2010. március 28., vasárnap

GOLD_FRAPP/ HEAD FIRS T


Goldfrapp
Head First
Mute Records
38 perc

Értékelés: 8.0/10

A Goldfrapp azon kevés együttesek közé tartozik, akik nem csak mások hatásait szintetizálják a zenéjükben, hanem tulajdonképpen a sajátjukat is. Ha végigfutunk a diszkográfiájukon, könnyedén felfedezhetjük azokat az apró, de a végtermék szempontjából semmiképpen sem elhanyagolható elemeket, amelyeket egy-egy lemezükről átemeltek. Az alkotói folyamatuk általában valahogy úgy nézhet ki, hogy valami egészen újjal és radikálissal rukkolnak elő, majd végiggondolják, hogy mely alkotórészeket érdemes megtartani az előző lemez(ek) hangzásából. E folyamat eredményeképpen dinamikusan változott, változik a Goldfrapp hangzása, persze hogy milyen irányba az már egy másik kérdés.

Tény, hogy az első három lemez komoly, rideg diszkója (vagy éppen trip-hop-ja) után egy kicsit megdöbbentő volt a két évvel ezelőtti Seventh Tree nyárias, szürreális és elképesztő melegséget árasztó folktronikája, de az is egyértelmű, hogy Alison Goldfrapp-nek és Will Gregory-nak ez is elképesztően jól állt (annak ellenére, hogy talán nem születettek olyan meggyőző dalok, mint előtte három évvel). A fenti gondolatmenet alapján pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a Head First – bár visszatért az együtteshez oly közeli szintipop világához – mégis kicsit érzelmesebb, emberibb lett.

De nem árulok tovább zsákbamacskát, kimondom kerek-perec: a duó ötödik sorlemezén egyik nagyszerű dal váltja a másikat, ami azért abból a szempontból igen csak komoly teljesítmény, hogy kevesebb, mint egy év alatt rakták össze őket. Ráadásul ez idő alatt még a Nowhere Boy c. film soundtrack-jén is dolgoztak.

A lemez összességéről egyébként újfent elmondható, hogy a Goldfrapp-től nem szokatlan módon nem elég egyszer nekifutni. Ahhoz hogy a dalokról megfelelő képünk alakulhasson ki szinte kötelező kétszer meghallgatni. Még talán azon szerencséseknek is, akiknek általában sikerül elsőre megkedvelniük, vagy – épp ellenkezőleg – megutálniuk egy albumot. Erre leginkább azért hívnám fel a figyelmet, mert a Rocket bizony elsőre egy kicsit jellegtelennek tűnhet, de ahogy egyre jobban megismerjük az összes többi dallal együtt, úgy exponenciálisan növekszik a rajongásunk szintje is. Persze, a Voicething utolsó hangjai után nyilvánvalóvá válik, hogy nem a Rocket a legerősebb szám a Head First-ön, viszont mindenképp ott a helye a pörgős Believer, az élettel teli Alive, a vibráló Hunt, a Satin Chic-et idéző Shiny and Warm és a Dreaming mellett, amely utóbbit hallgatva rájöhetünk, hogy Madonna milyen hangzást szeretett volna elérni a Confessions on a Dance Floor-on.

Lehet – sőt biztos – hogy lesznek majd fanyalgók, akik majd azt fogják hangoztatni, hogy ez egy ócska egynyári lemez, amely csak arra jó, hogy meglovagolja az éppen aktuális trendeket. Nos, az ő figyelmüket felhívnám arra, hogy a Goldfrapp már jóval a szintipop revival előtt aktívan tevékenykedett. Tény, hogy szerencsés időszakban jelent meg a Head First, és valóban „trendinek” mondható az egész produkció, de ez legalább annyira szerencsés véletlen, mint hogy a tavasz első napjaiban került a boltok polcaira ez a lemez.

Ajánlott dalok: Rocket, Believer, Dreaming, Hunt, Shiny and Warm, I Wanna Life

2010. március 21., vasárnap

MAGNUM/ OPUS_ REMAIN_IN_LIGHT


Talking Heads
Remain in Light
1980
Sire
40 perc


Előzmények
A hetvenes évek végi poszt-punk igazán kellemes táptalajt szolgáltatott a paranoiának, az elidegenedésnek és hasonló civilizációs betegségeknek és modern abnormális viselkedési formáknak. Ezt valószínűleg David Byrne tudhatta a legjobban, elég meghallgatni az első három Talking Heads remekművet, hogy erről megbizonyosodhassunk. Ugyanakkor az együttes kritikusai sokszor szóvá tették, hogy a New York-i kvintettel a főnökük a legnagyobb baj, mondván, hogy a TH tulajdonképpen egyszemélyes zenekar. Ezek a rosszalló megjegyzések azonban nem voltak teljesen alaptalanok, hiszen köztudott volt, hogy Byrne nem szerette, ha a társai túlságosan is belenyúlkálnak a dalaiba. Mindez persze az együttesen belül igencsak feszült hangulatot eredményezett, amely elől Chris Frantz és Tina Weymouth egészen a Bahamákig menekültek 1980 januárjában, a Fear of Music turnéját követően.


A mű
Az együttesen belüli konfliktusok nem csak Frantz és Weymouth majdnem-válásához vezetett, hanem az együttes jövője is bizonytalanná vált. A feszültségek lecsillapodása után azonban közös megegyezéssel a folytatás mellett döntöttek. És milyen jól tették! A Remain in Light az a Talking Heads mű lett, amely nem csak a saját diszkográfiájukon belül mérföldkő, hanem zenetörténetileg is jelentős. Főleg az album felvételeinek tekintetében. Hiszen amíg a megszokott módszer az volt, hogy egy album felvételei során rögzítették a vokál és a zenei sávot, addig a Remain in Light-on gyakorlatilag minden egyes kis zörejt egyenként vettek fel, ami akkoriban úttörő gondolatnak minősült, ma pedig sztenderddé vált. Ez a metódus egyébként részben az album producerének, Brian Eno-nak volt az ötlete, aki egyébként eleinte vonakodott újfent az együttest navigálni a stúdiómunkálatok során. A kezdeti töredékek és dal ötletek azonban egyhamar meggyőzték. Az együtteshez képest a felvételek úgy-ahogy zökkenőmentesen zajlottak, persze hullott egy-két hangmérnöki fej, meg volt kísérletezés mindenféle új hangszerrel és afrikai-karibi ritmusokkal. És közben persze az elsődleges célt sem tévesztették szem elől: bebizonyítani a hülye kritikusoknak, hogy a Talking Heads nem egy egyszemélyes banda! Amikor 1980 októberében kijött a lemez egyöntetűen leborultak előtte a kritikusok, abszolút megérdemelten. A Remain in Light az abszolút diadalmas lemez az együttes történetében, hiszen nem csak az együttest sikerült megmenteniük vele, hanem a zenetörténet nagy könyvének egyik legújabban megkezdett fejezetébe (new wave) is sikerült beírniuk egy jó pár sort. Ugyanis a kezdeti szorongásos, pánikrohamoktól éppenséggel nem mentes hangzásvilágot sikerült egy sokkal barátságosabbra, ám legalább annyira komolyra cserélni, úgy hogy közben mit sem csorbult az együttes renoméja! Ergo, akik szerették az előző három lemezt, azok szerették ezt is.


Utóélet
A Remain in Light mind a mai napig fontos zenei hivatkozási pont. Ha ez a lemez nem lenne, teljesen másképp nézne ki a kortárs popzene (kapásból nem lenne egy Vampire Weekend és egy Radiohead-féle In Rainbows-zal is szegényebbek lennénk). Azonban az együttes nem kerülhette el sorsát. Egy sikeres turné után felvették ötödik lemezüket, a Speaking in Tongues címűt, amely szintén begyűjtötte egy-két komoly zenekritikus elismerő szavait, azonban érezni lehetett, hogy a tagok kezdenek kimerülni. Bár már ezen és a következő lemezen is fel volt tüntetve az együttes összes tagja, mint szerző, az eleve helytelen erőegyensúlyi állapotokkal startoló Talking Heads napjai meg voltak számlálva. Az utolsó két lemez (True Stories; Naked) már kifejezetten középszerűnek hatottak az együttestől. Byrne egyébként sikeres szólókarrierbe kezdett, legutoljára 2008-ban jelentkezett új albummal, a Brian Eno-val közös Everything That Happens Will Happen Today-vel. 1996-ban Chris Frantz, Jerry Harrison és Tina Weymouth The Heads néven – nyilván bosszúból – új együttest alapított.

A tagok akkor zenéltek (valószínűleg leg-) utoljára együtt, amikor 2002-ben az együttest beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be. Tina Weymouth ekkor az újraegyesülésről csak ennyit mondott: "[David Byrne] képtelen viszonozni a barátságot [...] és se Jerry-t, se Chris-t, se engem nem szeret."

Az albumot 2006-ban Andy Zax vezényletével és a Talking Heads tagjainak segítségével újra kiadták, négy korábban nem hallott befejezetlen dallal, amelyek közül az utolsó, a Right Start a Once in a Lifetime korai verziója. Emellett az európai kiadáshoz hozzácsaptak még egy DVD-t is.

2010. március 15., hétfő

GORILLA_Z / PLA STIC /BEACH_


Gorillaz
Plastic Beach
Parlophone / Virgin
57 perc

Értékelés: 8.5/10

Damon Albarn nettó popzseni, ez tény. Vannak olyanok, akik erre elég korán, még a Blur kapcsán rájöttek. De persze jószerivel akadnak olyanok is, akik csak a Gorillaz és/vagy a The Good, the Bad & the Queen kapcsán figyeltek fel rá. Mindenesetre a mindenkori könnyűzene egyik megkerülhetetlen alakja, akinek kivételes slágerszerzői képességei vannak. Elég a már említett anyazenekarra gondolni, de ezt az oldalát igazából csak 2001-ben, az első Gorillaz album kapcsán engedte teljesen szabadjára, aminek végül az lett az eredménye, hogy a virtuális banda első lemezéből úgy 6-7 milliót meg is vettek. Ezt követte négy évvel később, 2005-ben az évtized egyik vitathatatlanul legjobb albuma, az apokaliptikus Demon Days, amin szintén hemzsegtek a jobbnál jobb dalok és újfent jól teljesített az eladások tekintetében is. Bár mindkét lemez előtt rendre borultak le a kritikusok, egy-két orgánum hangsúlyozta, hogy Albarn nem veszi elég komolyan ezt a projektet és másra sem használja, mint hogy pénzt keressen - és ez talán egy finomabb bírálat volt. Ezzel lehet vitatkozni, bár tény, hogy nagyon sokszor úgy tűnt, hogy a rap és a hip-hop csak az eklektikát hangsúlyozó stíluselemek, vagy egy más megközelítés szerint: a Gorillaz nem is igazi hip-hop, hanem tulajdonképpen a Blur, hip-hop kontextusba helyezbe.

Nos, a korábbi fanyalgók rendre örömmel konstatálták, hogy Albarn és tettestársa, Jamie Hewlett a harmadik albummal egy sokkal komolyabb hip-hop lemezt készítettek, ahol az említett stílus nem másodhegedűs, hanem abszolút a főszerepben tündököl, mert bizony tündököl. A stílus kőkemény elemei köszönnek vissza mindenféle felesleges bling-bling nélkül. Ami azt illeti, a műfajra oly jellemző rongyrázást (tetemes mennyiségű arany és gyémánt, hatalmas autók, stb.) itt elvből elvetették az alkotók - nagyon helyesen -, helyére egy kis műanyag, egy kis éles kritika került. Mert bizony itt van ez az angol csávó és nagyságrendekkel jobban nyomja, mint akármelyik nagyarcú, pénzéhes amerikai rapper. De visszatérve a zenére, itt bizony egy jókora szerepcsere történt, az előző két albumot meghatározó hangzásból csak az önmagukban is jól működő elemeket hagyták meg és amíg a Gorillaz és a Demon Days ezekre épül, itt már csak díszítőelemek. Ehhez jön még egy kis szintihangzás is, mert persze Albarn nem is lenne Albarn, ha nem reagálná le a maga cinikus módján az aktuális trendeket.

Rossz pont viszont, hogy a lemez az elején kifejezetten fókuszálatlan, amit nyilván eklektikának szántak a készítők, visszaadva egy kicsit az előző két album hangzását. De pontosan a fentebb vázolt szerepcsere miatt ez a poén nem sült el túlságosan jól. Erre talán a legegyértelműbb példa a White Flag, ami bár nagyszerű libanoni tradicionális zenével indít, az átmeneteket mégsem sikerült teljesen elsimítani, ami némiképp rontja az összképet. Továbbá azzal a tudattal is meg kell barátkoznunk, hogy nincs egy igazi, legalább a Clint Eastwood vagy a Feel Good Inc. szintjét nyaldosó sláger sem a Plastic Beach-en. Viszont sikerült megint kiválóan összeszedni a vendégszereplőket, amelyek közül egyértelműen kiemelkedik Mos Def (Sweepstakes), a Little Dragon (Empire Ants) és Lou Reed (Some Kind of Nature). A De La Soul most sajnos egy kicsit alulmúlta önmagát, de hát Istenem, megesik az ilyen. Helyettük simán kárpótol minket a veterán soul-énekes, Bobby Womack vendégszereplése az első kislemezdalként választott Stylo-ban, illetve a lemez egyik csúcspontjában, a Cloud of Unknowing-ban.

Összegezve tehát a Plastic Beach nem egy kompromisszumok nélküli lemez, de igen könnyen meg lehet barátkozni ezzel az elsőre kicsit szokatlan (mármint a Gorillaz-tól szokatlan) hangzással és meg is éri, mert a lemez tömve van jobbnál jobb dalokkal.

Ajánlott dalok: Rhinestone Eyes, Stylo, Empire Ants, Glitter Freeze, Some Kind of Nature, On Melancholy Hill, Sweepstakes

2010. március 7., vasárnap

TWO DOOR_ CINEMA CLUB /TOURIST /HISTORY


Two Door Cinema Club
Tourist History
32 perc
Kitsuné Music

Értékelés: 8.0/10

Bár még csak két hónap telt el az új évből és még alig heverhettük ki a tavalyi, kifejezetten mozgalmas esztendőt máris itt egy újabb ígéretes együttes egyenesen Észak-Írországból.

A Two Door Cinema Club bemutatkozó lemezének kézhez vétele után és még a meghallgatás előtt azonban kifejezetten fontos néhány dolgot tisztázni. Alex Trimble, Kevin Baird és Sam Halliday együttese egy tipikus indie banda ezen kategória minden előnyével és hátrányával. Zenéjükben alapvetően a gitárok és az elképesztően dinamikus ritmusszekció dominál, semmi érzelgősség, semmi csöpögés és ez talán így van jól.

Nagyjából tavaly nyárra vált nyilvánvalóvá, hogy az indie fontos átalakulásokon ment át. A kezdetben főleg a fősodorra jellemző poszt-punk és poszt-new wave hatások jelentős mértékben visszahúzódtak, helyére a 80-as évekbeli szintipop csúszott be olyan előadóknak köszönhetően, mint a La Roux és az Editors. Itt-ott azonban még fellelhető egy-két egészen kellemes "tradicionális" indie banda, akik még nem dobták ki a gitárjaikat. Ilyen a Two Door Cinema Club is (többek között), akik a tömegből leginkább azzal tűnnek ki, hogy nem a 70-es években botorkálnak (már ami a hangzásukat illeti), hanem kortárs előadók hatásaiból építkeznek. Elég megnyomni a play gombot, a Cigarettes in the Theatre máris eszünkbe juttathatja az Arctic Monkeys-féle Brianstorm-ot, vagy éppenséggel ott van az első kislemeznek választott I Can Talk a maga erős Editors beütésével. A Do You Want It All pedig olyan, mintha a Bloc Party készített volna egy felvételt valamikor a Silent Alarm és a Weekend in the City között. Mindez azonban nem zavaró, sőt! Ez egyfajta érdekes atmoszférát teremt a Tourist History-nek. Sajnálatos azonban, hogy az elképesztő I Can Talk/Undercover Martyn/What You Know triász egy kicsit túlragyogja a többi szerzeményt, éppen ezért többször is neki kell futni, hogy legalább akkorát üssön a lemez, mint Pete Doherty-nek a reggeli adag crack. De hangsúlyozom: érdemes próbálkozni, már csak a rejtett kincsekért is megéri!

Annak ellenére, hogy az észak-ír triónak sikerült egy működőképes lemezt összehozni ezt a szintet még simán lehet egy kicsit fokozni, tehát van még hova fejlődni.

Ajánlott dalok: Do You Want It All, I Can Talk, Undercover Martyn, What You Know