2010. szeptember 26., vasárnap

T_AM E IMPAL/A __ VILLA/GE R _S

Ha egy új együttesről van szó, akkor a vizsgálódásunkat két irányból is elkezdhetjük. Egyrészt elképzelhető, hogy önmagában vesézzük ki az adott együttes első hangzóanyagát, de akár egy hatástörténeti áttekintés intenciójával is nekiveselkedhetünk a feladatnak. (Nyilvánvalóan a kettő kombinációja is kivitelezhető, ugyanakkor gyakran feleslegesen bonyolítaná és túlontúl hosszúra nyújtaná az adott elemzést.) A Tame Impala és a Villagers esetében a második opciót érdemes alkalmazni, már csak azért is, mert ahogy hallgatjuk az Innerspeaker-t vagy a Becoming a Jackal-t egyszerűen képtelenség nem gondolni mondjuk a Beatles-re vagy éppenséggel a Muse-ra.



Tame Impala
Innerspeaker
Modular Recordings
11 dal, 53 perc

Értékelés: 9.0/10

Az év legkellemesebb ájulása. Az Innerspeaker olyan, mintha Kevin Parker előszedte volna szülei kedvenc lemezeit a hatvanas évekből, kiragadott volna több meghatározó stíluselemet, egy kicsit kicsinosította volna, hogy a hangzóanyag megfeleljen a jelenkor elvárásainak, hozzáadta volna a saját ötleteit és írt volna e köré egy remek albumot. Na már most, a feltételes módot ebből akár nyugodtan le is vonhatjuk, mert igen nagy valószínűséggel ez történt. A Tame Impala bemutatkozó anyaga egy az egyben felidézi a hatvanas évek második felének koszos, LSD áztatta pszichedelikus rock-ját, meglepően autentikus keresztmetszetet adva a korhangulatról és az akkori zenéről egyaránt. Talán éppen ezért lehet egy-egy pillanat annyira ismerős, de ez mit sem von le az ausztrálok első lemezének élvezhetőségéből. Ugyanis az album egyik legfontosabb alkotóeleme, élvezhetőségének kulcsa a pillanat varázsa. Szükségszerű, hogy feloldódjunk egy-egy akkordban, hogy szabadjára engedjük a fantáziánkat, máskülönben hallgathatnánk naphosszat az Innerspeaker-t, úgyse „jönne át”. Ily módon teljesen felesleges hasonlítgatni, méricskélni és analizálni, ez legfeljebb az olyan altersznoboknak okozhat bármilyen nemű örömöt, mint én. Teljesen felesleges azon agyalni, hogy miért annyira johnlennon-os a vokáltémák kilencvenkilenc százaléka, hogy honnan is ismerős a Jeremy’s Storm akkordbontogatása.

Ennél sokkal fontosabb az, hogy a tét dalról dalra egyre csak nő. Kevin Parker nem szívbajos, tudja hogyan kell játszani az emberi érzelmekkel, valamint hatni azokra, vagy legalábbis ahhoz nagyon ért hogyan kell hangulatilag (szinte) tökéletesre csiszolni egy lemezt. Gyakorlatilag az Expectation-ig – amely szám szerint a nyolcadik tétel a lemezen – egy pillanatra sem állunk meg (igazából ekkor sem állunk meg, csak az előbbieknél még jobban elszállunk), de ez egyáltalán nem zavaró, mert minden egyes dal ideális arányban tartalmaz hallucinációt és álmodozást elősegítő, illetve figyelemfelkeltő elemeket és szerencsére Parker sem veszi túl komolyan magát, mindennek következtében a mi hallójáratainkat sem üli meg túlságosan az Innerspeaker. Bár a már említett Expectation egy pillanatra (egy hat perces pillanatra) lecsillapítja a kedélyeket, a Bold Arrow of Time hihetetlenül dögös pszichedelikus blues rock-ja egy pillanat alatt újra észhez térít, hogy aztán a Runaway, City, Houses, Clouds segítségével felkészülhessünk a mindent elsöprő fináléra, az utolsó nagy ájulásra (I Don’t Really Mind).

Az Innerspeaker egyetlen negatívumaként talán az említhető meg, hogy olykor nehéz kibogozni a melódiákat, de a szerkesztési folyamatokat nyilvánvalóan szánt szándékkal vitték el ebbe az irányba. Mindemellett bátran kijelenthetem: a Tame Impala első albuma az év legjobb bemutatkozása.

Ajánlott dalok: Desire Be Desire Go, Alter Ego, Solitude Is Bliss, Jeremy’s Storm, The Bold Arrow of Time, I Don’t Really Mind








Villagers
Becoming a Jackal
Domino
11 dal, 44 perc

Értékelés: 7.5/10

Keserű, furcsa szentimentalizmus. A Conor J. O’Brien vezette Villagers az év talán legfurcsább hangulati spektrumával operáló együttese. A zeneileg eleve sokszínű (folk, rock, egy csipet pszichedélia és goth, valamint jókora adag barokk pop) Becoming a Jackal még hangulatilag is igen komplex jelenség: egyszerre jelenik meg benne a spleen, a szentimentalizmus, a magasztosság, az introvertáltság, a keserűség és az elidegenedés, valamint sok minden más. Ez a zenei és hangulati összetettség ugyanakkor nem csak kiemeli őket az idén bemutatkozó együttesek közül, de nem is tesz túl jót nekik. O’Brien érezhetően tehetséges dalszerző, ügyesen bánik a hangjával, olykor még valami zseniálisat is felvillant, de talán ez így egyszerre túl sok. Vagy valami egyszerűbbel, vagy valami sokkal grandiózusabbal, bátrabbal kellett volna kezdeniük. Persze utóbbi szcenárió magával vonja a korai bukás potenciálját is, előbbi pedig a teljes érdektelenséget mind a közönség, mind a kritika részéről.

Az íreknek összességében sikerült belőni egyfajta arany középutat, de még nem tudnak teljesen magabiztosan egyensúlyozni ezen a magas kötélen. Így fordulhat elő, hogy a hangzóanyagon a (majdnem) hibátlan momentumok váltják egymást az unalomba fulladó tételekkel. Így történhetett meg az, hogy a nyitó I Saw the Dead egy kisebb katarzist váltott ki a maga szépen építkező szerkezetével, kicsit goth-os és nagyon barokkos beütésével, ami leginkább egy jól sikerült Muse dalra emlékeztethet minket és így történhetett meg az, hogy a címadó dal jellegtelensége gyorsan le is lankasztotta ezt a lelkesedést. Gyakorlatilag ugyanez mutatható ki a lemez hátralévő részében, de az összképbe még az is beletartozik, hogy bizony ott van még a nagyság potenciálja ebben az együttesben. Nem mindenkinek sikerülhet elsőre, na.

Ajánlott dalok: I Saw the Dead, Ship of Promises, The Pact (I’ll Be Your Fever), Twenty Seven Strangers



2010. szeptember 21., kedd

_AZ IN DIE HALOTT/ ÉL JEN A Z INDI_E/

1. Bevezetés + Az indie anatómiája
Mi az indie? Nehéz kérdés, egy kegyetlenkedőbb vizsgán nyugodtan feltehetnék kérdésként. Az indie stílus és attitűd egyben. Stílus, amely nem csak bizonyos öltözködési kódokat foglal magába, az csak a külcsín. Ha jobban belegondolunk a – legalább ennyire sokoldalú – rock and roll óta nem volt ennyire sokoldalú stílus terítéken. Ugyanis az indie-n belül több irányzat is megfér: az elektronikától kezdve a folk-on és a goth-on át a poszt-punk-ig szinte minden. Az indie tipikusan az a biléta, amelyet az olyan, önmagukat mindenhatónak képzelő zenei orgánumok, mint a Pitchfork, az NME és az Allmusic előszeretettel használ olyan együttesek/zenék behatárolásánál, amelyekkel amúgy nem tudnának mit kezdeni. Kategóriákra szükség van, bármennyire is ódzkodnak – főleg a zenészek – tőlük (nem mellesleg pont ők azok, akik a kritikusok után a leginkább támaszkodnak e feliratokra).

Az indie attitűd, amely kvázi a populáris kultúra – azon belül is a könnyűzene – sokszínűségét és gyomrának hatalmas kapacitását hivatott érzékeltetni, ugyanis a fentebb vázoltak szerint, és ahogy azt a következőkben látni fogjuk, rengeteg minden megfér benne. Mindemellett jellemző rá egy erős elhatárolódási késztetés is, amely révén függetleníteni tudja magát más zenei trendektől, irányzatoktól, úgymint az mainstream R&B-től és pop-tól. Persze a stíluson belül gyakran találkozhatunk – mondjuk – e két elemmel is. A hangsúly a mainstream szón van, indie berkekben ugyanis általában sokkal kevesebb kontrollt gyakorolnak a kiadók, a producerek, a megmondó emberek, stb. Ha úgy tetszik, az indie zenészek/együttesek a saját fejük után mennek.


Az indie jellegéből fakadóan mindig az újszerűségre, a progresszióra törekszik, akár egy, a stíluson belüli trend keretei között is. Erre kiváló példa a tavalyi Editors album (In This Light and on This Evening), amely amellett, hogy remek dalokat tartalmaz kiválóan ráérzett az elmúlt nyáron kialakult szintipop revival-re, önmaga képére formálva azt. Mert amíg a La Roux és más együttesek a nyolcvanas évektől sem zeneileg, sem tematikailag nem rugaszkodtak el, addig Tom Smith-ék együttese tovább ásott a gödörben, megdöbbentő mélységekbe jutva így el, remek rálátással saját képességeikre és arra, hogy mit is akarnak kezdeni a hangzásukkal. Harmadik albumuk révén az Editors-nek sikerült bebizonyítania, hogy bár az éppen legfelkapottabb stílust veszik alapul egy-egy albumuk elkészítésénél, mégis valahogy továbbgondolják azt. Persze, előbbi mozzanat miatt nem lehetnek olyan eredetiek, mint például a New York-i Interpol.



2. Történeti áttekintés
Az indie (azaz: independent) műfaj a huszonegyedik század első évtizedének egyik legfontosabb zenei irányzata, annak ellenére, hogy legalább annyira hamar letűnt, mint mondjuk a hetvenes évek vége felé a punk. Mert bizony az indie már a múlté. Itt van helyette az indie!


A műfaj még épphogy csak kibontakozott, de valamikor a kétezres évek elején az olyan együttesek, mint a Strokes, az Interpol és a Yeah Yeah Yeahs megelégelték, hogy a kilencvenes évek legvége és a kétezres évek legeleje leginkább az elektronikus zenei műfajokról szólt. Tény és való, hamar rá lehetett unni az olyan műfajokra, mint a lounge és a big beat, de az mindenképp túlzás, hogy már égető szükség volt egy kis garázsérzésre. A gyökerek azonban még ennél is korábbra nyúlnak vissza, egészen pontosan a Pavement nevű együttesig, nekik is az 1992-es Slanted and Enchanted c. hibátlan bemutatkozó lemezükig. (Az indie zene térhódításával egy időben persze az elektronika sem halt ki teljesen, csak átalakult.)


Ha jobban belegondolunk ez a „független” zenei műfaj/stílus mindig is egyfajta protestáló jelleggel bírt. Hiszen 1992 és 1994 között az egész világ a grunge-ra figyelt, a Pavement csak lassan, de elképesztő hatással kúszott be a köztudatba – már ami a zenészek világát illeti. Ha úgy tetszik ők voltak a műfaj pionírjai és egyben mártírjai is. (Mártírok az előbb említett zsáner miatt.) Tulajdonképpen a kétezres évek legelejéig kellett várni, hogy az indie mint önálló műfaj teljes valójában manifesztálódhasson. (Mert közben persze volt egy nagy brit pop revival is.) Onnantól viszont töretlen a sikere és gyakorlatilag megállíthatatlan, az óceán mindkét partján rendkívül nagy népszerűségnek örvend. Persze akkorának nem, mint mondjuk napjainkban Lady Gaga vagy Beyoncé. De ez hozzátartozik az ellenálló-jelleghez.


Ami pedig az USA-t és az Egyesült Királyságot illeti: ez a meccs tulajdonképpen döntetlen, legfeljebb csak állást foglalhatunk. A stílus ugyanis alapvetően az Egyesült Államokban indult, de a csúcsra járatásban és valódi pompájának megmutatásában már egyértelműen a briteké a főszerep. A kettő nem létezhet egymás nélkül, erre kiváló példa az Interpol - Editors párhuzam. Míg előbbi már 2002-ben elkezdett ökölbe szorított kézzel szomorkodni (Turn on the Bright Lights), addig utóbbi 2005-ben (a Bloc Party-val karöltve) a szigetországban is meghonosította a stílust, az első igazi indie trendet, a poszt-punk revival-t. Viszont ha jobban belegondolunk akkor kézenfekvő, hogy Paul Banks-ék első lemeze nem jöhetett volna létre a Joy Division, a Cure, az Echo & the Bunnymen és még megannyi brit együttes nélkül. Ergo ez egy felbonthatatlan szimbiotikus kapcsolat.


3. Az indie ma
A történelem ismétli önmagát, ez egyértelmű. Ennek fényében ez a stílus sem kerülheti el végzetét. Az újra és újra feltűnő zenei trendek mellett ugyanakkor egy másfajta tendencia is megfigyelhető. A leköszönő zsánerek ugyanis nagyon sokszor bizony nyomot hagynak maguk után. Éppen ezért tűnhet egy basszusfutam kísértetiesen ismerősnek és pontosan ezért fordulhat elő az, hogy órákig, sőt napokig azon agyal valaki, hogy hol is hallotta már azt a bizonyos énekstílust. Mivel az indie egy globális olvasztótégely, ezért nem meglepő, hogy több külön kis stílus fordul elő benne. Úgymint:

- dreampop (Bat for Lashes, The xx)
- goth (Florence + The Machine)
- new wave (Franz Ferdinand, Vampire Weekend)
- garázs és punk (The Strokes, Yeah Yeah Yeahs, Arctic Monkeys)
- poszt-punk (Interpol, Editors, Bloc Party)
- barokk és kamara pop (Arcade Fire, The Last Shadow Puppets)
- matek rock (Battles, Fang Island)
- rave (Klaxons)
- krautrock (The Horrors)
- noise rock (The Big Pink, A Place to Bury Strangers) és így tovább.

Ennek tetejébe bizonyos pontokon még jókora átmeneteket is felfedezhetünk, úgymint a jelenleg egyre felkapottabb neo-pszichedélia (MGMT, Tame Impala) területén. Emellett a Grizzly Bear kiváló tavalyi lemeze (Veckatimest) briliáns példája volt az átmeneteknek: folk és barokk pop, pszichedélia és kamarazene, lo-fi és art rock.


És itt jön képbe az indie sikerének egyik titka. Felmerül ugyanis a teljesen logikus kérdés, hogy nem könnyű elveszni ennyi biléta és meghatározás között? A válasz egy egyszerű nem. Ugyanis annak ellenére, hogy egy rendkívül diverzifikált stílusról van szó (szinte) minden esetben könnyű hozzáférni a lemezekhez. (Na, nem a letöltésekre kell itt gondolni.) Persze, ha az ember kíváncsi (és már miért ne lenne az), akkor nyugodtan foghat egy ásót és csatlakozhat a megannyi rajongóhoz és kritikushoz a nagy mélyre ásásban, azaz: elkezdheti elemezgetni a hatásokat és ellenhatásokat. Ez nyilván a legtöbb könnyűzenei stílus esetében így működik, az indie esetében azonban valahogy sokkal természetesebbnek hat az, hogy nagy ívben tehetünk az előzményekre. Ez azonban sok esetben nagy fejfájást is okozhat a stílus képviselőinek, hiszen olykor egy-egy indie-n belüli trend képviselői között nehéz megmondani, hogy mi a különbség. Ily módon törekedniük kell az eredetiségre, ha nem akarnak tömegtermékké válni. És mint tudjuk, sokan nyomás alatt dolgoznak a legjobban.


4. Bíráskodás helyett introspekció
Az indie-vel kapcsolatban több szcenárió lehetséges, amely egyébként levetíthető sok más műfajra is. Az egyik az, hogy valaki kérdés nélkül behódol a műfajnak és élvezi döntésének – túlnyomó részt kedvező – konzekvenciáit. Egy másik hozzáállás értelmében az egyszeri hallgató szeret mélyre ásni, megvizsgálni egy-egy dolog gyökerét, majd visszatérni a felszínre és egészében megcsodálni az adott találmányt. Ez a nehezebb, időigényesebb folyamat, de mindenképp kifizetődő azáltal, hogy megannyi izgalmas zenével találkozhatunk közben. A harmadik és negyedik szcenárió csak egy bizonyos ponton válik egymástól. Az abszolút zsákutca az, amikor valaki teljes egészében visszautasítja a(z adott) stílust, képtelen globálisan látni a képet, sőt nem is törekszik rá. És itt jön képbe a pont, ahol a harmadik és negyedik álláspont elválik: megértés. Míg előbbi úgy utasítja el a stílust, hogy nem veszi a fáradtságot, hogy a színfalak mögé tekintsen, addig a negyedik úgy utasítja el, hogy bár megérti és átlátja a globális képet, mégsem képes azonosulni vele. Egyetlen pont, mégis mennyi mindent sejtet és magában foglal.


5. Fontos lemezek
Pavement: Slanted and Enchanted
Pavement: Crooked Rain, Crooked Rain

The Strokes: Is This It

Interpol: Turn on the Bright Lights

Yeah Yeah Yeahs: Fever to Tell

Arcade Fire: Funeral
Franz Ferdinand: Franz Ferdinand

Bloc Party: Silent Alarm
Editors: The Back Room

Arctic Monkeys: Whatever People Say I Am, That's What I'm Not

Battles: Mirrored
The Horrors: Strange House
Klaxons: Myths of the Near Future
A Place to Bury Strangers: A Place to Bury Strangers

The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement
MGMT: Oracular Spectacular
Vampire Weekend: Vampire Weekend

Bat for Lashes: Two Suns
The Big Pink: A Brief History of Love
Florence + The Machine: Lungs
Grizzly Bear: Veckatimest
The xx: xx


2010. szeptember 19., vasárnap

I_NTER P O L / INTER POL_


Interpol
Interpol
Matador / Soft Limit
10 dal, 45 perc

Értékelés: 8.0/10

Az Interpol 2002-ben egy nettó korszakalkotó és nem mellesleg hibátlan albummal (Turn on the Bright Lights) indult világhódító útjára. Exhumálták Ian Curtis-t, nagymértékben integrálták az Echo & the Bunnymen dallamosságát, sőt még a Chameleons hatását is felfedezhettük. Annak ellenére, hogy a lemez negyvenkilenc percéből gyakorlatilag negyvenet könnyedén beazonosíthatunk (már ami a hatásokat illeti) valami teljesen újszerűt sikerült alkotnia a New York-i négyesnek. Valamit, amit aztán nagyon sokan lenyúltak. A második megnyilatkozás (Antics) tovább finomította a hangzást, hogy aztán valami ismételten lehengerlőt adhasson az egyre gyarapodó közönségnek. A három évvel ezelőtti Our Love to Admire viszont – amellett, hogy fejlődéstörténetileg rendkívül fontos lépés volt az együttes életében, ti. az Interpol elkezdett leginkább önmagára hasonlítani – elég nagy csalódás volt. Az OLTA amellett, hogy tovább finomította az első két album hangzását kiútkeresés is volt egyben. Ez a folyamat nyilvánvalóan nem állt meg, csak a kiútkeresés is finomodott egy kicsit. Ennek a folyamatnak szükségszerű velejárója a mellényúlás aktusa, ugyanakkor az is majdnem természetesnek vehető, hogy rengetegszer megörvendezteti a hallgatót. Ha úgy tetszik, az Interpol negyedik lemeze a szükséges rossz miatt láthatott napvilágot. (Megjegyzem, hogy az OLTA nem annyira rossz, mint amilyen benyomást a fenti megjegyzések kelthetnek, egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-éktől az ember többet vár.)

Ha egy együttes/előadó diszkográfiájában előfordul, hogy az éppen aktuális lemez előtt egy (ritkább esetben akár több) csúcsmű is található, akkor szinte lehetetlen, hogy ne hasonlítsuk az aktuális megjelenést a korábbihoz (korábbiakhoz). Teljesen helyénvaló és önmagában logikus lépés ez. A probléma csak ott kezdődik, ha valaki nem képes egy-két lépést hátralépni, hogy a kettő (vagy több) hangzóanyagot elsősorban önmagában értékelje, hogy aztán a releváns összehasonlítási pontokat egybevesse, így kiegészítendő az adott albumról alkotott álláspontot, valamint az arról megfogalmazandó véleményt. Ennek fényében az Interpol negyedik megnyilatkozása igencsak távol áll az első és máig legerősebbnek mondható albumtól, de már nem ekkora a távolság az Antics-től, a helyenként unalomba és erőlködésbe fulladó, alapvetően gyenge pillérekre épített Our Love to Admire-t pedig már jócskán le is hagyja. Mindazonáltal az Interpol nem tökéletes. Egy-egy szerzemény lehetett volna rövidebb is, de ennél sokkal aggasztóbb a dalsorrend. A Memory Serves és a Lights egyszerűen nincs jó helyen, és ez bizony nagyban az élvezhetőség, sőt egy lehetséges katarzis rovására megy. Ugyanakkor határozottan érezhető a hangzás polírozásába fektetett energia: az a feszültség, illetve „interpolos határozottság”, a dühös világfájdalom, amely a Turn on the Bright Lights egészét uralta végre több dalban is újra megjelenik (ellenben az OLTA legtöbb tételével). Ez nagy valószínűséggel annak tudható be, hogy a dalok többségét Paul Banks Helena Christensen-zel való szakítása inspirálta, amely egyrészt nem tehetett túl jót az énekes lelkivilágának, másrészt viszont ennek következtében ihletett dalok születtek. Szintén fontos változás, hogy a zenekartól számomra mindig is egy kicsit idegen szintetizátorokat zongorával váltották fel, ezt a cserét pedig nem voltak rest olyan egészen nagyszerű tételekben kihangsúlyozni, mint a Try It On vagy az Always Malaise, de ez a változás talán a legprecízebben és legszebben mégis a Lights-ban jelenik meg. Az Interpolban az a legjobb, hogy annak ellenére, hogy gyakorlatilag semmi drámain nem ment keresztül a hangzásuk, ez a bizonyos finomítási procedúra már önmagában is elég izgalmas volt ahhoz, hogy ébren tartsa a közönség érdeklődését, sőt, ahhoz is, hogy új rajongókat szerezzenek maguknak.

Az Interpol-t hallgatván (és a kritikákat olvasván) az az összbenyomásom, hogy a zenekar immár kilépett a sokszor emlegetett Joy Division, Echo & the Bunnymen, etc. bűvkörből – már ami a kritikusokat illeti. Nem arról van szó, hogy eddig kifejezetten zavaró lett volna a fentebb említett (és még sok más) együttes olykor egyértelműen kimutatható hatása, hiszen mindig is sikerült interpol-osra fésülni az összképet. Egyszerűen arról van szó, hogy Paul Banks-ék elérkeztek a zeneszerzésnek egy olyan szintjére, amikor a zenéjük leginkább a saját zenéjüket, stílusukat, ill. attitűdjüket tükrözi vissza. Ehhez pedig kurázsi kell. Ergo, aki azt hitte az OLTA kapcsán, hogy az elegáns New York-iaknak befellegzett, nos, az nagyon nagyot tévedett.

Ajánlott dalok: Success, Summer Well, Lights, Barricade, Try It On


2010. szeptember 12., vasárnap

KL AXON/S SU RFING T HE VO I_D


Klaxons
Surfing the Void
Polydor
10 dal, 38 perc

Értékelés: 8.5/10

Mivel a Klaxons idejekorán bekerült az imádott-gyűlölt „indie” kategóriába valószínűleg sokan várták már a második lemezüket. Akik imádják azok egyértelműen azért, hogy legyen mit imádniuk. Akik pedig gyűlölködnek, nos, az ő esetükben kézenfekvő, hogy azért, hogy legyen mit gyűlölniük. Mint ahogy az ismeretes az elmúlt 5-6 évben számtalan új banda bukott el egy közepes vagy egyenesen pocsék második album miatt. Még nagyobb a teher az ember vállán, ha az első lemezért még Mercury-díjat is kap. Jamie Reynolds, Simon Taylor-Davis és James Righton Steffan Halperin-nel kiegészülve ennek fényében vágott bele az új album felvételeibe, bár élek a gyanúperrel, hogy nem igazán foglalkoztak sokat a fentebb említett külső tényezőkkel. Mindenesetre a lemez felvételei körül kialakult huzavona semmi biztatóval nem kecsegtetett. De hogy rövidre vágjuk ezt a bevezetőt: idén augusztusban végre valahára megjelent a Surfing the Void. Mellesleg megjegyzem: majdnem pont jókor. Ha egy kicsit hamarabb jött volna talán nagyobb lett volna a katarzis. Viszont ha még pár hónapot kellett volna rá várni az semmiképpen sem tett volna jót az együttes, de főleg az lemez megítélésének. (Az egyre hosszabb várakozási idő ugyanis exponenciálisan növeli az elvárások szintjét is, az új album pedig nem tökéletes.) Mindazonáltal az angol őrült zsenik ismét valami vitathatatlanul izgalmasat és kellemesen agybeteget tettek le az asztalra.

Hogy gyorsan és közérthetően túl legyünk a nehezén: a Surfing the Void nem az új Myths of the Near Future. Aki kétperces, elmebeteg instant slágerek alapján akarja megítélni az új hangzóanyagot az vagy ne is hallgassa meg, vagy teljesen máshogy álljon hozzá. Mert kérem szépen ez a Klaxons. Nem lehet tudni, hogy mire számíthatunk a következő másodpercben. Lehet, hogy jön egy túlvilágian gyönyörű hang, vagy éppenséggel egy olyan szanaszét torzított gitárszóló, hogy megáll az ember esze.

Bár talán egy kicsit elhamarkodott második lemezről paradigmaváltóként beszélni, mégis a Surfing the Void az. A legfontosabb előrelépés, hogy hangulatilag sokkal jobban lett felépítve, mint elődje, majdhogynem túl is polírozták. (Ez talán a háromévnyi készülődés egyik nagy előnye.) Szintén pozitív változás, hogy a hangzás valahogy sokkal olajozottabbnak hat, a lemez sokkal gördülékenyebben járja végig az útját. Ezt a legkönnyebben a szintetizátorhangokon lehet észrevenni, amelyek már az egység részeként csendülnek fel, nem pedig mint a szükséges hatásvadászat kellékei. Ugyanakkor valahol a lemeze közepe felé hatalmába keríti az embert egy érzés, egyfajta kétkedés, hogy vajon jó irányba halad-e ez az új album. Megérte ezért három évet várni? És különben is: hol maradnak már a slágerek? Szerencsére a Cypherspeed utolsó hangjait követően eljön a kellemes megnyugvás is: annak ellenére, hogy nincs a lemezen új Golden Skanks mégsem lehet hiányérzetünk, mivel minden dalban van legalább egy-két pillanat, ami azonnal megragad és kérlelhetetlenül befészkeli magát a hallójáratainkba. Az olyan tételek, mint a Venusia, a Future Memories, vagy éppenséggel az albumzáró Cypherspeed pedig megmutatják, hogy hogyan is kellett volna szólnia a Coldplay-hez hasonlóan elprostituálódott Muse tavalyi, ötödik lemezének. De semmi baj, Matt Bellamy majd két év múlva ezt is ellopja.

Az összképet nézve: kevesebb a sláger, több a szinti, alacsonyabb a BPM, ügyesebben lettek kidolgozva a hangulati csomópontok, meg úgy összességében az egész lemez hangzása és még mindig elképesztően fülbemászó az egész. Ott munkálkodik a zseni a felszín alatt, legalább annyiszor fel is tör, mint a Myths of the Near Future-ön, viszont érezhetően nem engedték még teljesen szabadjára. Lehetséges, hogy arra a hangzásra még nem vagyunk felkészülve? Ha ez így van, akkor a bemutatkozó lemez volt a legjobb beetetés, a Surfing the Void pedig már határozottan kirajzolta a jövőt, ill. annak emlékképeit (vö. Future Memories – bocs a szörnyű szójátékért).

Szokás azt mondani a második albumra, hogy az az igazi mércéje egy együttesnek, ott mutathatják meg a zenészek, hogy mit is tudnak valójában. Ugyanilyen elképzelésekkel szokás a harmadik lemezt is emlegetni, ami bizony a Klaxons-nak még hátra van. Mindazonáltal az olyan együttesekre/előadókra, akik gyakorlatilag első nekifutásra megtalálják a saját hangjukat nem nagyon, illetve csak részben illik ez a megállapítás. Az ő esetükben leginkább önmaguk az összehasonlítási alap.

Ajánlott dalok: Echoes, Valley of the Calm Trees, Venusia, Flashover, Future Memories



2010. szeptember 5., vasárnap

_ARC A DE /F I RE TH E SUBU _RBS



Arcade Fire
The Suburbs
Merge / Mercury
16 dal, 64 perc

Értékelés: 8.0/10

Nézzük a tényeket. Az Arcade Fire egyértelműen az előző évtizedben feltűnt legizgalmasabb együttesek egyike. Funeral című hibátlan bemutatkozó lemezük amellett, hogy egy fantasztikus zenei kavalkád, amelyben a folktól a barokk pop-on át az alternatív rock-ig nagyon sok minden vegyült és – ami ennél is fontosabb – egyesült, még elképesztő érzelmi regiszterekben is mozgott, ily módon kialakítva egy elsőre talán kicsit furcsa, de mindenképpen újszerű és izgalmas hangzást. Komplex érzéseket fogalmaztak meg úgy, hogy elsősorban a zenén keresztül kommunikálták ezeket, de persze akadt jó pár emlékezetes és mindenképpen megjegyzendő sor is a dalszövegek között. Ezt követte három évvel később a Neon Bible c. dolgozat, amely amellett, hogy adott valami újat egy kicsit talán el is vett. Adott, hiszen az amúgy is gazdag hangszerparkot orgonával és egyéb instrumentumokkal bővítették. De el is vett, mivel valamilyen oknál fogva a hangzóanyag nem állt össze olyan masszív, mégis könnyen hozzáférhető egésszé, mint elődje.

Újabb három év elteltével pedig itt állunk a külváros szélén és megfigyelhetjük, hogy hogyan is alakult a zenekar tagjainak a gyerekkora. Összességében a tolmácsolás ismét jól sikerült, már ami az instrumentális és vokális részeket illeti. Koncept albumot készíteni azonban nem gyerekjáték. Na, nem mintha egy „sima” lemezt annyival egyszerűbb lenne. (De persze vannak olyanok, akiknek ez megdöbbentően jól megy.) Egy koncept albumnál sokkal aprólékosabban kell kidolgozni a részleteket és amellett, hogy jobban kell törekedni a zenei harmóniákra még az elmesélt történetnek is koherensnek kell lennie. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a Suburbs – talán pont e albumtípus készítési nehézségei miatt – valamiért nem működik olyan jól, mint a Neon Bible, a Funeral-hoz hasonlítani pedig egyenesen veszélyes és kifejezetten nem ajánlott.

Egyfajta kettőség jellemző az AF új lemezére. Egyrészt megvannak a magasztos, hihetetlenül lebilincselő, amolyan arcadefire-ös pillanatok (például a kicsit Bruce Springsteen-es Suburban War, ill. a We Used to Wait, amelyet egy hajszál választ el a dögunalomtól, mégis százszor különb és jobb, mint bármi, amit mondjuk Chris Martin-ék 2005 óta letettek az asztalra). Másrészt azonban vannak a kevésbé magával ragadó pillanatok. Az olyan tételek, mint a Rococo vagy a Half Light I sokadik hallgatás után már kifejezetten kellemesen hatnak és élvezhetőek, elsőre azonban azt gondolná az ember, hogy miért vannak kislemez B-oldalak az albumon? Ezt ellensúlyozza, hogy valamilyen csoda folytán a viszonylag hosszú „játékidő” ellenére sem válik unalmassá a dolog, sőt minden egyes hallgatás alkalmával egyre könnyebben repül el az az egy óra.

Összességében tehát a Suburbs az ellentmondások lemeze, távol áll a kitűnőségtől, talán egy rövidebb számlista jót tett volna neki, de mindenesetre még így is jobb, mint a sokévi átlag. Meg kell becsülni ezt is, hiszen ritka az ehhez fogható zene, nagyon mélyre kell ásnunk magunkat a nagy popzenei katalógusban ahhoz, hogy ilyen összetett, ugyanakkor rendkívül emberi muzsikát hallhassunk.

Ajánlott dalok: The Suburbs, Half Light II (No Celebration), Suburban War, Month of May, We Used to Wait