2010. május 30., vasárnap

THE_NATIONAL / HIGH VIOLET


The National
High Violet
4AD
47 perc

Értékelés: 9.0/10

Amikor eldöntöttem, hogy kritikát írok a National legújabb lemezéről szinte azonnal elhatároztam azt is, hogy annyira populista leszek az iromány megfogalmazását illetően, amennyire csak lehet. Ezt a lemezt ugyanis mindenkinek hallania kell, főleg azoknak, akik számára az idei zenei év eddig (még) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket/elvárásokat/ígéreteket.


Bár nem éppen a legkonvencionálisabb kivitelezése a fentebb beharangozott populista hozzáállásnak az, hogy elsősorban a lemez hátrányait emelem ki, de a cél szentesíti az eszközt. Matt Berninger hangjával ugyanis – legalábbis szerintem – nincs minden rendben. Olykor egysíkú, máskor pedig túlságosan is erőlködik; érezhetően sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ugyanakkor ennek ellenére a lemez nem laposodik el, sőt, valóban zseniális, olykor kifejezetten költői, javarészt grafikus, hangulatok helyett életképeket leíró szavai kilencvenkilenc százalékban kárpótolják az egyszeri hallgatót. A High Violet ezen felül simán átugorja az előző National album, a Boxer igen magasra tett lécét, ugyanakkor magasabbra tolja is azt. Amit nem mellesleg még mindig simán meg lehet ugrani, mert bizony bármennyire is arra hajaz, a brooklyni banda ötödik stúdiólemeze még messze áll a magnum opus fogalmának kimerítésétől.

A negatívumok azonban nüánszivá törpülnek a kiváló hangulati felépítettség és a dalok színvonalának fényében. Számomra egyébként a lemez legmeggyőzőbb tulajdonsága, hogy az Afraid of Everyone-ban emlegetett drogok ellenére az album nem súlyosan elszállt anyag, hanem könnyedén melankolikus. A High Violet egy nagyszerű lemez egy folyamatos változásban, fejlődésben lévő együttestől és szinte biztos vagyok benne, hogy a következő album még jobb lesz.

Ajánlott dalok: Anyone’s Ghost, Afraid of Everyone, Lemonworld, Conversation 16, England

2010. május 27., csütörtök

JOY D IVI SIO_N

Május 18-án volt 30 éve, hogy elhunyt a Joy Division énekese, a poszt-punk emblematikus figurája, Ian Curtis.



Valamikor az 1970-es évek közepe felé a punknak sikerült az, amire manapság már égető szükség lenne, nevezetesen: gatyába rázták, a szó szoros értelmében észhez térítették a rockzenét. Nem utolsó sorban pedig kiterjesztették a határait azáltal, hogy szemrebbenés nélkül ki merték mondani azt, hogy „fuck you”. A punk szcéna azonban hamar letűnt. Mindenestre a merész újítók teljes mértékben beváltották mindazt, amit tőlük vártak. A ma hallható szánalmas szárnypróbálgatások és a stílus felélesztésére tett ócska kísérletek persze arra sem méltóak, hogy szemernyi energiát fektessünk beléjük, az eredeti lemezek azonban a mai napig a rock fontos hivatkozási pontjai. Gondoljunk csak bele mennyire frissnek és energikusnak hat mindmáig a Never Mind the Bollocks vagy éppenséggel a Ramones bemutatkozó lemeze. Ami ezután következett talán még fontosabb: a poszt-punk és a new wave. Ez utóbbi két műfaj (nyilvánvalóan főleg az előbbi) a már fentebb vázolt attitűdből indult ki, azzal a különbséggel, hogy képviselőik – a punkokkal ellentétben – már az adott zenei forradalom beteljesítésének végjátékaként felfedezett fontos gondolatot artikulálták: „I'm fucked”. A Joy Division (a Talking Heads mellett, természetesen) pedig az első olyan zenekarok egyike volt, amely ezt az attitűdöt teljes mellszélességgel támogatta és merte vállalni. Persze korábban is volt rá példa, hogy az alkotók arra használták fel művészetüket, hogy kifejezzék világfájdalmukat, elkeseredettségüket, lehangoltságukat és hasonló érzéseiket, hogy egy, a JD szempontjából releváns példával éljek, ott van a Negativland c. dal a Neu! első lemezéről. De ez az új mozgalom valahogy mégis egészen más volt, mint korábban. Sokkal inkább klausztrofób, kevésbé kivetített, inkább introvertált, önmarcangoló, és bizony Ian Curtis, Bernard Sumner, Peter Hook és Stephen Morris voltak az úttörői ennek. Szokás kiemelni Ian Curtis szövegeit, naná, hiszen Jim Morrison mellett ő volt minden idők egyik legnagyobb, a popzenében tevékenykedő költő. Viszont Peter Hook lebilincselő basszustémái, Stephen Morris minimalista, a krautrock-ot idéző dobjátéka és Bernard Sumner olykor csilingelő, olykor komor gitárjátéka mindenképp nélkülözhetetlen volt az összhatás elérésének érdekében.


A kezdetek
Minden 1976. július 20-án kezdődött egy manchesteri Sex Pistols koncerten, amely után Stephen Morris és Peter Hook egy közös barátjukkal, bizonyos Terry Mason-nel kiegészülve eldöntötték, hogy együttest alapítanak. Első énekesük Martin Gresty volt, de ő hamar otthagyta őket, ezért kitettek egy hirdetést a helyi Virgin Records lemezboltba, hogy vokalistát keresnek. Ian Curtis ekkor jelentkezett a bandába, akivel korábban is ismerték egymást. Kezdetben Stiff Kittens-nek nevezték magukat, első fellépésüket is ezen a néven tudták le, de hamar átnevezték magukat Warsaw-nak, David Bowie klasszikus Low c. albumának egyik tétele után. A környéken azonban már létezett egy Warsaw Pakt nevű együttes, ezért később újabb névcsere következett. A Joy Division elnevezés a náci haláltáborokban tevékenykedő prostituáltakat jelölte eredetileg.
A névcserék közepette nem mellesleg Mason kiszállt az együttesből, de nem hagyta őket teljesen magukra, ő lett az első menedzserük. Helyére Tony Tabac került, akit 1977 júniusában a kissé erőszakos és belső feszültségeket szító Steve Brotherdale váltott, aki a Panik nevű punk együttesben is zenélt és egyfolytában győzködte Ian-t, hogy menjen át a másik bandába. Cserébe a másik három tag jól kitolt vele. Egyszer hazafelé menet megkérték, hogy nézze meg az autójuk egyik kerekét, félő, hogy az kilyukadt. Amikor Brotherdale kiszállt a többiek szépen elhajtottak. (Mi ez, ha nem punk?) Még 1977 nyarán kitettek egy újabb hirdetést az egyik helyi lemezboltba, hogy dobost keresnek. Erre egyedül Stephen Morris jelentkezett, aki Curtis-szel korábban egy iskolába járt.

Igazából 1978-ban kezdtek el jobban odafigyelni a saját szerzeményeikre. Bár előtte is akadt egy-két emlékezetes Warsaw felvétel, de az emblematikus JD dalok csak ezután láttak napvilágot. Egy helyi tehetségkutatón Tony Wilson és Rob Gretton is felfigyeltek a négyesre. Előbbi szerepeltette őket tévéműsorában, utóbbi pedig a menedzserük lett. 1978. június 3-án jelent meg első kiadványuk, egy EP An Ideal for Living címmel, rajta négy számmal és a borítón egy Hitlerjugend-es dobos fiúval. A minialbumon hallható négy szerzemény (Warsaw, No Love Lost, Leaders of Men, Failures) már magán hordozta a tipikus JD jegyeket: karizmatikus basszus, csípősen hideg dobhangzás, Ian Curtis fájdalmas hangja és Bernard Sumner mással össze nem hasonlítható gitárjátéka. Nem sokkal később leszerződtek Tony Wilson akkoriban indult Factory nevű független lemezcégéhez, megismerkedtek Martin Hannett producerrel, szerepeltek a tévében, egyszóval szépen lassan, de beindult az a bizonyos szekér. A lemezszerződésük egyébként abból a szempontból különleges, hogy akkoriban (ma meg főleg) ritkán fordult elő, hogy az együttesek megtarthatták a dalok kiadási jogait. Martin Hannett kapcsán pedig fontos megemlíteni egy később nyilvánosságra hozott hangfelvételt, amelyben elárulja, hogy miért is volt olyan jó dolga Curtis-ékkel: „They were heaven sent. [...] They had no fucking idea.” Ez sarkítva nagyjából annyit takar, hogy azért volt jó velük dolgozni, mert halványlila gőzük sem arról, hogy ők mit csinálnak, arról meg végképp, hogy Hannett mit csinált (többek között levette a fűtést a stúdióban, hogy Stephen Morris dobjátéka még „hűvösebb” legyen).






Unknown Pleasures


Az Unknown Pleasures sok szempontból kimeríti a tökéletes bemutatkozó album fogalmát. Egyrészt ott lüktet benne mindaz, amely hatással volt Ian Curtis-re és társaságára (David Bowie, Neu!, Sex Pistols, stb.), másrészt pedig telis-tele volt úttörő ötletekkel és újszerű gondolatokkal, amelyek révén az egyértelmű hatások egy kicsit eltompultak – de csak annyira, amennyire kell – hogy aztán végső soron valami radikálisan új születhessen. Meglepő módon azonban a tagok nem voltak megelégedve az album atmoszférikus hangzásával, mondván, hogy nem tükrözte az élő fellépéseikre jellemző agresszív megszólalást. Persze, később belátták, hogy Martin Hannett mégis csak jót tett a lemeznek, mert bizony az UP hangzásán nagyban ott van a producer keze nyoma.


Closer


Szerintem nem árulok el túl sok újdonságot, ha azt mondom, a Closer minden idők egyik legfájdalmasabb, legsötétebb és legszomorúbb lemeze. Több szempontból is. Ha a dolog önző oldalát tekintjük, akkor mindenképp borzasztó, hogy egy ilyen nagyszerű együttestől több stúdióalbum nem látott napvilágot. Ugyanis még a kezdet kezdetén megbeszélték a tagok, hogy ha valaki kiszáll vagy meghal kötelezően nevet kell, hogy változtassanak (amennyiben persze a folytatás mellett döntenének), ergo új együttest kell alapítaniuk. Másrészt azonban a Closer tulajdonképpen Ian Curtis hattyúdala. Zseniális szövegei, mit szövegei, versei minden egyes dalban atombombaként csapódnak lelkünkbe, hogy legalább olyan elementáris hatást érjenek el. Nem mellesleg az együttes második lemeze sokban különbözik is az előzőtől, annak ellenére, hogy érezhetően az Unknown Pleasures folytatásáról van szó. A csak a JD-re jellemző stílusjegyek is itt is szépen visszaköszönnek, de valahogy minden egyes dal azt sugallja, hogy ez már egy másik, sokkal érettebb együttes. Dermesztő belegondolni, hogy ha alig egy év alatt ekkora változásokon ment át a hangzásuk hol tartottak volna pár éven belül? Ugyanakkor a Closer-nek van egy konvencionálisabb oldala is. Sok együttes ugyanis azt a szcenáriót veszi munkásságának alapjául, hogy egy adott lemezzel megkezdenek valamit, majd egy rá következővel be is fejezik azt. Ilyen például a Radiohead második és harmadik albuma: a Bends (1995) elkezdett valamit, majd az OK Computer-ön (1997) tökélyre vitték (és egyben el is temették) azt. Ha ezt vesszük alapul a JD egy kifejezetten tipikus együttes. Ha a kontextust is figyelembe vesszük, akkor viszont a JD az archetipikus poszt-punk együttes.


Ian Curtis halála, New Order, Still, Substance, Heart & Soul
Ian Curtis és Deborah Curtis 1975. augusztus 23-án házasodtak össze. Ian 19, Debbie 18 éves volt, szinte még gyerekek. Nyilvánvalóan egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy mit jelent házastársaknak lenni. Főleg annak fényében, hogy Ian egy tipikus művészlélek volt, zeneszerzői ambíciókkal. Zenésznek lenni pedig szinte kötelezően együtt jár azzal, hogy az ember turnézik. Egy ilyen turné alkalmával ismerte meg Ian Annik Honoré belga újságírót, akivel viszonyt folytatott, ami egyébként ki is tudódott, lett is belőle nagy kalamajka, meg családi perpatvar, mindenesetre az énekes nehéz helyzetbe került. Egyrészt nem akarta otthagyni feleségét, akit nyilvánvalóan szeretett és már egy gyereke is született tőle, másrészt pedig szerelmes volt Annik-ba is. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy súlyos epilepsziát diagnosztizáltak nála, az egyre gyakoribb rohamok pedig elképesztően megviselték a testét. Közben persze a show nem érhetett véget, egyfolytában turnézott a JD-nel, amit egyébként orvosai nem igazán javasoltak neki. De ki fogadna meg egy ilyen tanácsot, ha látja, hogy élete legnagyobb álma szépen lassan valóra válik? A JD rajongóinak száma egyre gyarapodott, az emberek imádták a koncertjeiket, megőrültek Ian epilepsziás rohamait idéző táncától, a kritikusok is rendre megdicsérték őket. Egy bizonyos ponton azonban elszakadt nála a cérna, Ian egyszerűen képtelen volt együtt élni ilyen terhekkel a vállán. 1980. május 18-án lett öngyilkos, felakasztotta magát macclesfieldi házuk konyhájában.








Peter Hook, Bernard Sumner és Stephen Morris természetesen tartották magukat a megállapodásukhoz és nevet változtattak. A New Order elnevezés szintén a nácizmushoz kapcsolódó terminus, egészen pontosan Hitler Mein Kampf c. könyvéből származik, és „a harmadik birodalom új rendjére” utal. A JD örökség mellett persze nem lehetett szó nélkül elmenni, főleg a megannyi ritka felvétel birtokában. Számos válogatás jelent meg, amely az együttes munkásságából szemezget, de a kánon rendszerint három ilyen kiadványt szokott kiemelni. Először is ott van a Still, amely korábban csak kislemezen megjelent dalokat tartalmaz, illetve pár élő felvételt. Másodszor ott van a Substance, amelyet először 1988-ban adtak ki, szintén kislemezes dalokat tartalmaz, de abból már az összest, így a monumentális Love Will Tear Us Apart-ot is. És végül, de nem utolsó sorban itt van a rajongóknak, a gyűjtőknek, a megszállottaknak melegen ajánlott, gyönyörű, négylemezes Heart & Soul kompiláció, amely egyrészt tartalmazza mindkét stúdióalbumot (az első két lemezen), a közvetlenül azok előtt és után kiadott összes dalt, a harmadik lemezt szépen megtömték ritkaságokkal, a negyedik pedig egy szemezgetés élő felvételekből. Nem mellesleg – a megannyi más válogatás mellett – 2007-ben újra kiadták az Unknown Pleasures-t és a Closer-t, megtoldva egy-egy bónusz lemezzel, amelyen szintén élő felvételek hallhatóak.


Post-punk revival, a Joy Division újrafelfedezése, Control és Grant Gee dokumentumfilmje
Curtis halála után mintha nem történt volna semmi – vagy éppenséggel pontosan a halála miatt – az együttes népszerűsége töretlenül nőtt. Ehhez persze részben hozzájárult, hogy az énekes már halott volt, amikor a Closer 1980 nyarán megjelent és – sajnos – tudjuk, hogy szomorúsága ellenére a halál bizony erőteljes promóciós tényező. Mindenesetre a rajongók és fanatikusok száma szépen csendben gyarapodott, a JD hatása pedig egyre markánsabban volt jelen az együttesek zenéjében, így például a Cure és a Bauhaus nagyban hozzájárult a kétezres évek elején kibontakozó, majd 2005-re tetőfokát elérő, de azóta inkább haldokló, semmint stagnáló poszt-punk és JD revivalhoz, amelyet még 2002-ben az Interpol kezdett el zseniális és hibátlan első albumával, a Turn on the Bright Lights-cal. Aztán jöttek az olyan együttesek, mint például a Bloc Party vagy az Editors, akik csúcsra járatták a zenei mozgalmat 2005-ös bemutatkozó lemezeikkel. És bizony abban az évben – többek között a poszt-punk revival-nek köszönhetően – több jó és fontos lemez is napvilágot látott.



2006-2007 környékére a JD láz olyannyira tetőfokára hágott, hogy 2007-ben még két film is kiadásra került. Az egyik Grant Gee részletes dokumentumfilmje az együttesről, a lemezeikről, a megalakulásukról, Ian Curtis öngyilkosságáról, meg úgy eleve magáról a zenei mozgalomról. A film hitelességéhez nagyban hozzájárul, hogy az egykori tagok, Annik Honoré és az együttessel valamilyen szinten kapcsolatban lévő emberek elbeszélései alapján készült. A másik JD filmet az az Anton Corbijn rendezte (Deborah Curtis Touching from a Distance c. könyve alapján), aki többek között a JD miatt hagyta ott Hollandiát és költözött a Ködös Albionba. Az, hogy Ian Curtis özvegyének könyve alapján készült, nagyban szubjektivizálja a film cselekményét, de ha úgy vesszük, hogy ez az együttes történetének csak egy részlete, akkor mindenképp érdemes nekifutni, már csak azért is, mert nem csak rajongóknak ajánlott a megtekintése, önálló moziként is remekül megállja a helyét a Control. (Egyébként Debbie-nek nem tetszett a végeredmény.)







A JD hatása a kortárs popzenére felbecsülhetetlen. Zenéjük megkerülhetetlen, erejük pedig abban rejlik, hogy felszínre hozzák az olyan érzéseket, amelyek tulajdonképpen mindenkiben ott lakoznak, valahol mélyen, az elme sötétjében. Négy eleve tehetséges zenészről van szó az esetükben és a Beatles-höz hasonlóan ők is együtt voltak igazán nagyszerűek, ha úgy tetszik felerősítették egymásban a zseni-faktort.


2010. május 23., vasárnap

FLYIN G /LO TU S_ COSM OGRA M M A


Flying Lotus
Cosmogramma
Warp
46 perc

Értékelés: 8.5/10

Kezdjük a tényekkel: Flying Lotus (polgári nevén Steven Ellison) az elmúlt években feltűnt legtehetségesebb elektronikus zeneszerzők egyike. Amit eddig a kezei közül kiadott legalább annyira sokszínű, vitális és legalább annyira komplex, mint például Aphex Twin vagy Four Tet. Ugyanakkor persze zenéje alapvetően különbözik is az említettekétől. Amíg a legtöbb zenész – és jelzem, nem csak az elektronikusok – arra törekszik, hogy megtalálja a helyes egyensúlyt tartalom és forma, vagyis egy dal hossza és mondandója között, addig FlyLo szánt szándékkal pengeélen táncol. Képes két percbe sűríteni jazz-t, szintipopot, akusztikus gitárzenét, hip-hop-ot, IDM-et, acid house-t, lounge-ot és még ki tudja mi minden mást, mindeközben soha nem esik át a lónak a rossz oldalára, mindig sikerül időben elzárni az agymenés csapjait. Ami azt illeti, néha túl korán is történik ez, kissé zavaró módon. Ennek nem mellesleg van egy sokkal súlyosabb velejárója is: kicsit nehéz befogadni a lemezt. Nehéz azonosulni azokkal az érzésekkel, amik a művész urat irányították, nehéz megfejteni egy-egy dal mondanivalóját. A legjobb mégis az, hogy amikor már szétgörcsöltük magunkat a nagy okfejtésben és elhatározzuk, hogy nem foglalkozunk vele tovább, nos, nagyon sokszor akkor ugrik be, hogy mégis mi mozgatja az adott szerzeményt. Persze, ha egyből ezzel próbálkozunk, az nem mindig kifizetődő.

A Cosmogramma egyértelműen Flying Lotus eddigi legjobb lemeze. Bár az előző, Los Angeles c. album is telis-tele volt maradandó pillanatokkal és összességében az is egy rendkívül pozitív hangzóanyag benyomását keltette, addig az idei cucc továbbmegy a megkezdett úton. A váltások olykor sokkal intenzívebbek, amelyeket összességében sokkal jobban sikerült eltalálni, ily módon egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) könnyebb befogadni a tartalmat. A fülbemászó dallamok itt is szép szerivel előfordulnak, amikben az a legjobb, hogy nem csak nagyobb mozgásteret adnak az amúgy is többségben lévő experimentálisabb tételeknek, de amikor végre sorra kerülnek, tényleg felszabadítanak egy kicsit. Az, hogy kapaszkodót nyújtanak a lemez felfedezése során pedig csupán a hab a tortán. Ilyen „felszabadító momentumok” a Thom Yorke vendégszereplésével előadott ...And the World Laughs with You, a Mmmhmm c. szerzemény, amelyben Thundercat a vendégszereplő és persze mindenképp ki kell emelni a Do the Astral Plane c. dalt, amely egyszerre hip-hop és (szinti)pop. Méghozzá olyan, hogy szerencsétlen Kanye West és – a még szerencsétlenebb – Lady Gaga talán a fél karjukat is odaadnák érte.

Összességében tehát a Cosmogramma logikus folytatása a Flying Lotus diszkográfiának, sokkal érettebb, sokkal kiforrottabb munka, mint az előző – bár hangsúlyozom, az is kifejezetten tetszetős. Bár első hallgatásra kifejezetten félelmetesnek és idegennek tűnhet, másodjára-harmadjára már nagyon is élvezhető.

Ajánlott dalok: Computer Face/Pure Being, ...And the World Laughs with You, Do the Astral Plane

ARCADE_FIRE T HE SUB URB S / M ONTH O F MA Y



A. The Suburbs




AA. Month of May

2010. május 9., vasárnap

EZT_NÉZD!

Szerintem nem mondok túl nagy újdonságot, ha kijelentem: mindenki, akinek van egy (vagy több) kedvenc együttese/előadója elgondolkodott már azon, hogy hogyan is kerülhetne egy kicsit közelebb hozzá/hozzájuk, ezáltal elmélyítve ezt a kvázi-szakrális kapcsolatot, új érzelmi regiszterekbe emelve a rajongást. Bár sokan nem gondolnak rá, de a dokumentumfilmek és cinematográfiák ebben rendkívül nagy segítséget nyújthatnak. Betekintést nyerhetünk egy turné vagy egy reunió kulisszái mögé, megérthetjük azt, amit az adott művész képvisel és közölni szeretne velünk, sőt akár egy teljes műfaj háttérfolyamatait is feltárhatja előttünk.

Ez az írás a teljesség igénye és rangsorolás nélkül készült, célja elsősorban az, hogy felvillantsa a számos lehetőséget, amely ebben a műfajban fellelhető.


Blur: No Distance Left to Run
Rendezte: Dylan Southern & Will Lovelace

Bizony nagy érvágás volt a rajongóknak, amikor a kétezres évek legelején Graham Coxon kilépett az együttesből. Mondjuk, a kilépés szó nem a legmegfelelőbb kifejezés. Szimplán elege lett a felhajtásból, az eléjük fektetett egyre nagyobb akadályokból, amely végső soron ahhoz a döntéshez vezetett, hogy otthagyja az egész bagázst. Szó nélkül. Minden bizonnyal nehéz döntés lehetett ez a számára, az viszont biztos, hogy ez az aktus Damon Albarn-nál kiverte a biztosítékot. A Dylan Southern és Will Lovelace által rendezett doku lényegre törően mutatja be az együttes történetét, egészen a kezdetektől fogva, amikor is még Seymour-nak hívták őket. A film valamikor a háromnegyedénél szépen, fokozatosan belassul és részleteiben mutatja be mindazt, amelyen az ezredforduló körül keresztülment a banda. A film erőssége egyébként egyértelműen a hitelessége, valamint a hangulati gócpontok ügyes kezelése. Amikor viccesnek kell lennie, akkor vicces, amikor felemelően szomorú, akkor pedig igen.




David Bowie: Cracked Actor
Rendezte: Alan Yentob

Így vette be David Bowie Amerikát. Vagyis nem teljesen. 1974-re – amikor is ez a film készült a BBC2 Omnibus sorozatának keretein belül – Bowie már befutott művész volt az Atlanti-óceán mindkét partján, ez a siker azonban elég nagy árral járt. Először is kokainfüggősége egyre rosszabbodott, másrészt pedig – mint az később kiderült – akkori menedzsere szépen meglopta. Ennek a csillogó, de mégis mocskos korszaknak egy részletét mutatja be a Cracked Actor, amely rengeteg (többnyire rossz minőségű) archív felvételből áll, telis-tele tűzdelve megannyi interjúval, amelyeket hotelszobákban, limunizokban és megannyi más helyen rögzítettek. Olykor egy kicsit zavarosak a történések, mondhatni a narratíván lett volna még mit csiszolni, a végén viszont a film kerek egésszé áll össze. Ha a katarzis el is marad, mindenképp érdemes nekifutni legalább egyszer, már csak Bowie megkerülhetetlensége miatt is.




Joy Division
Rendezte: Grant Gee

Alig pár hónappal Anton Corbijn Control c. filmje előtt Grant Gee is bemutatta a legendás manchesteri poszt-punk együttesről készült dokumentumfilmjét. A kettő összehasonlítására tett bármiféle kísérlet kudarcra van ítélve, hiszen egyrészt két alapvetően különböző műfajról van szó, másrészt pedig Gee egy alapvetően más megközelítésből mutatja be a Joy Division jelenséget. Amíg a Control Deborah Curtis könyve (Touching from a Distance) alapján készült és alapvetően a házaspár szemszögéből prezentálja az eseményeket, addig Gee dokuja sokkal inkább egy főhajtás a rövid életű, de annál nagyobb jelentőségű zenekar előtt. Nem mellesleg nagyon ügyesen itt-ott kihangsúlyoz egy-két olyan dolgot, amelyet az együttesről eddig csak nagyon kevesen tudtak. Az összeboronálódástól kezdve, az albumok felvételein át, Ian Curtis hipnózis alatt rögzített elbeszéléseiig úgy ismerhetjük meg a Joy Division-t, mint még előtte sehogy. Felejtsd el a Wikipédiát, inkább nézd meg ezt!




Madonna: I'm Going to Tell You a Secret
Rendezte: Jonas Åkerlund

Még a nagy agybaj előtt minden idők egyik legsikeresebb női előadójának sikerült egy olyan filmet összehoznia Jonas Akerlund-dal, ami – amellett, hogy szórakoztató – elképesztően hiteles is. Madonna őszinte vallomások sorozatával árasztja el a nézőt, amikor pedig már épp kezdene megfájdulni a fejünk, a rendező úr elképesztő érzékkel pont jó helyen illeszt be egy-egy, az American Life c. albumot kísérő turnén előadott dalt. Kár, hogy pár évvel később a Madonna-jelenség már sokkal inkább a megalkuvásról és a túlzott materialitásról szól.




Radiohead: Meeting People Is Easy
Rendezte: Grant Gee

Aki azt hitte, hogy a világkörüli turnék lélekölőek és végső soron csak szomorú végkifejletekhez vezetnek, annak nagyon is igaza volt. A Radiohead számára a hírnév majdhogynem hirtelen jött, csakúgy, mint a száznál is több állomásos OK Computer turné, amelynek során a tagoknak nem csak saját lehangoltságukkal, hanem az egymástól való (szinte teljes) eltávolodással is szembe kellett nézniük. Ironikus, de ez a koncertsorozat legalább annyira beborult volt, mint maga az album. A kilencvenes évek vége egy szomorú időszak volt. Nem mellesleg a Meeting People Is Easy a fentebb vázolt betekintés-a-kulisszák-mögé jellegű dokumentumfilmek archetípusa, amely elejétől a végéig leköti a figyelmünket, a végén egy elégikus katarzissal (amelyhez nem mellesleg nagyban hozzájárul az Exit Music c. dal emelkedettsége is).




The White Stripes: Under Great White Northern Lights
Rendezte: Emmett Malloy

A White Stripes minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb dolog, amely a rockzenével történt az új évezred első évtizedében. Jack White nettó zseni és projekthalmozó, nagyszerű ráérzéssel műveli mindazt, amit tesz. Meg White pedig egészen egyszerűen az egyik legnagyszerűbb női dobos, evör. Azonban utóbbi pánikbetegsége miatt a zenekar egy ideje felfüggesztette működését. Mindenesetre, amíg Meg rendbe jön, itt van nekünk ez a fantasztikus turnéfilm egy fantasztikus koncertkörútról. Történt ugyanis, hogy 2007-ben – amikor is a legutóbbi WS album megjelent – a tagok úgy döntöttek, hogy olyan helyekre is elmennek, amelyek éppenséggel nem túl gyakori turnéállomások. A film ennek a sorozatnak a kanadai állomásait mutatja be a buszos impromptu koncerttől a „One Note Show-ig” mindenestül.

2010. május 2., vasárnap

M AGNUM/ O PUS _KID_A_


Radiohead
Kid A
2000
Parlophone / Capitol
49 perc

Aki ismeri őket, az nyilván tudja, hogy a Radiohead zenéjét vagy szereti valaki, vagy nem. Nincs átmenet. A hallgató vagy elolvad Thom Yorke hangjától, vagy sikítva rohan a kurzorral a stop gomb irányába. Ez valamelyest megnehezíti a dolgukat, ugyanakkor művészekként elképesztő szabadsággal ruházza fel őket.

Előzmények
A kilencvenes évek elején lemezszerződéshez jutni Angliában nem volt nagy kunszt. Ez azonban olyan következményekkel járt, mint például a kiadó túlzott beavatkozása a kreatív folyamatokba és hasonlók. Ez alól a Radiohead sem képezett kivételt. Az első album (Pablo Honey) zsengéi még egyértelműen egy olyan együttest prezentáltak, amely annak ellenére, hogy jó irányból közelítette meg azt a hangzást, amelyet el szeretett volna érni, valahogy mégsem tudta olyan összhangba hozni a konstellációt, hogy az a kritikusoknak, a közönségnek és saját maguknak is elégséges legyen. A helyzetet tovább súlyosbította az akkor épp tetőfokán lévő grunge mozgalom, de száz szónak is egy a vége: nehezen indult be az a bizonyos szekér. A későbbiekben a kiadójuk persze erősködött, hogy írjanak még legalább fél tucat olyan dalt, mint a Creep, de ezt persze ők szép csendben letojták, helyette a saját útjukat kezdték járni és végső soron itt kezdődik az ő sikertörténetük. (Persze az kérdéses, hogy ma elképzelhető lenne-e ilyesmi. Valószínűleg nem.) Az együttes második számú albuma, a mai napig friss és energikus The Bends 1995-ben jött ki és finoman szólva ambivalens érzéseket váltott ki. Na, nem a kritikusokban, ők rendre leborultak a vadonatúj hangzóanyag előtt. A közönség azonban egy kicsit nehezen fogadta ezt a váltást, mondhatni kellett egy kis idő, hogy feldolgozzák a sokkot. Amíg ők emésztettek és nagyban istenítették a Britpop mozgalmat, addig Thom-ék persze nem álltak le. 1997-re elkészítették a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb albumát, a briliáns hangulatváltásokkal operáló és szinte minden ízében lehangoló OK Computer-t, amit szokás még az előbb említett zenei mozgalom berkein belül emlegetni, de már sokkal inkább annak temetése volt, mint ünneplése. Amíg a lemez rendre kúszott felfelé az eladási listákon, addig a tagokat szépen lassan felőrölte a nagyszabású, több mint százállomásos világkörüli turné, amelynek végeztével felmerült egy fundamentális kérdés: mit kezdhet egy olyan banda a magával, amely gyakorlatilag egy teljesen új „gitáriskolát” teremtett? Újabb paradigmaváltás következett.

A mű
Háromévnyi intenzív kreatív munka után 2000-ben egy nehéz szülés eredményeképpen világra jött a Kid A, amely alapjaiban változtatta meg azt a képet, amelyet a közönség és a kritikusok képzeltek el arról, hogy hogyan is fog kinézni az új évezred zenéje. A gitárokat egyértelműen háttérbe szorították, ha itt-ott fel is bukkan a hangszer, akkor is szanaszét van torzítva. A Kid A-t a billentyűk, a dobgépek és a laptop-ok uralják.

Valamikor az OK Computer turné közepe-vége felé kezdődött el az igazi készülődés a következő sorlemezre. Thom Yorke egyre több elektronikus zenét kezdett el hallgatni, érezhetően Jonny-nak is elege lett a gitárokból, ezért tulajdonképpen egy logikus lépés volt a Radiohead részéről az elektronika felé fordulni. De persze, mint minden fontosabb váltás, így ez sem ment egykönnyen. Az, hogy teljesen új talajra léptek magában hordozta az első lépések bizonytalanságát is, a helyzetet pedig Thom depressziója csak súlyosbította. Az újdonság varázsa és a nyomás, hogy valami jót és nem utolsó sorban maradandót alkossanak egy teljesen új kontextusban mindenképp áldásos hatással volt az alkotói folyamatokra, nem utolsó sorban pedig az a többé-kevésbé határozott elképzelés, amellyel nekiveselkedtek a munkának – ha úgy tetszik – sziklaszilárddá vált, nagyban hozzájárulva az album teljességéhez.

Rögtön a play gomb megnyomása után érezhető, hogy ez a Radiohead nem az a Radiohead, mint három éve. Az Everything in Its Right Place tulajdonképpen egy dobgép, elektromos zongora és effektpedál segítségével született meg és amellett, hogy javarészt előrevetíti mindazt, amit a következő negyven percben hallani fogunk, ízelítőt ad abból a minimalizmusból is, ami például a címadó tételt, a Treefingers-t, a Motion Picture Soundtrack-et és a Radiohead egyik legszebb dalát, a How to Disappear Completely-t uralja. Az előző két lemez harsányabb hangvétele csak itt-ott köszön vissza és akkor is egy alapvetően más köntösbe burkolva (Idioteque).

Miután meghallgattuk a lemezt érdemes hátralépni egyet és megcsodálni, hogy milyen elképesztő összhangban áll egymással az a rengeteg műfaj és stílus, amelyből inspirációt merítettek a tagok: ambient, IDM, jazz, huszadik századi klasszikus zene, techno, dubstep és a többi.

Az alapvetően más hangzáshoz egy teljesen új marketing stratégia dukált, amelyben újfent megnyilvánult a tagok, illetve az artwork-ért felelős Stanley Donwood kreativitása. Több rövidfilmet és TV spot-ot (blips) készítettek, amelyekhez az album dalait használták fel háttérzenének, promo kislemezeket küldözgettek világszerte a rádióállomásoknak és így tovább. Ennek persze meg is lett az eredménye, a Kid A a mai napig a Radiohead egyik legsikeresebb lemeze, több országban hetekig listavezető volt. Az egészben azonban az volt a legizgalmasabb, hogy egy hangyányit több kreativitással mennyivel izgalmasabbá tehető a reklámok világa.

Utóélet
A három év stúdiózás alatt persze nem csak ezt a tíz makulátlan dalt tudták összehozni. Ami azt illeti egy másik albumra is elegendő anyagot rögzítettek ez idő alatt. Ezeket a dalokat a 2001-es Amnesiac c. albumon adták ki és bár érezhetően nem resztligyűjteményről, hanem egy, az előzőhöz szorosan kapcsolódó albumról van szó, mégsem sikerült olyan jól, mint a nagytesó. Könnyebben befogadható és megérthető lemezről van szó, azonban mégsem olyan maradandó, mint az előző három album. Persze, az Amnesiac is hemzseg a jobbnál jobb felvételektől (Pyramid Song, I Might Be Wrong, Like Spinning Plates, etc.), mégis idejekorán egyértelművé vált, hogy ezt a vonalat problematikus lenne folytatni. Thom szavaival élve: „teljesen értelmetlen lett volna azzal folytatni, hogy mind az öten bámuljuk a laptopjaink kijelzőjét”. Erre a váltásra egy erőteljes, de tulajdonképpen felsült próbálkozás volt az erősen politikus Hail to the Thief. Bár rendre kiváló dalok építik fel azt a lemezt is, az alapvető probléma az, hogy abból a perspektívából próbálták megközelíteni ezt a „nagy visszatérést”, amelyből a Kid A-n és az Amnesiac-en dolgoztak. Ezért uralja azt a lemezt is egyértelműen az elektronika.

Az igazi – egyébként majdnem az együttes egzisztenciájába kerülő – változást a négyévnyi vérrel és verejtékkel létrehozott In Rainbows hozta. Nem elég, hogy visszatértek a pengetősök, de egy alapvetően más megközelítésből kezdtek el zenélni, amely sem a The Bends/OK Computer, sem a Kid A/Amnesiac/Hail to the Thief perspektívához nem hasonlítható. Ha úgy tetszik, ez volt a Radiohead kopernikuszi fordulata. Az In Rainbows az együttesnek ugyanaz, mint Kant-nak a Tiszta ész kritikája. De hogy a zenei vonatkozásoknál maradjunk és (újfent) idézzük Thom Yorke-ot: „Az In Rainbows a mi Hunky Dory-nk [David Bowie], a mi Transformer-ünk [Lou Reed]...”

A Radiohead varázsa mindig is abban rejlett, hogy a Pablo Honey-t leszámítva minden egyes albumot addig csiszoltak, építettek-szépítettek, amíg nem kattant be a helyére a katarzis eszeveszett rugója. Ugyanis nincs Radiohead album katarzis, meg egy jókora adag Thom Yorke-féle maximalizmus nélkül. Teljesen egyértelműen ebben, illetve abban az „apróságban” rejlik az együttes varázsa, hogy soha nem követnek trendeket, az őket ért hatásokból pedig minden esetben valami fundamentálisan újat hoznak létre.

A Kid A-t tavaly a Radiohead első kiadója, a fent említett Parlophone/Capitol újra kiadta, extra felvételekkel és egy DVD-vel megspékelve.