz perc.)
Az Eclipse soundtrack az én értékelésem szerint 5.0 a 10-ből, mindazonáltal úgy vélem, hogy a közreműködők ennél sokkal több figyelmet érdemelnek. És mivel egy többelőadós lemez kielemzését általában egységenként érdemes elkezdeni, ezért most így is tennék. (Ezt alátámasztandó lásd az előző Twilight soundtrack-et, amely ugyan szintén nem állt össze egységgé azonban több kiváló dal is helyet kapott rajta.)
Metric: Eclipse (All Yours) - 7.5/10
A Metric tulajdonképpen úgy kezdi ezt a lemezt, ahogy azt kell és illik: álmodozós, zavaros, de mindenképp szerethető popdal. Elcsépelt témája ellenére is érdemes nekifutni, már csak azért is, mert valamilyen perverz módon Emily Haines hangja tökéletes összhangban van a mondanivalóval.
Muse: Neutron Star Collision (Love Is Forever) - 7.0/10
A soundtrack-ről kimásolt első single a Muse elmúlt másfél évben produkált legszerethetőbb eresztése. Az elképesztően nyálas és unalmas, giccsparádéba torkolló The Resistance után kész fellélegezés ezt a dalt hallani, annak ellenére, hogy még érezhetően a legutóbbi stúdióalbum bűvkörében fogant.
The Bravery: Ours - 1.0/10
Az első teljesen felesleges dal a lemezen. A Bravery talán akarva, talán teljesen akaratlanul egy az egyben hozza a tavaly feltűnt White Lies hangzását és – sajnos – színvonalát is. Fiúk, ha már nyúltok, akkor legalább jó helyről tegyétek azt!
Florence + the Machine: Heavy in Your Arms - 8.0/10
Annak ellenére, hogy személy szerint nem tartom magam Florence + the Machine rajongónak ez a dal kifejezetten meggyőző. Egy kicsit teátrális, egy kicsit túl szenvedélyes, de Welch kisasszony hangjához pontosan ez a stílus illik.
Sia: My Love - 1.5/10
Az első hallgatás alatt még valahogy képes voltam megbirkózni a Bravery sekélyességével, de Sia My Love c. tételétől szabályosan megrökönyödtem. Aki emlékszik még az előző albumon hallható Lykke Li-féle Possibility c. dalra és egy kicsit is érzékeny az eredetiségre, az mindenképpen lépjen tovább ha ehhez a dalhoz ér a lejátszás. Aki nem emlékszik rá, meg nem is érdekli különösebben, nos, az megérdemli. A fél pont meg azért van, mert még így is jobb, mint a Bravery szerzeménye.
Fanfarlo: Atlas - 5.0/10
A Fanfarlo-val alapvetően semmi bajom nincsen, azon kívül, hogy még nem találták meg a saját hangjukat. Az Atlas a soron következő példa, hogy még mindig képtelenek kilépni az Arcade Fire vákuumából.
The Black Keys: Chop and Change - 8.0/10
A Black Keys hozzájárulásával alapvetően az a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem illik a filmhez. Dögös, feszült, ugyanakkor fiatalosan laza és könnyelmű. Tehát tökéletes ellentéte a Twilight Saga bármelyik darabjának. Ettől függetlenül ez egy nagyszerű dal. Se több, se kevesebb.
The Dead Weather: Rolling in on a Burning Tire - 7.0/10
A festői cím ellenére Jack White-ék szerzeménye nem nyújt különösebb izgalmat, csak egy-egy ponton villantja fel, hogy valójában mire is képesek, ha tényleg beindulnak. Ami azt illeti, itt-ott szabályosan unalomba torkollik. Ettől függetlenül még mindig különb, mint némelyik előző vagy ezután következő darab.
Beck & Bat for Lashes: Let’s Get Lost - 8.0/10
Beck-en valamikor 2008 környékén egy az egyben elhatalmasodott a pszichedélia. Ennek személy szerint csak örülni tudok, hiszen – kisebb-nagyobb defektjei ellenére – a Modern Guilt egy szerethető lemez, tömény pszichedelikus rock-kal. Nagyjából másfél évvel később készített egy legalább annyira pszichedelikus, de már sokkal poposabb lemezt Charlotte Gainsbourg-nak (IRM), és most minden jel arra mutat, hogy Natasha Khan-nal (Bat for Lashes) összeházasították az elektronikát, a dreampop-ot és – minő meglepetés – a pszichedéliát. (Ebben az írásban többször nem írom le ezt a szót.) Bár meggyőződésem, hogy ennél nagyságrendekkel többre képesek együtt, ettől függetlenül a Let’s Get Lost egy kifejezetten szerethető darab.
Vampire Weekend: Jonathan Low - 8.5/10
Nos, ilyen az, amikor a Vampire Weekend reflektál az emo-ra. Cizellált, barokkos darab, Ezra Koenig jellegzetes hangjával és pontosan annyi dísszel, ami még nem erőszakolja meg magát a dalt.
UNKLE feat. The Black Angels: With You in My Head - 9.0/10
Bár az idei UNKLE lemez hagy némi kívánnivalót maga után (kritika: hamarosan), mégis telis-tele volt meggyőző pillanatokkal. Egy újabb ilyen pillanat a Black Angels-szel előadott With You in My Head, amely lassan bontakozik ki, mint egy tipikus trip-hop dal, de rock-os katarzisba torkollik. Bravó!
Eastern Conference Champions: A Million Miles an Hour - 9.0/10
Amíg az előző lemezen jó pár olyan tétel szerepelt olyan előadóktól, akiket én személy szerint nem ismertem, mégis egy szemvillantás alatt elkápráztattak, addig az Eclipse soundtrack borzalmas nagy csalódást okozott ilyen szempontból. Ez alól a kivétel az Eastern Conference Champions, akik egy fokozatosan kibontakozó tétellel rukkoltak elő, amely egyetlen nagy zajos csúcspontban kulminálódik.
Band of Horses: Life on Earth - 0.5/10
Egy újabb teljesen felesleges tétel. Öt és fél perc önismétlés és nyáladzás. Ironikus, de talán ez a szám implikálja a legjobban, hogy milyen is ez az egész filmsorozat.
Cee-Lo Green: What Part of Forever - 8.5/10
A Gnarls Barkley környékéről ismert Cee-Lo Green egy pszichedelikus (ó, hát mégis leírtam) western eposszal kápráztat el minket. Erősen ajánlott darab, 0-99 éves korig.
Howard Shore: Jacob’s Theme - 5.0/10
Bár a teljes score-t még nem ismerjük, mégis gyanítom, hogy Howard Shore-nak sikerült olyan filmzenét írnia, amely tökéletesen tükrözi magát a filmet.
59 perc
Chop Shop/Atlantic
Nem fogok köntörfalazni, vagy szépen bebugyolálni az ellenérzéseimet, a négyrészes Twilight sorozat harmadik epizódjához készült soundtrack csapnivalóan rossz. Amíg az előző albumon kifejezetten üdítően hatott a (főleg az indie színtéren) híres közreműködők listája, addig tulajdonképpen az Eclipse (vagy Napfogyatkozás) filmzenéjét pontosan ez öli meg. Érezhetően ismét az volt a cél, hogy lenyűgözzék a szaksajtót a lemezborító hátoldalán szereplő nevekkel, mindazonáltal ez most nagyon nem jött össze. Az egyes dalok között semmiféle összhang nincs, nem hogy tematikájukat, de még hangulatukat tekintve sem. (Annak ellenére sem, hogy amikor felkérték az előadókat, nyilván irányelvként meg volt nekik adva, hogy ez lesz a „háborús film”, úgyhogy ehhez tartsák magukat.) Egyik éles váltás követi a másikat, amitől az ember nem lesz rosszul, csak éppenséggel besokall az ötvenkilencedik perc végére. Ugyanis ennyi a lemez játékideje, kérem szépen. Nem kell hozzá a jövőbe látni, hogy tudjuk, pontosan ugyanazt fogják elkövetni, mint a New Moon (vagy Újhold) esetében, nevezetesen: a túl sok hangzóanyag, amit felhasználhattak végső soron magára a minőségi alapanyag rovására ment. (Emlékeztetőül: a New Moon soundtrack kb. 57 perces volt, az Alexandre Desplat által jegyzett score pedig több mint egy óra és tíz perc.)
Az Eclipse soundtrack az én értékelésem szerint 5.0 a 10-ből, mindazonáltal úgy vélem, hogy a közreműködők ennél sokkal több figyelmet érdemelnek. És mivel egy többelőadós lemez kielemzését általában egységenként érdemes elkezdeni, ezért most így is tennék. (Ezt alátámasztandó lásd az előző Twilight soundtrack-et, amely ugyan szintén nem állt össze egységgé azonban több kiváló dal is helyet kapott rajta.)
Metric: Eclipse (All Yours) - 7.5/10
A Metric tulajdonképpen úgy kezdi ezt a lemezt, ahogy azt kell és illik: álmodozós, zavaros, de mindenképp szerethető popdal. Elcsépelt témája ellenére is érdemes nekifutni, már csak azért is, mert valamilyen perverz módon Emily Haines hangja tökéletes összhangban van a mondanivalóval.
Muse: Neutron Star Collision (Love Is Forever) - 7.0/10
A soundtrack-ről kimásolt első single a Muse elmúlt másfél évben produkált legszerethetőbb eresztése. Az elképesztően nyálas és unalmas, giccsparádéba torkolló The Resistance után kész fellélegezés ezt a dalt hallani, annak ellenére, hogy még érezhetően a legutóbbi stúdióalbum bűvkörében fogant.
The Bravery: Ours - 1.0/10
Az első teljesen felesleges dal a lemezen. A Bravery talán akarva, talán teljesen akaratlanul egy az egyben hozza a tavaly feltűnt White Lies hangzását és – sajnos – színvonalát is. Fiúk, ha már nyúltok, akkor legalább jó helyről tegyétek azt!
Florence + the Machine: Heavy in Your Arms - 8.0/10
Annak ellenére, hogy személy szerint nem tartom magam Florence + the Machine rajongónak ez a dal kifejezetten meggyőző. Egy kicsit teátrális, egy kicsit túl szenvedélyes, de Welch kisasszony hangjához pontosan ez a stílus illik.
Sia: My Love - 1.5/10
Az első hallgatás alatt még valahogy képes voltam megbirkózni a Bravery sekélyességével, de Sia My Love c. tételétől szabályosan megrökönyödtem. Aki emlékszik még az előző albumon hallható Lykke Li-féle Possibility c. dalra és egy kicsit is érzékeny az eredetiségre, az mindenképpen lépjen tovább ha ehhez a dalhoz ér a lejátszás. Aki nem emlékszik rá, meg nem is érdekli különösebben, nos, az megérdemli. A fél pont meg azért van, mert még így is jobb, mint a Bravery szerzeménye.
Fanfarlo: Atlas - 5.0/10
A Fanfarlo-val alapvetően semmi bajom nincsen, azon kívül, hogy még nem találták meg a saját hangjukat. Az Atlas a soron következő példa, hogy még mindig képtelenek kilépni az Arcade Fire vákuumából.
The Black Keys: Chop and Change - 8.0/10
A Black Keys hozzájárulásával alapvetően az a legnagyobb baj, hogy egyáltalán nem illik a filmhez. Dögös, feszült, ugyanakkor fiatalosan laza és könnyelmű. Tehát tökéletes ellentéte a Twilight Saga bármelyik darabjának. Ettől függetlenül ez egy nagyszerű dal. Se több, se kevesebb.
The Dead Weather: Rolling in on a Burning Tire - 7.0/10
A festői cím ellenére Jack White-ék szerzeménye nem nyújt különösebb izgalmat, csak egy-egy ponton villantja fel, hogy valójában mire is képesek, ha tényleg beindulnak. Ami azt illeti, itt-ott szabályosan unalomba torkollik. Ettől függetlenül még mindig különb, mint némelyik előző vagy ezután következő darab.
Beck & Bat for Lashes: Let’s Get Lost - 8.0/10
Beck-en valamikor 2008 környékén egy az egyben elhatalmasodott a pszichedélia. Ennek személy szerint csak örülni tudok, hiszen – kisebb-nagyobb defektjei ellenére – a Modern Guilt egy szerethető lemez, tömény pszichedelikus rock-kal. Nagyjából másfél évvel később készített egy legalább annyira pszichedelikus, de már sokkal poposabb lemezt Charlotte Gainsbourg-nak (IRM), és most minden jel arra mutat, hogy Natasha Khan-nal (Bat for Lashes) összeházasították az elektronikát, a dreampop-ot és – minő meglepetés – a pszichedéliát. (Ebben az írásban többször nem írom le ezt a szót.) Bár meggyőződésem, hogy ennél nagyságrendekkel többre képesek együtt, ettől függetlenül a Let’s Get Lost egy kifejezetten szerethető darab.
Vampire Weekend: Jonathan Low - 8.5/10
Nos, ilyen az, amikor a Vampire Weekend reflektál az emo-ra. Cizellált, barokkos darab, Ezra Koenig jellegzetes hangjával és pontosan annyi dísszel, ami még nem erőszakolja meg magát a dalt.
UNKLE feat. The Black Angels: With You in My Head - 9.0/10
Bár az idei UNKLE lemez hagy némi kívánnivalót maga után (kritika: hamarosan), mégis telis-tele volt meggyőző pillanatokkal. Egy újabb ilyen pillanat a Black Angels-szel előadott With You in My Head, amely lassan bontakozik ki, mint egy tipikus trip-hop dal, de rock-os katarzisba torkollik. Bravó!
Eastern Conference Champions: A Million Miles an Hour - 9.0/10
Amíg az előző lemezen jó pár olyan tétel szerepelt olyan előadóktól, akiket én személy szerint nem ismertem, mégis egy szemvillantás alatt elkápráztattak, addig az Eclipse soundtrack borzalmas nagy csalódást okozott ilyen szempontból. Ez alól a kivétel az Eastern Conference Champions, akik egy fokozatosan kibontakozó tétellel rukkoltak elő, amely egyetlen nagy zajos csúcspontban kulminálódik.
Band of Horses: Life on Earth - 0.5/10
Egy újabb teljesen felesleges tétel. Öt és fél perc önismétlés és nyáladzás. Ironikus, de talán ez a szám implikálja a legjobban, hogy milyen is ez az egész filmsorozat.
Cee-Lo Green: What Part of Forever - 8.5/10
A Gnarls Barkley környékéről ismert Cee-Lo Green egy pszichedelikus (ó, hát mégis leírtam) western eposszal kápráztat el minket. Erősen ajánlott darab, 0-99 éves korig.
Howard Shore: Jacob’s Theme - 5.0/10
Bár a teljes score-t még nem ismerjük, mégis gyanítom, hogy Howard Shore-nak sikerült olyan filmzenét írnia, amely tökéletesen tükrözi magát a filmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése