Massive Attack
Heligoland
52 perc
Virgin/EMI
Értékelés: 7.5/10
A Massive Attack új albumával két borzalmasan nagy probléma van. Mindkettő kifejezetten súlyosnak mondható, viszont úgy tűnik, hogy a bristoliak ebből a gödörből is (viszonylag) jól jöttek ki.
Az egyik az, hogy az évek során duóra redukálódott együttes új, sorjában ötödik stúdióalbumán kifejezetten arra hajaz, hogy a 1998-as, mind kritikailag, mind közönségileg sikeres Mezzanine-t reprodukálja. A másik pedig a kifejezetten hosszúra nyúlt várakozási idővel kapcsolatos. Persze, hét év ugyebár pontosan a fele annak, mint amennyit a Guns 'N Roses tavaly megjelent Chinese Democracy c. albumára kellett várni. Azonban felmerül a kérdés, hogy ha valóban ennyi ideig tartanak az új album munkálatai és a tagok mindig a tökéletességre törekednek, és főleg hogy a Massive Attack-ről van szó, mégis hogyan lehetséges az, hogy nem sikerült nekik összehozni egy legalább annyira erős, zseniális és invenciózus albumot, mint mondjuk két évvel ezelőtt a Portishead-nek (a szintén bristoli és szintén trip-hop duónak Third c. harmadik lemezére ugyebár 11 évet kellett várni).
Ez azonban nem fedi teljesen a Heligoland-ről kialakult képet. Az említett Chinese Democracy-nál fényévekkel, nagyságrendekkel jobb dalok születtek, és bár azt is tudom, hogy két alapvetően különböző zenekarról (a Guns 'N Roses esetében: zenekarról?) van szó, de mégis! Elegendő közös ponttal rendelkezünk az adekvát összehasonlításhoz (itt újfent a hosszúra nyúlt várakozási időt említeném).
Persze az előző 100th Window-hoz képest kész felüdülés a Heligoland. Nem csak dallamosabb lett az egész hangzóanyag, hanem úgymond „színe van és szaga”. Lelke, ha úgy tetszik. Szerencsére azon a vonalon indultak tovább, amit a különböző, együttesen belüli konfliktusok előtti időszakban elkezdtek. Ugyanazt a kellemesen bizsergető, torokszorítóan, de soha sem fojtogatóan sötét hangulatot, amely egyszerre áldás és átok. Nem pedig egy rideg, végeláthatatlan gépzenei gyűjteményt kapunk.
És talán pont ezért, a „sötét dallamok” újrafelfedezése miatt mondható az, hogy a Heligoland mégsem akkora csalódás, mint azt első vagy második meghallgatása után gondolhatnánk. Hiszen – nyugodtan valljuk be – ez nem éppen könnyű délutáni hallgatnivaló. Az egyszeri zenekedvelő teljes lélekjelenlétét (és talán annál még egy kicsivel többet) kívánja meg, és mivel ez nem minden alkalommal lehetséges, ezért talán az első pár alkalommal nem üthet túlságosan nagyot az album. Viszont – ahogy három évvel ezelőtt a Radiohead hetedik stúdióalbumával kapcsolatban (In Rainbows) tapasztalhattuk – érdemes újra és újra nekifutni. Már csak azért is, mert a tagok itt-ott igencsak erőteljesen megvillantják zsenialitásukat. Például. A Massive Attack hangzásáról kialakult mentális pillanatfelvételben ugyebár eddig a szintetizátorok nem nagyon kaptak túl nagy teret. Az ötödik albumon ez viszont egy kicsit másképp alakult. A számomra teljesen értelmezhetetlen és hirtelen jött 80-as évek szintipop revival-jét a Massive Attack úgymond a sajátjává tette. Nem olyan két ujjal elpötyöghető szónikus szinti futamokról van szó, mint ahogy az Editors harmadik lemezén. Itt épphogy fel-feltűnnek kósza hangok, mégis olyannyira nagyszerű érzékkel illesztették be ezeket, hogy az egészen egyszerűen teljesen új szintre emelte a „Heligoland élményt”.
Tehát végső soron szeretném azt hinni, hogy megérte várni hét évet erre a lemezre, talán én lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Ez viszont – sajnos – nem igaz. Mindazonáltal a Heligoland jó hallgatnivaló, sok más együttes/előadó így is a fél karját adná egy ilyen lemezért. Viszont Robert del Naja-tól és Grant Marshall-tól ez egy kicsit kevés.
Ajánlott dalok: Pray for Rain, Splitting the Atom, Psyche, Paradise Circus, Atlas Air
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése