NEW / MOON

Ha jól megfigyeljük a jelenséget, akkor észrevehetjük, hogy a rajongásnak alapvetően két fajtája létezik. Az egyik a szubjektív, a másik pedig az objektív rajongás. Míg az utóbbi alatt egyfajta kritikus szemléletet érthetünk, amely összekapcsolódik bizonyos erőteljes, leginkább a szeretethez hasonlítható érzéssel, addig az előbbi a teljes feltétel nélküliségen alapszik. Logikailag következik ebből, hogy a szubjektív rajongás képviselői nem hajlandóak belátni bizonyos dolgokat, főleg a rajongásuk tárgyára irányuló kriticizmust. Jómagam az objektív rajongás képviselője lennék és ez alól nem képez kivételt a Twilight sorozat sem.

A mai napig tartom magam ahhoz, hogy a fiatal vérszívók szerelmetes története nem más, mint az elképesztően sikeres Harry Potter sorozat hátszelének meglovagolása. Azok, akik ugyanis elkezdték olvasni az ijfú varázslótanonc első kalandjait valamikor a kétezres évek elején, szépen lassan felnőttek, tinikké cseperedtek. A tinikre jellemző kifejezetten instabil lelkiállapot egyik aspektusát ügyesen felismerve és jól kihasználva Stephenie Meyer pedig megálmodta Bella és Edward románcának történetét. Ez az aspektus pedig nem más, mint a kamasz szerelem. Persze az megint más kérdés, hogy mennyire volt tudatos ez a folyamat az amerikai írónő elméjében, illetve annak kiadójánál, de tény, hogy a recept bevált, milliók vettek jegyet az első két mozifilmre, és megint csak rengetegen vették meg a könyvet.

Igazából maga az alaptörténet, vagy sokkal inkább az alapkoncepció valóban súrolná a zsenialitás határát, ha nem alkotott volna kifejezetten hasonlót megannyi művész (írók, rendezők, stb.) jóval Meyer előtt. De ismét csak azt tudom hangsúlyozni, hogy valamitől mégis csak működik ez az egész folyamat.




Nem leszek rest és bevallom, hogy jómagam is váltottam jegyet a sorozat második részére, annak ellenére, hogy az első részt kifejezetten unalmasnak találtam. És ha valamit a filmnél is unalmasabbnak véltem, az a Twilight soundtrack volt. Magán a lemezen egyetlen jó pillanatot lehetne csak kiemelni, az pedig a Muse 'Supermassive Black Hole-ja' (Cullen-ék baseball játéka az erdőben), amely egyébként (kifejezetten ironikusan) eléggé elütött az első film alaphangulatától és ahelyett, hogy felpezsdítette volna a dolgokat, kifejezetten idegesítőnek hatott.

Maga a New Moon film viszont (a könyv elolvasása nélkül) egészen élvezetes volt, alapvető érzelmekre hatott (lásd: film végi cliffhanger) és szerencsére nem is akart több lenni ennél. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a rendező nagyon ügyesen felismerte, hogy gyakorlatilag nincs is ennél több az adott műben. Más kérdés persze, hogy azért egy-két ponton ígyis túlléptek egy bizonyos határt, de ez kifejezetten megbocsátható annak tudatában, hogy végül a film abszolválása nem járt együtt egy kis kellemetlen szájízzel és talán még annak a pár száz forintnak a kiadását sem bántam meg.




Legnagyobb megdöbbenésemnek az szolgált alapjául, amikor az év közepe fele elkezdték csepegtetni az első információmorzsákat a filmről. Megjelentek az első hivatalos on-set képek, konfirmálták az első előadókat a hivatalos soundtrackre - és itt meg is kell, hogy álljunk egy picit. Ugyanis felettébb érdekes jelenség az, hogy több előadó is új szerzeménnyel készült a filmzene albumhoz, annak ellenére, hogy a szaksajtó rendre húzta le a kvadrológia első darabjának filmes változatát. Olyan előadók is jelentkeztek a lemezre, akikről az ember nem is gondolná, hogy ilyet tenne (pl. Thom Yorke). Kérdem én, mi ez ha nem más, mint egy ügyes kis marketing fogás? Méghozzá egy olyan fajta, amiből az adott együttesek és a rajongók (mind az adott előadó, mind a filmzenét megvásárló/letöltő rajongók) profitálnak. Szerencsére.

A legjobban ebből a marketing fogásból egyébként a Death Cab for Cutie jött ki, ugyanis készítettek egy kritikailag kifogásolhatatlan és kifejezetten hallgatóbarát dalt (Meet Me on the Equinox), amely nem csak az albumot indítja el, de megadta a kezdő löketet a filmmel kapcsolatos hisztériának is. Az eladási listákon való remek szereplés pedig ismételten az együttes malmára hajtja a vizet, ugyanis relatíve nagy közönséget sikerült megszólítaniuk ezzel a dallal, így növelve az esélyét egy még jobban teljesítő új albumnak. Már ami az eladásokat illeti. Soha jobb kezdést!

A másik nagy meglepetést Thom Yorke produkálta (ez engem ismerve talán nem is olyan nagy dolog), aki ugyebár idén több szösszenettel is jelentkezett (All for the Best feldolgozás, Feeling Pulled Apart by Horses/The Hollow Earth dupla A-oldalas kislemez), de talán a Mark Mulcahy feldolgozás mellett ez volt a legmeggyőzőbb előadása.

Viszont magával a filmzenével is ugyanaz a bajom, mint a filmmel, ami nem más, mint a jól kimutatható erőlködés. Bár a rendező, a soundtrack-ért felelős emberke és úgy am block mindenki tudta/tudhatta, hogy művészileg nem olyan nagy szám ez az egész, mégis többet akartak kihozni belőle. Ezért kopogtattak kitartóan elismert előadók/együttesek ajtaján egy-egy dalért.




Érdemes még megemlíteni a filmhez tartozó score-t, amelyért ezúttal Aleksandre Desplat volt a felelős (The Curious Case of Benjamin Button, The Golden Compass) és meg kell hagyni, kifejezetten jó munkát végzett. De mint oly sok score, ez is ugyanattól a gyermekbetegségtől szenved: a film nélkül nem olyan izgalmas hallgatnivaló és relatíve hamar elkalandozik az ember figyelme. Persze személy szerint nem is vártam egy újabb Donnie Darko score-t (Michael Andrews), de azért jól esett volna.

Végszóként pedig csak annyit jegyeznék meg, hogy alapvetően nincs baj az elvakult rajongással, mindenki szíve joga, hogy így érezzen és ennek megfelelően cselekedjen - amíg fel nem nő.


The Twilight Saga: New Moon
- Film: 5/10
- Soundtrack: 3'
- Score: 3

Ajánlott dalok a soundtrack-ről: Meet Me on the Equinox (Death Cab for Cutie), Friends (Band of Skulls), Hearing Damage (Thom Yorke), Possibility (Lykke Li), Satellite Heart (Anya Marina), Roslyn (Bon Iver & St. Vincent), No Sound But the Wind (Editors), New Moon (The Meadow) (Alexandre Desplat)