WHAT_ I F I_ T/AK E_ M Y P R O BL EM T _O TH _E U N ITED N AT ION _S?

PJ Harvey
Let England Shake
Island
12 dal, 40 perc

9.5

Bár nyilvánvalóan erősen szubjektív megközelítése ez PJ Harvey új lemezének, de szerintem a Stories from the City, Stories from the Sea óta a művésznő nem tett le ilyen izgalmas lemezt az asztalra – akár John Parish-sel, akár nélküle.

A Let England Shake-en a korai albumok energikus, kemény hangzása ötvöződik a legutóbbi szofisztikált, kimért lemezekre jellemző megszólalással, de persze új ízek is vannak itt bőven (pl. a sampler-es Written on the Forehead), de csak pont annyi, amennyi kell. Harvey kisasszony nem csupán rendkívül ügyesen játszik a hangulati csomópontokkal, de kiváló arányérzékkel manőverezik a – valljuk be – kifejezetten érfelvágós hangulatú és a kicsit talán önfeledtebb tételek között. Ez részben a hosszú, aprólékos előkészületeknek tudható be, részben pedig annak a tanulási folyamatnak, ami lemezről-lemezre figyelemmel kísérhető PJ Harvey albumain.

PJ-nek valahogy sikerült megtalálnia a helyes és egészséges egyensúlyt nyersesség és őszinteség között, s ennek első igazán zseniális lenyomata a jelen írás tárgyát képező album. Előbbi – tehát a nyersesség – ezúttal nem (kissé) torzított és kapós gitárszólókban köszön vissza, hanem Polly Jean markáns, máséval még véletlenül sem összetéveszthető hangjában. (No, és persze az autoharp hangjában, illetve abban, ahogyan a művésznő bánik a hangszerrel.) Utóbbi – tehát az őszinteség – a két évig folyamatosan csiszolgatott, tökéletesített dalszövegekben, illetve abban a perverz harmóniában köszön vissza, amit a helyenként meglepően önfeledt zene és az olyan sorok alkotnak, mint például a „soldiers fall like lumps of meat”. És ha már katonák: a Let England Shake valóban egy kicsit háborús lemez lett, de szerencsére az okosabbik fajtából. Egyrészt megjelenik az, ahogy a világ ma ténylegesen kinéz, az a sok szenvedés, amit látszatdemokráciával próbálunk elkendőzni, másrészt megjelenik egy ennél szubjektívabb világ is. Megjelenik az, ahogy egy nő látja a világ aktuális helyzetét, sőt, gyönyörűen ölt alakot az is, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Ebben a dualitásban rejlik a Let England Shake ereje, ami zene és szöveg furcsa harmóniájában bontakozik ki, s ez teszi ezt a lemezt PJ Harvey eddigi legjobb munkájává.

Ajánlott dalok: Let England Shake, The Glorious Land, The Words That Maketh Murder, Hanging in the Wire, Written on the Forehead

A_Z ÉVT I Z E D L E G /JOBB V I D E ÓI 2 004_

A I R_ CHERRY/ B L_OSSO M G/I R L

Ismét egy Air videó, amit tanítani kéne. A dal zöldellő réteket, pillangókat, de minimum mosolygó embereket feltételezne, de közel sem ilyesmit kapunk. Talán ezért érdemes másodjára is nekifutni, ha esetleg elsőre nem esett volna le.

A R CADE_FI R/E NEIGHBOUR/H O OD # 1 ( T UNNE _L S)
Nagyszerű videó az Arcade Fire egyik legnagyszerűbb szerzeményéhez. Hang és kép kikezdhetetlen összhangjának iskolapéldája a Neighbourhood #1 (Tunnels) kisfilmje.

B J Ö R K OCEAN_I /A
Azért az Oceania a Medúlla-ról, mert mind a dal, mind a hozzá készült klip briliáns, gyönyörűen elvont, olyan - jobb szó híján - björkös. S talán tényleg többről van szó, mint a flitterbe burkolt Björk tekergőzése.

F R AN Z/ FERDINAND _MICHAEL
Ha valaki eddig nem tudta volna, így kell Franz Ferdinand-ra táncolni. Ugyanakkor a Michael klipje egy érdekes underground körkórkép is.

G_R_AHA/M COXON /BITTER_SW E ET BU NDL E O F MIS ER Y/
Égből pottyant Graham Coxon.

THE_ H I V E S/ T/WO T I M ING T OUCH A N D _BROKEN B ONES
Nettó Hives.

Incubus - Megalomaniac (Official Music Video). Watch more top selected videos about: Incubus

INCUBUS _MEGALO/M A N I_AC
A Megalomaniac videója elsősorban rendkívül erős hangulata miatt kerülhetett fel erre a listára. Másodsorban is.

T_H/ E K I L L E RS _ MR. /B R IGHT_SID E
Érdekes szerelmi háromszög majd' négy percben. Ja, és a dal még mindig zseniális.

PLAC/EB O SPE C I A _L N E ED /S
Bár a This Picture erős vizuális impulzusai egy pillanatra majdnem teljesen a hatalmukba kerítettek, végül a Special Needs diadalmoskodott. A klip szerintem önmagát magyarázza, annak ellenére, hogy előbb említett kisfilmhez képest egy kicsit implicitebb módon jelennek meg az erős Placebo-s stílusjegyek.

R.E.M. L_EAV/I N G N E _W Y ORK/
Mert New York-ban tényleg csak izgalmas videókat lehet készíteni.

I_ L O V E N/E W YO_RK E /2

Aki azt hitte, hogy a vasárnap közzétett kritikával vége a történetnek, az nagyot tévedett. De megnyugtatok mindenkit, én is így gondoltam. Viszont, ahogy a Radiohead nyolcadik albuma hallgatásról hallgatásra egyre több báját fedi fel számomra, úgy jönnek az újabbnál újabb ötletek. Tehát következzék a King of Limbs kritikájának második része, ami szoros kölcsönhatásban van az előzővel, annak egyfajta kiegészítése.

Hatás-ellenhatás
Egyelőre szinte lehetetlen megállapítani, hogy a King of Limbs milyen hatással lesz majd a könnyűzenére - már ami a muzsikát illeti. Azt viszont kicsit könnyebben vizsgálhatjuk, mik és kik hatottak az együttesre, azon belül is elsősorban Thom-ra a felvételek során.

Már az első hallgatás alkalmával is feltűnt, mennyire ütőshangszer-központú az egész lemez. Ebben egy kicsit visszaköszön az Atoms for Peace-ben is tevékenykedő Mauro Refosco hatása, de egy-egy pillanatra felsejlik előttünk Four Tet (Kieran Hebden) is, egy-egy jól sikerült remixet vagy éppenséggel saját szerzeményt eszünkbe juttatva, s talán ennél is markánsabban van jelen Flying Lotus hatása (ld. Feral). Utóbbi két személy befolyása a munkálatok során már csak azért sem vonható kétségbe, mivel Thom elmúlt hónapokban közzétett "office chart-jai" hemzsegtek az IDM, dubstep és klasszikus zenei előadóktól. Utóbbiak egy kicsit kevésbé dominánsan jelennek meg (ld. Codex, ami talán az egyetlen példa). Mindazonáltal a Radiohead némi önreflexiót is feltételez, vagy sokkal inkább önmagukra hivatkozást, diszkográfiájukon belül a 2009-ben kiadott These Are My Twisted Words c. dal absztrakt rockzenei megoldásai igen gyakran visszaköszönnek, akárcsak az előző albumon hallható Weird Fishes/Arpeggi c. tétel látszólagos diszharmóniája (ld. első három dal). Aki az In Rainbows után komoly reményeket táplált egy vérbeli gitárzenei album iránt, annak sajnos csalódnia kellett, s válaszút elé kell, hogy álljon: vagy elutasítja a King of Limbs-et, vagy lassan, de biztosan megszokja, sőt, talán meg is szereti azt. Ha viszont jobban belegondolunk, nonszensz lenne egy új OK Computer-t vagy Bends-et várni (s elvárni) a Radiohead-től, hiszen ők már rég nem az az együttes. Azt a fajta (rock)zenét már megváltották, csúcsra járatták, s a Kid A-vel el is temették. Ha jobban belegondolunk, az In Rainbows volt az a lemez, ami körvonalazta, hogy Thom Yorke végül is milyen gitárzenét képzelt el, s bizony azt kell mondjam, a King of Limbs ezt nagyszerűen prezentálja. Kissé visszahúzódó, mégis markánsan jelenlévő, csilingelő, de ha kell harapós akkordbontogatás ez, a bonyolultabbik fajtából. Olyan, amit csak ők képesek összehozni. A zenei rész végszavaként pedig meg kell jegyeznem, Thom egyre ügyesebb zongorista (ld. Codex - ismét) - mert ő ugyebár nem tartja magát annak.




Megjelenés
Üzletpolitikailag ez az album egyértelműen kisebbet szólt, mint elődje, a szintén fantasztikus In Rainbows. Egyrészt nem rukkoltak elő egy újabb lemezmegjelentetési modellel, bár ez tudható, vagy ha más nem, sejthető volt, hiszen egyrészt Thom hangsúlyozta, hogy a hetedik album pay-what-you-want kiadási koncepcióját nem használják fel újra, másrészt pedig Ed tette szóvá, hogy szeretik a fizikai formátumot, az artwork-öt, a lemezhez járó füzetkét. Talán ezért játszadoztak/játszadoznak velünk annyit (feszültségkeltés). Ismét tökéletesen ráéreztek arra, hogy mikor kell kiadni a végleges művet, hiszen a rajongók már pattanásig feszült idegzettel várták a nyolcadik sorlemezt. De egy utolsó kis mézesmadzag momentum azért még belefért: február 14-én jelentették be a King of Limbs megjelenését, a kitűzött dátum február 19 volt, de hogy maximálisan kiélhessék kontrollálási vágyukat, már február 18-tól elérhetővé tették a letöltéseket. A legjobb az egészben pedig az, hogy tudtuk, az egész világ egyszerre kapja majd meg a rég várt Radiohead dózist.
(Fizikai formátumban (CD, bakelit) március 28-án jelenik meg a King of Limbs, Európában az XL Recordings gondozásában, majd ezt követi május 9-én a titokzatos Newspaper Album.)




Összeesküvés-elméletek
Új Radiohead album, új összeesküvés-elméletek. Ez talán nem is olyan nagy meglepetés. Akárcsak az, hogy most is bőszen folyik a találgatás, elsősorban a még mindig nagy volumenű titkolozás miatt. (Nincsenek turné időpontok, nincsenek részletek a május 9-én esedékes Newspaper Album-ról stb.) Az At Ease összegyűjtött néhány teóriát.

Először is, ott van az előrendelés száma. Amennyiben az album hivatalos oldaláról rendeltük meg saját példányunkat, felfigyelhettünk arra, hogy a rendelési azonosító a következőképp néz ki: TKOL1-XXXXXXXX. De mit is keres ott az az egyes? Elképzelhető, hogy lesz TKOL2, netalán TKOL3? Másodszor pedig itt van nekünk Stanley Donwood, aki egy interjúban elárulta, hogy a King of Limbs artwork-je tulajdonképpen egy pillanatnyi lenyomat, egy reakció a hangzóanyag aktuális állapotára, illetve megjegyezte, hogy a zene szinte vég nélkül özönlött ki a tagokból. Persze, ez a pár szó elég rendesen ködösít, véleményem szerint nem érdemes erre támaszkodni. Ennél egy kicsit kézzelfoghatóbb példa a spekuláció melegágyának tekinthető Separator (korábban: Mouse Dog Bird), főleg ami egy bizonyos dalszövegrészletet illet: "if you think this is over then you're wrong".

Ezek az elméletek természetesen felkeltették az én érdeklődésemet is, olyannyira, hogy beugrott egy-két dolog, ami tényleg feltűnő az egész King of Limbs misztikummal kapcsolatban. Thom összesen tizenegy új dalt mutatott be azok akusztikus formájában. Ezek a következők: Super Collider, The Present Tense, Open the Floodgates, Skirting on the Surface, Judge, Jury & Executioner, The Daily Mail, I Froze Up, Let Me Take Control, Lotus Flower, Mouse Dog Bird és Give Up the Ghost. Utolsó három ugyebár felkerült a lemezre, így maradt nyolc új dal. Tekintve, hogy a King of Limbs-en négy eddig teljesen ismeretlen szerzemény is helyet kapott, arra merek következtetni, hogy ha ki is adnak egy új lemezt valamikor a közeljövőben, az feltehetően kilencszámos lesz (tehát minimum egy új dallal találkozhatunk majd), tekintve, hogy az lesz a kilencedik lemezük, a dalok száma a nyolcadik albumon ugyanis ezt feltételezi. Persze az is elképzelhető, hogy a Newspaper Album-mal együtt érkezik majd újabb dalcsokor, annak részletes adatait ugyanis egyelőre teljes homály fedi.
Egy másik elméletem azt veszi alapul, hogy Thom szóvá tette valamikor 2009-ben, hogy elege van már a konvencionális albumkiadásból, s minden további nélkül el tudja képzelni, hogy együttese a jövőben EP-ket, kislemezeket jelentessen meg LP-k helyett. Ezt az ötletet szemmel láthatóan elvetették, mindazonáltal egy albumot is ki lehet adni egy unkonvencionális ceremónia keretein belül. (In Rainbows, Kid A, valaki?) Ha azt az egyszerű tényt vesszük alapul, hogy a Radiohead számára komoly hatást jelentett egy bizonyos majd' ezer éves fa, akkor szinte kézenfekvőnek tűnik, hogy újabb dalok jelennek majd meg valamilyen formában. Egy fa ugyanis több részből áll: gyökér, törzs, korona.
Összességében tehát elmondható, hogy érdemes figyelni ezekre az elméletekre, mindazonáltal fontos, hogy megfelelő érzelmi távolságot tudjunk tartani tőlük. Mindenesetre tényleg feltűnő, hogy ennyi stúdióban eltöltött hónap után - úgymond - kiszúrják a szemünket nyolc dallal.

_I L O V E_ N EW Y /ORK E

Radiohead
The King of Limbs
Szerzői kiadás
8 dal, 37 perc

10

A Radiohead az előző lemezén bla, bla, bla. Az OK Computer himnuszai, a Bends gitárnyúzása bla, bla, bla. Fúj, a Kid A és az Amnesiac mennyire elviselhetetlenek voltak, de azért tíz év alatt csak rájöttünk, hogy van azokon is egy-két jó szám bla, bla és persze bla. Kimondhatatlanul fárasztó ilyesmit olvasni, amikor tudva-tudván egy olyan együttesről van szó, amely világ életében azért küzdött, hogy mindenféle konvenció terhe alól kivonják magukat. A Radiohead már legalább 1998 óta nem gitár rock együttes. Az ehhez vezető oksági halmaz elemzésétől ezúttal eltekintenék, mindenesetre elég szomorú, hogy sokan a Kid A óta nem voltak képesek ezt a tényt feldolgozni, s elkeseredetten vágyakoznak az új OK Computer-re. Nos, van egy hírem ezeknek az embereknek: amíg Thom Yorke a Radiohead agya, addig ez nem fog megtörténni. Ettől függetlenül korábbi lemezeik hatását természetesen viszik magukkal, mindazonáltal nem ez határozza meg egy új album hangzását. Talán az In Rainbows kapcsán felnyílt a szaksajtó szeme, azon a lemezen ugyanis minden volt, mi szem-szájnak ingere, s esszenciálisan Radiohead. Majd’ három és fél évvel saját maguk megváltása után töretlen lelkesedéssel és lendülettel Thom Yorke-ék újra feltalálták önmagukat.

Egy lemez megjelentetéséhez mindig hozzátartozik az előjáték (ami manapság sajnos egyre kisebb szerepet kap), s ehhez az oxfordi kvintett mindig is nagyon értett. Tíz évig készülő dalok, új szerzemények tesztelése a nagyközönségen, el-elejtett információmorzsák, egy gondolatébresztő fotó a hivatalos honlapon stb. Nem volt ez másképp most sem, és bizony ez így van rendjén. Fontos a misztikum megtartása, máskülönben a varázs elvész. Gondoljunk csak bele, mekkora löketet ad egy új lemez megjelenésének az, hogy mindenki egyszerre várja, egyszerre veheti kézbe (vagy másolhatja az MP3-lejátszójára), no és persze, mindenki egyszerre nyomhatja meg a lejátszás gombot. Ennél már csak az minősül nagyobb szenzációnak, hogy maga a zene is fantasztikus.

A Bloom úgy indítja a King of Limbs-et, mint 1997-ben Björk Homogenic c. mesterművét a Hunter, csak annál egy kicsit markánsabb ritmusszekcióval, valamint erős Flaming Lips és Mercury Rev áthallásokkal. Ezt követi a Morning Mr. Magpie, amit jó pár év alakítgatás után sikerült egy szédületes (és végtelenül radiohead-es) tétellé alakítani. A Little by Little önmagát magyarázza, a Feral pedig olyan, mint egy lemaradt dal a Hail to the Thief-ről, amit analóg szintik és laptopok nélkül öntöttek végleges formába. (Ha eddig nem tűnt fel a megbotránkoztatóan újszerű és azonnal magával ragadó ritmusszekció, akkor érdemes lesz egy kicsit jobban odafigyelni.) A Lotus Flower-ben egyesül minden, ami a King of Limbs esszenciáját adja. Ez a dal nem csak a lemez gócpontja, hanem a Radiohead egyik legjobb – és megjegyzem: egyik legszebb – szerzeménye, ami olyan mértékben letaglóz, hogy a végén csak a könnyeinket törölgetjük, és konstatáljuk, hogy nem is hiányzik az a gitár, amivel Thom előadta egy-egy koncerten. Nem árulok zsákbamacskát, a javán ezzel túl is lennénk. Viszont felelőtlenség lenne csak úgy elmenni a többi tétel mellett. A Codex ugyanis egészen egyszerűen az új Pyramid Song, a Give Up the Ghost pedig leginkább olyan, mint egy tábortüzes ballada, csak éppenséggel Thom Yorke módra. Szerintem ez mindent el is árul. Zárásképp a Separator egy kicsit újra felrázza a lemezt, de csak pontosan annyira, hogy az ember ne akarjon mást, mint újra elindítani azt.

Csak a végén tudatosul bennünk, mennyire erős kohézió tartja össze az egész lemezt. A Bloom agyoneffektezett hetyke zongorafutamaitól kezdve a Separator barátságos gitárbontogatásáig minden a helyén van, s míg az In Rainbows dalonként is kiválóan működött, addig a King of Limbs csak egységként mutatja meg igazi szépségeit. Ennek megvannak az előnyei, hátrányai, ennél viszont sokkal fontosabb a tény, hogy Thom Yorke végre nem egyedül kísérletezik, ha odaenged valakit a munkaasztalhoz, akkor az már nem csak Jonny Greenwood. Fanyalgók persze vannak, mindig is lesznek, de ha van egy kis eszünk, tudjuk, igazán csak az számít, amit saját magunk gondolunk. Ez különösen fontos egy Radiohead album esetében, más szcenárió pedig szinte el sem képzelhető, tudván, hogy milyen erős hatással van az emberre egy-egy riff, szövegrészlet vagy refrén, ami ennek az öt fickónak a tollából, fejéből, valamijéből származik.

Talán az első, s egyben legmeglepőbb dolog az egész lemezzel kapcsolatban nem a nyolcszámos dallista, hanem a szinte követhetetlen ritmusszekció. Érdemes egyszer csak erre figyelve végighallgatni az együttes nyolcadik lemezét, mert egyszerűen fantasztikus, ahogy Phil Selway dobgépet megszégyenítő tempóban üti-vágja a bőröket. És itt emelném ki azt, amit az NME kritikusa is szóvá tett: Thom Yorke és díszes társasága végre rájött arra, hogyan lehet experimentális zenét úgy előállítani, hogy az szívből jöjjön. Míg a Kid A lelkileg – valljuk be – nagyon nem volt rendben, addig a King of Limbs meglepően felszabadult, önfeledt, és szinte gyermeki lelkesedéssel, de egy felnőtt megfontoltságával vág bele a kalandozásba, melynek végeredménye egy újabb kiváló dalcsokor, egyenesen egy ezer éves fa mellől szedve.

Ajánlott dalok: Bloom, Morning Mr. Magpie, Little by Little, Feral, Lotus Flower, Codex, Give Up the Ghost, Separator

_SZTÁR_A LL Ű /R

Adele
21
XL Recordings / Columbia
11 dal, 48 perc

5.5

Végy egy adag Duffy-s magas hangot, Amy Winehouse rekedtségét, keverd össze, majd öntsd nyakon az egészet Florence Welch drámaiságával, s megkapod Adele-t. De vajon ennél többről van szó?

Adele Adkins tehetséges, ehhez kétség sem fér. Hiába a sok fanyalgó, van benne valami, amitől beindul az ember fantáziája, jelzem, nem feltétlenül szexuális értelemben. 19 c. bemutatkozó lemezével viszonylag sok embert sikerült magának megnyernie, persze, elsősorban rajongókat. Ami a kritikusokat illeti, a kép, no és persze a benyomások igencsak vegyesek. Az NME például erősen kritizálta őt, a mindenható AllMusic viszont dicsérte. Mindenesetre egy rakat díjat, köztük a legjobb új előadónak járó Grammy-t is hazavitt már. Ennek ellenére a kép még mindig nem állt össze, még a januárban megjelent második album, a 21 hatására sem.

Ez egyrészt azért meglepő, mert rengeteg neves közreműködő járult hozzá az albumhoz, méghozzá abból a fajtából, akik méltán népszerűek (Paul Epworth, Eg White stb.). Illetve azért is, mert az egyszeri hallgató elsőre úgy gondolná, az elmúlt két év igencsak megedzette egy kicsit e fiatal nő lelkét, s ennek szükségszerűen tükröződnie kellene a dalokban is. Még mielőtt bárki is beleélné magát: ez sajnos nem így van. A határértékek alig mozdultak a 19 óta eltelt két évben.

A Rolling in the Deep magabiztosan, felszegett fejjel indítja az albumot, a Rumour Has It ezt a lendületet viszi tovább, a reménykedés csak fokozódik, hátha megváltja a női singer-songwriter szcénát ez a londoni ifjú tehetség. A Turning Tables még mindig élvezhető, szokásosnak, szinte konvencionálisnak mondható popdal mivoltának ellenére, ami a jól ismert tönkrement-szerelem-de-nem-baj-legközelebb-úgyis-okos-leszek-pedig-dehogy témát járja körül. (Sokadszorra.) Tehát, ez mind szép és jó, de ezután a lemez menthetetlenül leül, méghozzá amolyan tehetségkutatóból szabadult senkiházi hamar felejthető, színvonaltalan melodramatikus ömlengése módra. A feltápászkodásban csak a közepesen izgalmas I'll Be Waiting és a tényleg zseniális, eredetileg a Cure által jegyzett, de most már egy kicsit Adele által is birtokolt Lovesong segít.

Kár érte, hiszen ebből valami egészen izgalmas is kisülhetett volna. Ha csak abból indulunk ki, hogy a hangzóanyag elején milyen hatásosan és erőteljesen ötvözi a Florence + The Machine extrovertáltságát saját, alapvetően intim hangvételével. Mint azt már említettem, az izgalom egy kicsit visszatér az album végén, és nem csupán a már említett Lovesong kapcsán, hanem a zárótételnek (Someone Like You) is köszönhetően, ami tulajdonképpen olyan, mint egy akusztikus Lady Gaga (!) dal. Annál persze egy kicsit okosabb (ez nem nehéz) és kevésbé mesterkélt (ez sem). A végén talán az fáj a legjobban, hogy az a három-négy dal sajnos nem tudja kompenzálni a többi tétel sekélyességét.

Adele tényleg szépen énekel, tehetséges, az hétszentség. De legközelebb remélhetőleg nem Duffy Rockferry-jét akarja majd a saját - no, és persze közreműködőinek - ízlésére formálni, reprodukálni, hanem mer legalább annyira kísérletezni, mint Florence Welch.

Ajánlott dalok: Rolling in the Deep, Rumour Has It, Turning Tables, I'll Be Waiting, Lovesong, Someone Like You

UTAZÁS_ E G Y /K OP ON YA_ K Ö RÜ L_

James Blake
James Blake
Atlas / A&M
11 dal, 38 perc

9.0

Továbbra is kitartok az álláspontom mellett: James Blake a legizgalmasabb dolog, ami a dubstep-pel történt az elmúlt három évben. A stílus olykor eleve minimalista vonásainak felerősítése önmagában nem tűnik eget rengető ötletnek. Ez a szkepticizmus azonban egy nyitottabb hallgató esetében már a második, egy nehezebben meggyőzhető személy esetében pedig legkésőbb a harmadik, kakofón katarzisba torkolló I Never Learnt to Share c. tételt követően szertefoszlik. S ekkor jön el a megvilágosodás is: annyi találgatás és ízlelgetés után végre el tudjuk helyezni James Blake-et a fejünkben. Ami azt illeti, az igazán izgalmas dolgok csak ezután következnek. A kétrészes, egyszerűen gyönyörű Lindisfarne, a Feist feldolgozás (Limit to Your Love), az otthoni zongorázgatást eszünk juttató Give Me My Month, vagy az egyszerűségével rabul ejtő To Care (Like You) mind mind olyan izgalmakat tartogatnak, mint kevés lemez az elmúlt egy-két évből.

Ami 2009-ben az XX bemutatkozása, s ami tavaly az első How to Dress Well lemez megjelenése volt, az idén egyértelműen James Blake és cím nélküli debütálása. A fentebb említett párhuzam a dél-londoni trióval és a Kölnben tanuló, amúgy amerikai filozófiahallgatóval természetesen nem volt véletlen. James Blake első albumán ugyanis előbbiek lemezének erős atmoszférikussága, sötét lebegése, s utóbbi zenész első LP-jének éteri énektémái érnek össze. A hangsúly nem a kapós, könnyen emészthető melódiákon van, sokkal inkább a hangulatábrázoláson, s a feszültségkeltésen.

James Blake bemutatkozásának zsenialitása a jól álcázott taktikázásban, a finom mesterkeltségben, egy kicsit kevésbé durván: a hallgató kezének megfogásában és vezetésében rejlik. Ez a lemez az igazi utazás egy fiatal, tehetséges popzenei koponya körül, s talán egy kicsit azon belül.

Ajánlott dalok: The Wilhelm Scream, I Never Learnt to Share, Limit to Your Love, To Care (Like You), Measurements

M O ON/ V_ISION /ARIE_ S

Egy kis ajánló következik.

Tudom, egy kicsit felborult az oldal hormonháztartása, kevésbé rendszeres a dolog, ez egyrészt önhibámon kívüli faktoroknak tudható be, illetve annak, hogy ez a (fél)évkezdés egy kicsit döcögősebben megy, mint azt eleinte gondoltam. Mindenesetre addig is itt van a Moon Visionaries, egy izgalmas, új angol együttes, akik már szinte pofátlanul fülbemászó, táncolható indie pop-ot játszanak, de a jobb fajtából. Nem garantálom, hogy nem lehet ráunni, ilyet józan ember soha sem tesz. De kit is érdekel? Legyünk egy kicsit hedonisták is néha. A legjobbat pedig utoljára hagytam: Stars of the Future c. bemutatkozó EP-jük ingyen letölthető. Linkek következnek.

EP: tesztelésképp 30 másodperces részletek, majd egyesével ingyen letölthető dalok a Last.fm-en

Bandcamp: Special Is You, In the Green Room és Mr. Hollywood c. daluk többféle formátumban, szintén ingyesen letölthető. Itt.

És a hivatalos honlap.

Érdemes lesz rájuk odafigyelni, még a végén valami izgalmasat tesznek le az asztalra.

_I N /M E M ORIA M W_HIT E S/T RIP ES/

És ez akkor kezdődjön most úgy, mint egy Naplós álszentimentalista riportfilm, azzal a különbséggel, hogy az áldozat itt talán nem is igazi áldozat, gyilkosság sem történt, csak hát éppenséggel szomorúak vagyunk. Van, aki örül. Szíve joga. De nagyon sok ember, aki táplált még némi reményt, hogy kedvencei tető alá hoznak valami újat, s izgalmasat, ezáltal megváltva rajongóik belső világát, nos, előlük a remény utolsó morzsáit is elfújta a szél. Jack White ugyanis szavahihető ember, és ha ő azt mondja február 2-án, hogy a White Stripes feloszlott, akkor bizony - sajnos - a White Stripes feloszlott. Jelennek még meg anyagok, kiadatlan és koncertfelvételek, gondolom a lemezeket is egyszer csak újracsomagolják, sőt talán még újra is keverik őket. De új felvételek megjelenése nem valószínű.

Igazából sejthető volt, hogy valami nincs rendjén a White Stripes háza táján. Pályafutásuk kezdete 1997 környékére datálható. Első, cím nélküli lemezük 1999-ben jelent meg, és egészen a 2002-es, a Rolling Stone által piedesztálra emelt, fétistárggyá konvertált, a Pitchfork által pedig komolyan lenézett Elephant-ig minden évben kiadtak egy stúdióalbumot. A masszív turnét kisebb pihenő követte. Ezután a Get Behind Me Satan a maga módján való kísérletezéssel új életet lehelt az együttesbe, Meg és Jack kreatív energiái tomboltak, sokan fanyalogtak, de hát ilyen ez a popbiznisz, nemde? Szóval, érezhetően volt még valami a White Stripes-ban. Ezt igazolta a - szerintem egy kicsit haloványabb, de még így is rendkívül élvezetes - Icky Thump. Az ezt követő, szintén hosszúra sikerült turné után Meg a pánikbetegség tüneteit mutatta, nagyon sokáig kérdéses volt az további együttzenélés. Nem is olyan rég, valamikor a tavalyi év folyamán azonban Jack beharangozta, hogy Meg-gel minden rendben, ő is hamarosan letudja ügyes-bajos dolgait, s folytatódhat a White Stripes diadalmenete.

Hogy mi történhetett? A hivatalos sajtóközleményben eléggé szűkszavúan fogalmaztak, konkrétumokat pedig egyáltalán nem említettek. Ergo maradt a találgatás. Szerintem nekikezdtek az új dalok írásának, felvételének, s valamikor idő közben jöttek rá arra, hogy ezt már nem tudják úgy és ugyanott folytatni, ahogy és ahol abbahagyták. Valami kiveszett a kémiából az elmúlt pár évben. Talán az Icky Thump is ezért nem szólt úgy, ahogy kellett volna. De ez csak egy lehetséges szcenárió a sok közül, de tulajdonképpen teljesen felesleges ezzel foglalkozni. A saját dolguk. Ennél sokkal fontosabb az a kitérő a búcsúlevélben, hogy zenéjük most már a rajongóké, azt csinálnak, csinálunk vele, amit csak akarunk. És igazuk van. Ha kiszúrták volna a szemünket egy gyengébb produktummal, akkor amiatt fanyalogtunk volna, ez szükségszerűen elindított volna egy láncreakciót, amiből se mi, se ők nem jöttek volna ki túl jól. Végső soron a White Stripes hallgatásából kiveszett volna az, amitől olyan izgalmas tud lenni a mai napig egy-egy dal, ők pedig a stúdióban, egy zongora mellett, egy dobszerkó mögött, vagy éppenséggel egy erősítőn ülve, kávét szürcsölve keseredtek volna meg. Ezzel a döntéssel őriztek meg mindent, ami szép, s jó volt. Ha úgy tetszik, a csúcson hagyták abba.

És most következzen egy szubjektív lista a kedvenc White Stripes momentumaimmal.

Jimmy the Exploder
Album: The White Stripes (1999, Sympathy for the Record Industry)

Ahogy a Jimmy the Exploder elindítja Meg és Jack közös vállalkozásának első kézzel fogható manifesztumát az egészen egyszerűen nem mindennapi. Tanítani kellene. Gyors, mély nyomot hagy maga után, kicsattan, fenéken billent, felráz, elszédít, szerelembe ejt. Kérem szépen, így kell karriert kezdeni.


You're Pretty Good Looking (For a Girl)
Album: De Stijl (2000, Sympathy for the Record Industry)

Mivel ez egy szubjektív lista, ezért úgy érzem, megengedhetek magamnak egy olyan kirohanást, hogy a You're Pretty Good Looking (For a Girl) egészen egyszerűen a De Stijl legjobb tétele.


Hotel Yorba
Album: White Blood Cells (2001, Sympathy/V2/Third Man/XL)

Ez a dal egyszerűen olyan White Stripes-os. Infantilizmusával együtt.

Videó: Fell in Love with a Girl
Első, de - szerencsére - nem utolsó kooperációjuk Michel Gondry-val egy gyümölcsöző kapcsolat primér lenyomata. Avagy, ha két kreatív csomópont találkozik, abból jó is kisülhet.

Seven Nation Army
Album: Elephant (2002, V2/XL)

Talán mind a mai napig legnépszerűbb daluk. A második White Stripes dal, amit hallottam. Nehéz, szinte nem lehet nem szeretni. Annyira erős hangulata van, hogy az már szinte nyomasztó.

Videó: The Hardest Button to Button
És egy újabb Gondry csúcsmű. A Meg-gel és Jack-kel közös munka a francia rendező zseni számára is jót tett, az előtte kiaknázatlan területeket is sikeresen építette be munkásságába.

Blue Orchid
Album: Get Behind Me Satan (2005, V2/XL)

Az első White Stripes dal, amit hallottam. Jack hangja először kvázi arcon csapott, majd mint egy fekete lyuk, beszippantott. Utána figyeltem csak fel Meg dobolására, aki egészen egyszerűen a dobosok között a Philip Glass. Ehhez jött még egy szédítő melódia és kész. Engem megfőztek.

Videó: The Denial Twist
És az utolsó Michel Gondry kooperáció. Fantasztikus. Se több, se kevesebb. De leginkább nem kevesebb.

The White Stripes - The Denial Twist
Uploaded by Sifting. - Music videos, artist interviews, concerts and more.

Icky Thump
Album: Icky Thump (2007, Third Man/Warner Bros.)

Az utolsó igazán nagy White Stripes sláger. A Get Behind Me Satan kísérletezését, az első album nyersességét és az Elephant szofisztikáltságát egyesíti egyetlen négyperces feszült agymenésben.

Köszönjük Meg & Jack.