2011. szeptember 28., szerda

AMI LEMARADT _ 1. R É SZ /



Mindenféle egyéb körülménytől eltekintve, a tény, vagy sokkal inkább a tudat, hogy akár egy-két héten belül számos előző évi újdonságot felfedezek, mindig megkeseríti számomra egy év végi lista összeállítását – legyen szó albumokról, dalokról, videókról stb. Bármilyen önzőnek is tűnik, ez a lista leginkább saját lelki nyugalmam utólagos szavatolásáért született meg. Íme, az első rész, azaz 50 dal, amelynek nem lett volna szabad lemaradnia a tavalyi listáról. (Szigorúan alfabetikus sorrendben a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében.)


Airhead & James Blake: Pembroke
Bár James Blake 2009-től jelentet meg különböző volumenű kiadványokat, igazán csak 2010-ben indult be, amikor megannyi nagyszerű EP-je mellett még összeállt két dal erejéig Airhead-del (Rob McAndrews) is. Az eredmény a Pembroke lett, s bár a B-oldalas Lock in the Lion is kifejezetten jól sikerült, a címadó tétel köröket ver rá.


Aloe Blacc eddigi legnagyobb slágere. Teljesen megérdemelten. A narratívát és a történetet tekintve egy kicsit klisészerű, de a zene és a szöveg különös összhangja mindenért kárpótol.


Apparat: King of Clubs
Apparat egy igazi zseni. Nem feltétlenül válik minden arannyá, amihez hozzáér, de végül is nagyon sok dolog igen. Ügyesen lavíroz a különböző stílusok között, s szinte mindig valami egészen izgalmasat és egyedit sikerül fabrikálnia. Nincs ez másképp most se, a King of Clubs egy kifejezetten sötét dubstep szerzemény, deep house és IDM ízekkel megspékelve. Jobb szó híján: lebilincselő.


Nem tartom magam Ash rajongónak, A-Z sorozatuk azonban annyira egyedinek és izgalmasnak tűnt, hogy gondoltam átfutok rajta. Továbbra sem tartom magam Ash rajongónak, viszont a Joy Kicks Darkness magasztosságával, slágerességével és elcsépeltségével együtt valamiért megfogott. Remélem, ezzel nem vagyok egyedül.


Azari & III: Into the Night (Nicolas Jaar Remix)
Az Azari & III nem tartozik a szívem csücske kategóriába, de olykor egy-egy számukra én is felfigyelek. Ilyen például az Into the Night, amely már önmagában is tetszett, de Nicolas Jaar valami egészen elképesztőt művelt ezzel a dallal.


Balam Acab nemrég jelentette meg első albumát Wander / Wonder címmel, de persze ő sem csak úgy, a derült égből érkező villámcsapás módjára vált a chillwave színtér (ha létezik egyáltalán ilyen) egyik meghatározó alakjává. Ehhez nagyban hozzájárult tavaly megjelent See Birds EP-je is, amelyen rendre váltják egymást a jobbnál jobb dalok, de az igazság az, hogy egyik sem körözi le a nyitótételt.



Bryan Ferry: You Can Dance
Bryan Ferry tavaly nagy visszatérést szeretett volna magának, aztán az Olympia közepessége ebben többnyire megakadályozta, azonban így is akadt egy-két izgalmas pillanat. Ilyen az album nyitótétele, a You Can Dance is.



Három lemez miatt fáj nagyon a fejem, ha a tavaly év végi listámra gondolok. Tulajdonképpen ezek voltak a fő mozgatórugói az ötletnek, hogy ezt a listát létrehozzam és megosszam. E három lemez közül az egyik Caribou instant klasszikusa, a minden ízében lenyűgöző, letaglózó, ámulatba ejtő (és még sorolhatnám) Swim c. munkája, amelyről tulajdonképpen bármelyik tételt választhattam volna, hogy itt szerepeljen. Azért döntöttem az Odessa mellett, mert bár ezzel kell a legtöbbet küzdeni az egész albumon, ha azonban sikerül megemésztenünk 43 percnyi kincsesbányát kaphatunk cserébe.



Cee-Lo Green: Fuck You!
A Fuck You! egyértelműen 2010 egyik legnagyobb slágere volt. Se több, se kevesebb.




Halcyon Digest c. lemezének formájában eddigi egyik legjobb munkáját szállította le a Deerhunter, s bár megannyi kiváló dal található rajta, engem mégis az egyszerűen nagyszerű Revival fogott meg.


DOOM: Gazzillion Ear (Thom Yorke Remix)
Teljességgel lehetetlen a számomra, hogy egy év végi lista Thom Yorke nevének legalább egyszeri feltüntetése nélkül kerüljön ki a kezeim közül. Ezt persze (annyira) nem gondolom komolyan. De ebbe most nem mennék bele. A lényeg az, hogy Thom készített két remixet, amelyek 2010-ben jelentek meg, elképesztően jók, s ez az egyik.


Valahogy úgy állok a Drums-zal, mint az Ash-sel, s olyasmi történt itt is, mint a Joy Kicks Darkness esetében. Tucat indie, ez egyértelmű, ráadásul nem is az invenciózusabb fajtából, viszont a Forever and Ever, Amen egy kifejezetten jól sikerült dal.


Editors: Last Day
Az Editors nagyban dolgozik negyedik albumán, amely szerintem már nem fog idén megjelenni, mindazonáltal idén és tavaly sem voltak teljesen csendben. Amellett, hogy egész 2010-ben turnéztak, a nemzetközi Record Store Day alkalmából kiadtak egy limitált kislemezt, amelyen a Papillon akusztikus verziója mellett ez a szám is szerepelt. A Last Day még erősen az In This Light and on This Evening bűvkörében van, hamisítatlan Editors hangulattal operál, s bár nem olyan erős, mint bármelyik tétel előbb említett albumról, mégis emlékezetes.


Erykah Badu lemezről-lemezre egyre jobb dolgokat művel. Eddigi legjobb munkája a tavaly megjelent New Amerykah Part Two: Return of the Ankh, amelynek egyik egyértelmű fénypontja a Gone Baby, Don’t Be Long. Érdemes lesz odafigyelni erre a nőszemélyre a továbbiakban is.



The Fresh & Onlys: Waterfall
A Fresh & Onlys-t nem is ismerem behatóbban, viszont Waterfall című daluk nagyon is tetszik. Egy rendkívül eszes popdalról van szó, amelyet az ember szeret időnként újra és újra elővenni, hogy még egyszer elvesszen benne. Igazán remek.


A Gayngs az egy ilyen szupergrupp-féleség. Egyrészt a közreműködő zenészek impozáns névsora miatt, másrészt pedig azért, mert 23 (!) zenész alkotja ezt az együttest. Relayted c. bemutatkozó albumukat a szaksajtó megdicsérte, de csak óvatosan. És nem véletlenül. Bár vannak rajta jó tételek, mégsem szabad túl sokat várni tőle. Elvégre ez is csak egy szupergrupp.


Gil Scott-Heron: New York Is Killing Me
A második lemez, aminek tényleg rajta kellett volna lennie a tavalyi listán. Azóta Gil Scott-Heron sajnos elhunyt, hátrahagyva számunkra gyakorlatilag makulátlan diszkográfiáját, csak szuperlatívuszokkal leírható életművét, amelyet utolsó lemeze, az I’m New Here egyértelműen megkoronáz. Az a lemez majd’ összeroskad, annyi zseniális tétel van rajta, s talán mind közül a legzseniálisabb a New York Is Killing Me.


A legutóbbi Goldfrapp album hagyott némi kívánnivalót maga után, ettől függetlenül akadt rajta egy-két emlékezetes pillanat, s ezek közül az egyik a Hunt.




Here We Go Magic: Casual
A Here We Go Magic Pigeons c. második számú dolgozatával hozta az első album alapján elvárható szintet, de sajnos nem igazán ugorták meg azt. Persze, kivételek mindig akadnak, másképp hogyan is erősíthetnék a szabályt? Ilyen a sokkoló videóval megtoldott Casual is.



A Hooray for Earth legelső kiadványa, a Momo c. EP már önmagában is megér egy misét, hát még a zárótétel, a remekbe szabott Rolling/Nectarine. Ez a bostoni együttes valami egészen elképesztő egyveleget hoz létre minden egyes dalban, amit valaha megjelentettek. Kár, hogy júniusban megjelent első stúdióalbumuk hagy némi kívánnivalót maga után.



Illum Sphere: One for Dimlite
A nemrég általam is méltatott Illum Sphere harmadikként kiadott EP-je nem okozott különösebb csalódást, hozta a Long Live the Plan és az Incoming EP-k után elvárható szintet, olykor pedig azt át is ugorta. Egy ilyen pillanat a nyitótétel is, a One for Dimlite.


James Blake hiába jelentette meg The Bells Sketch, és CMYK c. EP-it, a Klavierwerke – és különösen a nyitótétel mellett – mind eltörpülnek. Ez a szám a minimalizmus adta lehetőségek dicső ünneplése. Egyetlen pillanat alatt beszippant, de ahelyett, hogy megcsócsálna, majd kiköpne valami egészen mást művel az emberrel.


Jon Hopkins: Vessel (Four Tet Remix)
Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Jon Hopkins nem nagyon volt sehol a Coldplay előtt. (Light Through the Veins, ugyebár.) Opalescent és Contact Note c. lemezei bár meggyőzőek voltak, mégis kliséről klisére ugráltak az egyes megoldások. Most vagy azért, mert a Chris Martin-ékkal való munka gyümölcsét le szerette volna aratni, vagy szimplán azért, mert megvilágosodott, Jon Hopkins 2009-re létrehozta eddigi legjobb munkáját, a színes és kifejezetten erős Insides címűt, amelyhez számos kísérőkiadványt (EP-k, kislemezek) rendeltek. Bár Nathan Fake Wire újraértelmezése is egészen jól sikerült, a poros nyomába nem érhet a mind a mai napig csúcson lévő Four Tet Vessel remixének.


Jónsi szólóalbuma eleve meglepően jól sikerült. Komolyan. Emellett számos új tétellel örvendeztette meg közönségét fellépései alkalmából, többek között az egyszerűen New Piano Song-ra keresztelt intim kis szösszenettel, amely egyszerűsége ellenére érezhetően igencsak aprólékos munka eredménye, de még korántsem mesterkélt. Tényleg páratlan. Kár, hogy nem került fel az albumra.


Kyle Hall: Body of Water
Kyle Hall az egyik előfutára volt tavaly egy új tánczenei színtérnek, amely tulajdonképpen csak idén bontakozott ki teljesen. Ez a leginkább IDM-ből kiinduló zsáner végtelenül izgalmas, rendkívül sok stílus elegyedik benne, és hát nem árt odafigyelni rá, David Guetta-t meg a többi mainstream szörnyszülöttet meg akár el is lehet felejteni. Úgy gondolom, hogy a Body of Water egy elég meggyőző érv erre.


Ez pedig a másik nagyon jó Thom Yorke Remix. Ha azonban döntenem kellene a Gazzillion Ear és a Proud Evolution reinterpretációk között, gondolkodás nélkül ezt választanám. Mert bár az előző esetében is sikerült egy nagyszerű alapot kitalálnia és jól megtöltenie atmoszférával, új gondolatokkal és a többivel, a Proud Evolution-ben van valami csont nélküliség, valami furcsa nyakatekertség, amely valamilyen módon mégis teljesen természetes.


Massive Attack: Redlight (Clark Remix)
Igen, ismét egy remix. Méghozzá egy nagyon jó remix. Ha a Heligoland csalódást is okozott, elszórva jelentek meg gyöngyszemek a Massive Attack-től 2010 folyamán. Ilyen volt a Paradise Circus és a Psyche az ötödik albumról, vagy példának okáért a mai napig kiadatlan Redlight újraértelmezése.


Matthew Dear 2010-re elkészítette és kiadta eddigi legérettebb munkáját, a merész és fülbemászó Black City-t, amely ismét egy olyan album, amiről a fent megjelölt dalon kívül még legalább fél tucat másik is szerepelhetett volna ezen a listán. Végül azért voksoltam a You Put a Smell on Me-re, mert talán ez demonstrálja a legjobban, mire számíthatunk, ha arra vállalkozunk, hogy a nyakunkba vesszük és felfedezzük Black City-t.


Memoryhouse: Heirloom
A tavalyi év szó szerint egyik legkellemesebb meglepetése a Memoryhouse volt. Ez a Beach House-ból kiinduló kanadai duó könnyű behatárolhatósága ellenére rendkívül élvezetes hallgatnivalót szolgáltat az egyszeri hallgató számára, s bár tavaly számos nagyszerű daluk jelent meg, a Heirloom egyértelműen mind közül viszi a pálmát.


Már korábban is cikkeztem erről az igencsak kellemes londoni négyesről, akik nemhogy stúdióalbummal nem rendelkeznek, de még lemezszerződéssel sem. Ez a tudat, hogy jelenleg még teljesen függetlenek, illetve remekbe szabott, könnyed indie pop-rock dalaik semmi máshoz sem hasonlítható érzést kölcsönöznek az egész Moon Visionaries élménynek, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.


Mount Kimbie: Before I Move Off
A Mount Kimbie egy londoni duót takar, akik amolyan garázs dubstep zenét csinálnak, cut-up vokálokkal gazdagon megfűszerezve, érzelmekre hatva a zene által alkalmazott és keltett érzésekkel való ügyes játszadozásnak köszönhetően. Crooks & Lovers c. bemutatkozó lemezük nem szólt különösebben nagyot, mégis kifejezetten érdemes odafigyelni rájuk.


A Nguzunguzu esetében szintén egy elektronikus zenei duóról van szó, csak ők sokkal inkább hangulatokkal és nyakatekert, végtelenül hatásos ütemekkel operálnak, s elsősorban a táncparkettek közönségét célozzák meg. A Spittin ’n Riddim tavaly megjelent cím nélküli EP-jük egyik egyértelmű fénypontja.


Nicolas Jaar: Mi Mujer
Nicolas Jaar idén megjelent Space Is Only Noise c. lemezével már bizonyította, hogy benne bizony nagyon nagy potenciál van, úgyhogy – szerencsére – a korábban kiadott kislemezeivel, EP-ivel szépen gondosan felépített várakozásokat nem sikerült egyik pillanatról a másikra lerombolnia. 2010-ben számos nagyszerű kiadványa látott napvilágot és temérdek emberrel dolgozott együtt, legmaradandóbb munkája mégis egyértelműen A Time for Us / Mi Mujer c. EP-jének AA-oldala.


Mióta otthagyta a Red Hot Chili Peppers-t, John Frusciante nem egyszer hallatott magáról, leginkább a Mars Volta egyik agyféltekéjeként ismert hiperaktív Omar Rodriguez-Lopez-zel való közösködései révén. Ennek egyik legékesebb példánya a kettejük nevével fémjelzett, kifejezetten kellemes cím nélküli album, melyről a nyitótétel az egyik leginkább lebilincselő szerzemény.


Paul Smith: Our Lady of Lourdes
A Maxïmo Park frontembereként ismert Paul Smith tavaly egy – közepes – szólóalbummal lepte meg rajongóit, s bár mind a sajtó, mind a közönség különösebben nem volt oda érte, akadt rajta egy-két gyöngyszem, s ezek közül a keserédes Our Lady of Lourdes egyértelműen kiemelkedik.



Perfume Genius bemutatkozása egy igazi lo-fi gyöngyszem, melyről a Mr. Peterson c. dal az, ami azonnal, de tényleg egy szempillantás alatt rabul ejt, beszippant, elvarázsol stb.



Péterfy Bori & Love Band: Szárnyas majom
Az anyai örömök előtt Bori fogta magát, lenyomott egy teljes Magyarország turnét, illetve felrántotta együttesével 2B című „kettő és feledik” albumát. A 2B lassú és középtempós, introvertált, olykor kifejezetten ambient-es dalokat tartalmaz a PB&LB intimebb, kevésbé nyers oldalát kihangsúlyozandó. Igazából hagy némi kívánnivalót maga után, ugyanakkor – mint oly sok közepes lemez esetében – ezen is akadnak jó pillanatok. Mint például a nyitótétel, a Szárnyas majom.


Pjotr-ról senki nem tud semmit. Van ez a Sojush nevű háromszámos EP-je, a neve alapján pedig valószínűleg orosz származású. Semmi több. De kérdem én: kell ennél többet tudnunk? Hol van az a pont, amikor elvakulunk az előadótól, amikor a zenénél az alkotó személye fontosabbá válik? Fogas kérdés, ugye? Egy biztos, a Sojush a két másik dallal egyetemben egy nagyszerű szerzemény.



Sade: Soldier of Love
Bevallom, ha nincs a Pitchfork, messziről elkerülöm Sade tavaly megjelent lemezének nagyszerű tételét. Ugyan megkésve, de itt van a Soldier of Love és még mindig remek.



A megannyi EP és kislemez után SBTRKT idén végre kiadta első stúdióalbumát is, amely korábbi kiadványaihoz hasonlóan vegyes benyomást keltett bennem, ennek ellenére bőségesen akadtak kiemelkedő és kiemelendő momentumok. Ezek közül az egyik a Colonise.


Shed: With Bag and Baggage
Apparat King of Clubs c. számához hasonlóan Shed With Bag and Baggage c. felvétele is a Modeselektor által összeválogatott Modeselektion, Vol. 1 nevű válogatáson kapott helyett, amelynek a fele szinte teljesen érdektelen és közel sem annyira izgalmas, mint a már említett szerzemények.


A Spoon-tól még mindig nem megyek le hídba, ennek ellenére nem vitatom, sőt elhiszem, hogy remek együttes az övék. Ugyanakkor tavalyi Transference c. lemezük korántsem szólt akkorát, mint az azt megelőző Ga Ga Ga Ga Ga. Ennek ellenére a Written in Reverse tuti befutó.



Steve Mason: All Come Down
Steve Mason. Skót dalszerző-énekes. Kisegítette már a Beta Band-et, a King Biscuit Time-ot, s a Black Affair-t. Első szólólemeze, a folktronika bűvkörében fogant Boys Outside tavaly jelent meg. Gondolkodás nélkül kiemelendő dal: All Come Down.


És a harmadik lemez, amelynek figyelmen kívül hagyása néha még mindig okoz egy-két álmatlan éjszakát. Szokásos tiszteletkörök? Naná! (Elvégre kijár neki.) Sufjan Stevens egy nem mindennapi előadó. A szó legszorosabb értelmében. Ez ment valamit a helyzetemen? Talán. The Age of Adz c. legutóbbi albuma lenyűgöző popteljesítmény, amely a kiváló Illinois után tesz egy 180 fokos fordulatot, s bár egy kívül-belül megújult hangzásvilágot tár elénk, mégis egy az egyben Sufjan Stevens munkáról van szó.



Tanlines: Real Life
A Tanlines egy brooklyni duó, akik dub-ot, pop-ot, indie-t és még számtalan más stílust ötvöznek, hogy előállítsák hangzásukat. Izgalmasnak izgalmas vállalkozás ez, de ne várjunk tőlük túl sokat.



A már tavaly is igen jelentős chillwave stílusirányzat egyik jeles képviselője a Toro y Moi művésznéven tevékenykedő Chaz Bundick, akinek eddig két albuma jelent meg: az idei Underneath the Pine és a tavalyi Causers of This. Bár a sajtó általában előbbit dicséri halálra, utóbbi is egy kifejezetten szerethető, bár tény és való, kicsit egysíkú munka. Mindenesetre a Blessa még mindig kegyetlen.


Twin Shadow: Tyrant Destroyed
A chillwave másik jelentős alakja a tavalyi évből George Lewis, aki Twin Shadow néven tevékenykedik. Forget c. bemutatkozását rendre megdicsérte mind a közönség, mind a szakma és szó se róla, tényleg nagyszerű lemezről van szó. Rendre váltják egymást a jobbnál jobb tételek, a nyitó Tyrant Destroyed finom melankóliájához és szépen adagolt sötétségéhez azonban egyik sem fogható.


A Wild Beasts az utóbbi pár év egyik legmeggyőzőbb indie pop szenzációja. Albumról albumra sikerült egy teljesen új oldalukat megmutatni, úgy, hogy ez természetesen nem ment a dalok rovására. Második lemezüket szokás kiemelni, mint eddigi legjobb munkájukat. Én ettől elhatárolódnék, szerintem mindhárom albumuk szenzációs, de más okoknál fogva. Mindenesetre tavaly megjelent We Still Got the Taste Dancin’ on Our Tongues c. EP-jük egyik legjobb pillanata a Jon Hopkins által újraértelmezett Two Dancers (ii).


Wild Nothing: Summer Holiday
A Wild Nothing 2010 egyik legkellemesebb bemutatkozását villantotta a Gemini c. albumukkal, amelyről a Summer Holiday minden kétséget kizáróan kiemelkedik.




És a végére egy újabb Four Tet remix, ezúttal a nagyszerű The xx kiváló VCR c. számához. Az egész önmagáért beszél. Tényleg lenyűgöző.