3 FELDOLGOZÁS_LEMEZ/

The Hot Rats
Turn Ons
G&D Records
36 perc

Értékelés: 4.5/10



The Flaming Lips
The Dark Side of the Moon
Warner Bros.
41 perc

Értékelés: 5.5/10



Peter Gabriel
Scratch My Back
Virgin
53 perc

Értékelés: 5.0/10


Bevallom őszintén, hogy én szeretek feldolgozásokat hallgatni. Egyrészt tökéletesen tükrözik az adott együttes/előadó zenei ízlését, így szolgáltatva nagy rálátást arra, hogy gyakorlatilag miből "táplálkoznak" mint művészek. Másrészt viszont - ha az adott dalra/albumra koncentrálunk, akkor - maga a feldolgozás is (talán) teljesen új megvilágításba kerül.

Azonban főleg az utóbbi kifejezetten veszélyes lehet, hiszen nem minden dal tud úgymond kibújni a saját bőréből és végső soron az új verzióval előálló együttes járhat pórul. Éppen ezért fontos okosan dönteni.
Mindezek alapján azonban mind a Hot Rats és a Flaming Lips, illetve Peter Gabriel is rosszul járt.

Wayne Coyne csapata ugyebár az időtlen Dark Side of the Moon-t (Pink Floyd) dolgozta fel teljes egészében, ami azért volt jó választás a részükről, mert érezhetően meghatározó szerepet tölt be az életükben ez az album, sőt zenéjük szempontjából is állandó és fontos hivatkozási alap. Nem is poénkodták el a dolgot, a baj csak az, hogy ezek tipikusan azok a dalok, amelyek a fentebb vázolt módon nem képesek más formában működni, nem mellesleg nehezen viselik, ha oda nem illő dolgokat próbálnak rájuk erőszakolni. Ez főképp a lemez (mármint a feldolgozott verzió) első felében érezhető.

A kvázi szupergrupp Hot Rats, amely Nigel Godrich producert és a Supergrass két tagját tömöríti ugyanúgy beleesett a csapdába, csak ők azért, mert egyszerűen nem vették elég komolyan a dolgot. Éppen ezért egy meggyőző David Bowie átértelmezésen kívül (Queen Bitch) az egész album teljesen egysíkú és megdöbbentően unalmas.

Peter Gabriel sem járt jól, az ő nagyzenekari feldolgozásai csak elsőre tűnnek izgalmasnak, igazából azonban túlfinomkodja a dolgot, mint oly sok esetben tette azt a karrierje során. Talán ennél is nagyobb probléma, hogy az albumnak szinte görcsösen próbált valami éteri atmoszférát tekinteni, és amely kísérletsorozatba rendre beletörik a bicskája, olykor többször is egy dalon belül.

Tehát feldolgozást készíteni nem teljesen veszélytelen dolog, legyen ez most három elrettentő, vagy sokkal inkább kijózanító példa. Mindazonáltal továbbra is kifejezetten ajánlom a jó feldolgozások keresését, hiszen nagyon sokszor megéri. Talán ott lesz valamelyik kislemez B-oldalán!



TOP 5 FELDOLGOZÁS

5. Thom Yorke - All for the Best
Tavaly az év kislemezének választott All for the Best Thom Yorke főhajtása Mark Mulcahy és a Miracle Legion előtt. Azonban a Doors-hoz hasonlóan (lásd lentebb) itt is a feldolgozott változat nyom többet a halálprecíz patikamérleg serpenyőjére helyezve. Andy Yorke háttérvokáljai, Thom üvegrepesztő hangja és a pattogó, csörömpölő elektronikus kütyükkel előállított zajok harmóniája egyfajta újhullámos szentimentalizmus érzését kelti az emberben.

4. Jeff Buckley - Hallelujah
Jeff Buckley tragikusan korán elhunyt zseniális zeneszerző, Grace c. albuma pedig megkerülhetetlen popzenei monolit. Ezen a lemezen hallható Leonard Cohen amúgy is megható Hallelujah c. dalának egy még meghittebb, még törékenyebb változata, amely összebújós hideg vasárnap estéktől kezdve, a Shrek-en át a szakítós válogatáslemezekig nagyon sok kontextusban megállja a helyét!

3. The Doors - Alabama Song (Whiskey Bar)
Az Alabama Song tipikusan az a dal, amit már annyiszor, oly sokféleképpen és sokan vettek fel, hogy talán még az eredeti verzió felismerése is szinte lehetetlennek tűnő feladat. Persze mindez csak azt támasztja alá, hogy bizony egy időtlen klasszikussal van dolgunk, és bár David Bowie is feldolgozta, és az ő verziója is kifejezetten izgalmas, a Doors 1967-es verziója talán még az eredetit is felülmúlja. Egyébként a dal eredetileg Bertolt Brecht 1927-es Hauspostille c. anyagán szerepelt.

2. David Bowie - It Ain't Easy
A 70-es években kedvenc androgün űrlényünk megtestesítője, David Bowie bizony szeretett egy-egy feldolgozást készíteni az albumaira, amelyek rendre jól sikerültek. Ott van például a Rolling Stones-féle Let's Spend the Night Together, de akár a Pin Ups c. lemezt is kiemelhetném, ami ugyebár egy kifejezetten jól sikerült feldolgozásalbum. Mégis egyértelműen felülkerekedik Ron Davies It Ain't Easy c. felvétele, amelyet eredetileg 1970-ben Silent Song Through the Land c. albumára pakolt fel.

1. The Beatles - Twist and Shout
A Beatles-t ugyebár nem kell bemutatni, sőt megkockáztatom hogy sokan - értsd: nem csak zenemániások, Beatles rajongók és zenemániás Beatles rajongók - azt is tudják, John, Paul, George és Ringo bizony elég sok feldolgozást vett fel mesés karrierjük elején. A Twist and Shout hangulatát, zeneiségét, akármilyét pedig olyannyira sikerült megragadniuk, hogy sokan egészen a mai napig ezzel a dallal azonosítják az együttest és tagadhatatlan, hogy ez az egyik legjobb felvételük. A dalt egyébként Phil Medley és Bert Russell szerezte, először a Top Notes, majd az Isley Brothers vette fel.