Valamikor a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején az egész világ sóbálvánnyá merevedve, tátott szájjal bámulta, hogy mit, pontosabban mit nem csinál a U2. Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy akkoriban Bonoék tényleg mindent megengedhettek maguknak. Még egy-egy közepesre sikerült lemezt is. Ahogy azonban az írek szépen lassan önmaguk árnyékává váltak, és nyilvánvalóvá vált, hogy továbbra is szükség van egy stadionhimnuszokat kibocsátó médiumra, úgy jelent meg a színen a Coldplay, a Muse, a Snow Patrol, no és persze a medence alja. A probléma csupán az, hogy amikor ezek a bandák ráéreztek a siker ízére, tehát felfogták mit is ér valójában egy fülbemászó luxus zongora riff, úgy szépen lassan el is prostituálódtak. Csak hogy egyetlen példát említsek: össze lehet hasonlítani a Coldplay 2002-es (A Rush of Blood to the Head) és 2005-ös (X&Y) lemezét. Ég és föld. Minden együttes más és más okból csinálja azt, amit. Én viszont minden új együttes lemezszerződésébe foglalnám azt az aprócska megjegyzést, hogy attól még nem lesz valaki az új Edge, hogy az ő technikáját, hangtájképeit nyúlja. Ha ez így lenne, megkímélhettem volna magam ettől a pocsék évindítástól - már ami a British Sea Power-t és a White Lies-t illeti.
British Sea Power
Valhalla Dancehall
Rough Trade
60 perc, 13 dal
Értékelés: 4.0
Csak egy dolog rosszabb annál, ha egy együttes dalai felületesek, az pedig nem más, mint amikor túlságosan is erőlködnek, hogy elmélyítsék azokat. A British Sea Power tulajdonképpen sorjában már másodjára dől ugyanabba a dugába, a Valhalla Dancehall ugyanis Sigur Rós-i magasságokig próbál emelkedni, de az eredmény alig erősebb, mint mondjuk bármelyik Snow Patrol album.
A meglepő módon David Bowie-t (és nem a U2-t) idéző albumnyitó Who's in Control felesleges erődemonstráció, stadionhimnusz-törekvés. De egyszerűen nem értem, minek? A We Are Sound egyszerűen átmegy rajtunk, semmi emlékképet nem hagyva maga után, a Georgie Bay pedig nagyjából annyi "izgalmat" tartogat nekünk, mint a legutóbbi Muse album bármelyik tétele. Az első három dalon, azaz az első 11 percen kell valahogy átvergődni, hogy valami csillogót találjunk (Stunde Null), amiről később kiderül, hogy nem arany vagy ezüst, csak holmi bazári bizsu, de legalább egy pár hétig jó lesz arra, hogy megtévessze a környezetünket. Talán az első igazán izgalmas tétel a Mongk II, de ez és a Luna is fényévekre vannak az első két lemez bármelyik tételéhez képest. Az első kislemeznek választott Living Is So Easy annyira halovány, mint a legtöbb dal ezen az albumon, s csak arra elegendő, hogy a Valhalla Dancehall-t a brit toplista huszonkettedik helyéig repítse, amit aztán pikírt megjegyzés formájában a banda menedzsmentje számon is kérhet a rajongókon, minden második pofátlan hírlevelükben. Az album egyetlen pozitívuma, hogy a BSP által 2009-ben összehozott Man of Aran filmzenéjének feszült lágysága itt-ott visszaköszön, nem csak az ész nélkül csapkodott húrok és bőrök szólnak állandóan. De ha már egy mód van rá, hajtsunk egy kis vizet a reciprocitás malmára is: a legrosszabb, nem is, inkább legfájóbb pontja a VD-nak, hogy a grandiózusságra törekvés közben a fiúk még önmaguknak sem tudtak megálljt parancsolni. Egy-egy hét vagy tizenegy perces tétel még belefér, hadd érezzék magukat igazi művészeknek, de az olyan teljesen érdektelen dalok, mint a Baby vagy a már említett Who's in Control teljesen feleslegesen nyújtják el a játékidőt. Ez az album sokkal rövidebb, kompaktabb is lehetett volna.
Annak ellenére, hogy az előző dolgozat (Do You Like Rock Music?) ugyanolyan egyértelmű nyúlásokat tartalmazott, mint a VD, mégis sokkal élvezetesebb, emlékezetesebb volt. Az a hangzóanyag is jócskán tele volt üresjáratokkal, felesleges erőfitogtatásokkal, de valahogy mégis szerethetőbb volt. Ezzel a lemezzel viszont a brightoni fiúk bizony nem jutnak el Valhalla-ba...
Ajánlott dalok: Stunde Null, Mongk II, Luna, Observe the Skies, Cleaning Out the Rooms
White Lies
Ritual
Fiction
50 perc, 10 dal
Értékelés: 1.0
Sajnálom, de nem tudom jobban becsomagolni a véleményemet: a White Lies második megnyilatkozása az utóbbi idők egyik legrosszabb lemeze, amit hallottam. Ez főleg annak fényében veszélyes és egyben lehangoló tény, hogy bizony az angol trió elég felkapottnak mondható - már ami az őket befuttató NME-t, no és a közönségüket illeti.
Bevallom őszintén, a White Lies második lemezének úgy rugaszkodtam neki, mint aki egy együttes igazi hangját akarja hallani, jóvátéve az előző lemez minden tévedését. Végül azonban úgy alakult, hogy a két évvel ezelőtti To Lose My Life... sokkal jobb lemeznek mondható. Bár a nyúlások ott is teljesen egyértelműek voltak (és addig sem kellett arra figyelni, hogy valójában mennyire pocsék módon varrták el az őket ért hatások szálait), fókuszról sem igazán lehetett beszélni, de azért a két-három slágerért megérte végigszenvedni azt a negyvenöt percet. Most azonban nem elég, hogy öt perccel hosszabb a játékidő, még igazi slágert sem kapunk. Csak közhelyes ömlengést, divatjamúlt hangzást, és azt, ahogyan Harry McVeigh hogyan csinál komplett idiótát magából és két társából. (Mondjuk, utóbbi legalább vicces is lehet.) Első hallásra hiába tűnik kicsit erőszakosabbnak a megszólalás, hiába adtak kevesebb teret az atmoszféráknak (míg az előző lemezen olykor mintha elfelejtettek volna dobolni, addig a Ritual meglepően ütemes), sorra ugyanazokkal a hibákkal találkozunk ezt a lemezt hallgatva, mint két évvel ezelőtt. A legnagyobb gond csupán az, hogy a trió már másodjára szúrja ki közönsége szemét kvázi ugyanazzal a produktummal. És az eredetiségre kicsit is érzékenyebb hallgató ugyanúgy nem tud mit kezdeni az olyan tételekkel, mint a Holy Ghost és a Turn the Bells, mint a két évvel ezelőtt megjelent From the Stars-zal és Nothing to Give-vel.
A White Lies tulajdonképpen önmaga alatt roskad össze, ahogy megpróbál az új Depeche Mode, vagy tudom is én mi lenni. Valaki igazán elmagyarázhatná nekik, hogy előbb önmagukat kellene megtalálni ahhoz, hogy legyenek valakik. Mindazonáltal a Ritual kijelöl egy fejlődési irányt az együttesnek, amin ha végigmennek, talán még lehet belőlük valami - nem feltétlenül az új Depeche Mode, csak ahhoz valami hasonló.
Ajánlott dalok: Is Love, Strangers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése