2010. február 21., vasárnap

3 FELDOLGOZÁS_LEMEZ/


The Hot Rats
Turn Ons
G&D Records
36 perc

Értékelés: 4.5/10



The Flaming Lips
The Dark Side of the Moon
Warner Bros.
41 perc

Értékelés: 5.5/10



Peter Gabriel
Scratch My Back
Virgin
53 perc

Értékelés: 5.0/10


Bevallom őszintén, hogy én szeretek feldolgozásokat hallgatni. Egyrészt tökéletesen tükrözik az adott együttes/előadó zenei ízlését, így szolgáltatva nagy rálátást arra, hogy gyakorlatilag miből "táplálkoznak" mint művészek. Másrészt viszont - ha az adott dalra/albumra koncentrálunk, akkor - maga a feldolgozás is (talán) teljesen új megvilágításba kerül.

Azonban főleg az utóbbi kifejezetten veszélyes lehet, hiszen nem minden dal tud úgymond kibújni a saját bőréből és végső soron az új verzióval előálló együttes járhat pórul. Éppen ezért fontos okosan dönteni.
Mindezek alapján azonban mind a Hot Rats és a Flaming Lips, illetve Peter Gabriel is rosszul járt.

Wayne Coyne csapata ugyebár az időtlen Dark Side of the Moon-t (Pink Floyd) dolgozta fel teljes egészében, ami azért volt jó választás a részükről, mert érezhetően meghatározó szerepet tölt be az életükben ez az album, sőt zenéjük szempontjából is állandó és fontos hivatkozási alap. Nem is poénkodták el a dolgot, a baj csak az, hogy ezek tipikusan azok a dalok, amelyek a fentebb vázolt módon nem képesek más formában működni, nem mellesleg nehezen viselik, ha oda nem illő dolgokat próbálnak rájuk erőszakolni. Ez főképp a lemez (mármint a feldolgozott verzió) első felében érezhető.

A kvázi szupergrupp Hot Rats, amely Nigel Godrich producert és a Supergrass két tagját tömöríti ugyanúgy beleesett a csapdába, csak ők azért, mert egyszerűen nem vették elég komolyan a dolgot. Éppen ezért egy meggyőző David Bowie átértelmezésen kívül (Queen Bitch) az egész album teljesen egysíkú és megdöbbentően unalmas.

Peter Gabriel sem járt jól, az ő nagyzenekari feldolgozásai csak elsőre tűnnek izgalmasnak, igazából azonban túlfinomkodja a dolgot, mint oly sok esetben tette azt a karrierje során. Talán ennél is nagyobb probléma, hogy az albumnak szinte görcsösen próbált valami éteri atmoszférát tekinteni, és amely kísérletsorozatba rendre beletörik a bicskája, olykor többször is egy dalon belül.

Tehát feldolgozást készíteni nem teljesen veszélytelen dolog, legyen ez most három elrettentő, vagy sokkal inkább kijózanító példa. Mindazonáltal továbbra is kifejezetten ajánlom a jó feldolgozások keresését, hiszen nagyon sokszor megéri. Talán ott lesz valamelyik kislemez B-oldalán!



TOP 5 FELDOLGOZÁS

5. Thom Yorke - All for the Best
Tavaly az év kislemezének választott All for the Best Thom Yorke főhajtása Mark Mulcahy és a Miracle Legion előtt. Azonban a Doors-hoz hasonlóan (lásd lentebb) itt is a feldolgozott változat nyom többet a halálprecíz patikamérleg serpenyőjére helyezve. Andy Yorke háttérvokáljai, Thom üvegrepesztő hangja és a pattogó, csörömpölő elektronikus kütyükkel előállított zajok harmóniája egyfajta újhullámos szentimentalizmus érzését kelti az emberben.

4. Jeff Buckley - Hallelujah
Jeff Buckley tragikusan korán elhunyt zseniális zeneszerző, Grace c. albuma pedig megkerülhetetlen popzenei monolit. Ezen a lemezen hallható Leonard Cohen amúgy is megható Hallelujah c. dalának egy még meghittebb, még törékenyebb változata, amely összebújós hideg vasárnap estéktől kezdve, a Shrek-en át a szakítós válogatáslemezekig nagyon sok kontextusban megállja a helyét!

3. The Doors - Alabama Song (Whiskey Bar)
Az Alabama Song tipikusan az a dal, amit már annyiszor, oly sokféleképpen és sokan vettek fel, hogy talán még az eredeti verzió felismerése is szinte lehetetlennek tűnő feladat. Persze mindez csak azt támasztja alá, hogy bizony egy időtlen klasszikussal van dolgunk, és bár David Bowie is feldolgozta, és az ő verziója is kifejezetten izgalmas, a Doors 1967-es verziója talán még az eredetit is felülmúlja. Egyébként a dal eredetileg Bertolt Brecht 1927-es Hauspostille c. anyagán szerepelt.

2. David Bowie - It Ain't Easy
A 70-es években kedvenc androgün űrlényünk megtestesítője, David Bowie bizony szeretett egy-egy feldolgozást készíteni az albumaira, amelyek rendre jól sikerültek. Ott van például a Rolling Stones-féle Let's Spend the Night Together, de akár a Pin Ups c. lemezt is kiemelhetném, ami ugyebár egy kifejezetten jól sikerült feldolgozásalbum. Mégis egyértelműen felülkerekedik Ron Davies It Ain't Easy c. felvétele, amelyet eredetileg 1970-ben Silent Song Through the Land c. albumára pakolt fel.

1. The Beatles - Twist and Shout
A Beatles-t ugyebár nem kell bemutatni, sőt megkockáztatom hogy sokan - értsd: nem csak zenemániások, Beatles rajongók és zenemániás Beatles rajongók - azt is tudják, John, Paul, George és Ringo bizony elég sok feldolgozást vett fel mesés karrierjük elején. A Twist and Shout hangulatát, zeneiségét, akármilyét pedig olyannyira sikerült megragadniuk, hogy sokan egészen a mai napig ezzel a dallal azonosítják az együttest és tagadhatatlan, hogy ez az egyik legjobb felvételük. A dalt egyébként Phil Medley és Bert Russell szerezte, először a Top Notes, majd az Isley Brothers vette fel.

2010. február 16., kedd

NI GHT _WA L K/


Kocsi, villamos, troli, busz, kerékpár ide vagy oda, meg merem kockáztatni, hogy egy kellemes sétával egyik sem ér fel. Éjszakai sétát tenni rítus, amelynek során az ember általában két dolgot tesz: 1) elmélkedik a világról, életéről, kapcsolatairól, stb. 2) kikapcsolja az agyának azt a részét, amely az előbbi tevékenységért felelős és csak hagyja, hogy egyik lába kövesse a másikat (ide sorolnám a romantikus sétát is, csak a szőrszálhasogatók kedvéért). Az éjszakai séta már csak azért is fontos része lehet egy ember életének, mert közvetlen lakókörnyezetét - szó szerint - teljesen új fényében csodálhatja meg.

Na de ennyit a mindenféle elemezgetésekről, tudom, hogy félbe hagytam. Direkt tettem.
Ennek a bejegyzésnek ugyanis az a célja, hogy egyfajta soundtrack javaslatot szolgáltasson mindannak, akit ez érdekel.

Íme tíz kiváló dal vélhetően ideális konstellációja, amely egyaránt segíthet a gondolkodásban és a kikapcsolódásban, a lélek melengetésében és a lábak mozgatásában:

1. Air - Space Maker (Pocket Symphony, 2007)
2. Four Tet - Plastic People (There Is Love in You, 2010)
3. Burial - Near Dark (Untrue, 2007)
4. Fever Ray - Keep the Streets Empty for Me (Fever Ray, 2009)
5. Talking Heads - Listening Wind (Remain in Light, 1980)
6. Björk - Cocoon (Vespertine, 2001)
7. Eels - Blinking Lights (For You) (Blinking Lights and Other Revelations, 2005)
8. The xx - Infinity (xx, 2009)
9. Editors - These Streets Are Still Home to Me (You Don't Know Love, 2010)
10. Clint Mansell - We're Going Home (Moon - Original Score, 2009)

2010. február 8., hétfő

MASSIVE_ATTAC K / HE LIG OLAND


Massive Attack
Heligoland

52 perc
Virgin/EMI

Értékelés: 7.5/10

A Massive Attack új albumával két borzalmasan nagy probléma van. Mindkettő kifejezetten súlyosnak mondható, viszont úgy tűnik, hogy a bristoliak ebből a gödörből is (viszonylag) jól jöttek ki.

Az egyik az, hogy az évek során duóra redukálódott együttes új, sorjában ötödik stúdióalbumán kifejezetten arra hajaz, hogy a 1998-as, mind kritikailag, mind közönségileg sikeres Mezzanine-t reprodukálja. A másik pedig a kifejezetten hosszúra nyúlt várakozási idővel kapcsolatos. Persze, hét év ugyebár pontosan a fele annak, mint amennyit a Guns 'N Roses tavaly megjelent Chinese Democracy c. albumára kellett várni. Azonban felmerül a kérdés, hogy ha valóban ennyi ideig tartanak az új album munkálatai és a tagok mindig a tökéletességre törekednek, és főleg hogy a Massive Attack-ről van szó, mégis hogyan lehetséges az, hogy nem sikerült nekik összehozni egy legalább annyira erős, zseniális és invenciózus albumot, mint mondjuk két évvel ezelőtt a Portishead-nek (a szintén bristoli és szintén trip-hop duónak Third c. harmadik lemezére ugyebár 11 évet kellett várni).

Ez azonban nem fedi teljesen a Heligoland-ről kialakult képet. Az említett Chinese Democracy-nál fényévekkel, nagyságrendekkel jobb dalok születtek, és bár azt is tudom, hogy két alapvetően különböző zenekarról (a Guns 'N Roses esetében: zenekarról?) van szó, de mégis! Elegendő közös ponttal rendelkezünk az adekvát összehasonlításhoz (itt újfent a hosszúra nyúlt várakozási időt említeném).

Persze az előző 100th Window-hoz képest kész felüdülés a Heligoland. Nem csak dallamosabb lett az egész hangzóanyag, hanem úgymond „színe van és szaga”. Lelke, ha úgy tetszik. Szerencsére azon a vonalon indultak tovább, amit a különböző, együttesen belüli konfliktusok előtti időszakban elkezdtek. Ugyanazt a kellemesen bizsergető, torokszorítóan, de soha sem fojtogatóan sötét hangulatot, amely egyszerre áldás és átok. Nem pedig egy rideg, végeláthatatlan gépzenei gyűjteményt kapunk.

És talán pont ezért, a „sötét dallamok” újrafelfedezése miatt mondható az, hogy a Heligoland mégsem akkora csalódás, mint azt első vagy második meghallgatása után gondolhatnánk. Hiszen – nyugodtan valljuk be – ez nem éppen könnyű délutáni hallgatnivaló. Az egyszeri zenekedvelő teljes lélekjelenlétét (és talán annál még egy kicsivel többet) kívánja meg, és mivel ez nem minden alkalommal lehetséges, ezért talán az első pár alkalommal nem üthet túlságosan nagyot az album. Viszont – ahogy három évvel ezelőtt a Radiohead hetedik stúdióalbumával kapcsolatban (In Rainbows) tapasztalhattuk – érdemes újra és újra nekifutni. Már csak azért is, mert a tagok itt-ott igencsak erőteljesen megvillantják zsenialitásukat. Például. A Massive Attack hangzásáról kialakult mentális pillanatfelvételben ugyebár eddig a szintetizátorok nem nagyon kaptak túl nagy teret. Az ötödik albumon ez viszont egy kicsit másképp alakult. A számomra teljesen értelmezhetetlen és hirtelen jött 80-as évek szintipop revival-jét a Massive Attack úgymond a sajátjává tette. Nem olyan két ujjal elpötyöghető szónikus szinti futamokról van szó, mint ahogy az Editors harmadik lemezén. Itt épphogy fel-feltűnnek kósza hangok, mégis olyannyira nagyszerű érzékkel illesztették be ezeket, hogy az egészen egyszerűen teljesen új szintre emelte a „Heligoland élményt”.

Tehát végső soron szeretném azt hinni, hogy megérte várni hét évet erre a lemezre, talán én lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Ez viszont – sajnos – nem igaz. Mindazonáltal a Heligoland jó hallgatnivaló, sok más együttes/előadó így is a fél karját adná egy ilyen lemezért. Viszont Robert del Naja-tól és Grant Marshall-tól ez egy kicsit kevés.

Ajánlott dalok: Pray for Rain, Splitting the Atom, Psyche, Paradise Circus, Atlas Air

2010. február 7., vasárnap

MAGNUM_OPUS / SCARY MONSTER S (A ND SUPER_CREEP/S)


David Bowie
Scary Monsters (and Super Creeps)
1980
RCA
46 perc


Előzmények
Az 1970-es évek egyértelműen David Bowie csúcskorszakának tekinthető. És bár a popkaméleon tulajdonképpen gyerekkora óta készült a sztárságra, mégis a Ziggy Stardust / Aladdin Sane / Diamond Dogs albumhármas merőben megnehezítette életét. A rosszul választott menedzser, az anyagi nehézségek, a családon belüli problémák szépen lassan az önpusztításba vezérelték hősünket, aki végső megoldás gyanánt elmenekült a világ elől, egészen Berlinig meg sem állt, ahol többek között Brian Eno, Carlos Alomar és Robert Fripp segítségével rögzített három elképesztő albumot, amelyet Berlin trilógiaként kanonizáltak. Ez a három lemez a Low, a “Heroes” és a Lodger, ez utóbbit azonban nem a városban fejezték be. Bár kritikailag továbbra is rendkívül sikeres maradt, Bowie érezte, hogy ez így nem mehet tovább az idők végezetéig. Szélesebb rétegekhez szeretett volna szólni és talán éppen ezért elhatározta, hogy a korábbi lemezek experimentális hangzását egy kicsit a háttérbe szorítja és inkább a melódiákra kezd koncentrálni. Illetve azt is leszögezte csatlós producerének, Tony Visconti-nak, hogy az új dalokon egyedül, mindenféle szerzőtárs nélkül akar dolgozni. Ez így is lett, a közös jammelgetések helyett Bowie a nappalija nyugalmában szerezte a dalok többségét.


A mű
Nem új keletű ténymegfigyelés/megállapítás, hogy David Bowie – három nyolcvanas évekbeli albumot (Let's Dance / Tonight / Never Let Me Down) leszámítva – mindig is a saját útját járta, soha nem kötött kompromisszumot, ez pedig végső soron világszerte híressé és elismertté tette. Azonban a dolog mögött nem csak ennyi áll. David Robert Jones a zenét – a már említett nyolcvanas évekbeli „triumvirátust” leszámítva – tulajdonképpen mindig is arra használta, hogy saját érzéseit, elme- és lelkiállapotait valamilyen szinten művészetében szublimálja, egy-egy karakter mögé bújva. Ez alól a Scary Monsters (and Super Creeps) sem kivétel, amely egy átmeneti időszak tökéletes lenyomatát is adja egyben. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a punk pusztulása és a new wave kibontakozása egy eléggé képlékeny időszak volt, amikor bármi megtörténhetett volna, mégis relatíve kevés dolog történt.

Amikor az ember életében fontos mérföldkövekhez érkezik, akkor gyakorlatilag szükségszerűen visszatekint a múltjára és felméri a jövő lehetőségeit. Ez egy bonyolult játékelméleti procedúra, amelynek során az irónia az egyik leghasznosabb eszköz. Ezt nyilván Bowie maga is tudta, hiszen a Scary Monsters (and Super Creeps) hemzseg az ironikus gesztusoktól, főleg az öniróniától. Ennek alátámasztására máris ott van az első kislemez, az Ashes to Ashes, amelyben Major Tom (lásd: Space Oddity) karaktere újra felbukkan, hogy szépen a sárga földig tiporják. A Fashion már címében is sokatmondó, pláne ha hozzávesszük még azt is, hogy a dal diszkós menetelésében ott virít egy kövér Robert Fripp-féle gitár riff, amely követhetetlen zsenialitásával gyakorlatilag pár másodperc alatt nyújt pontos zenei keresztmetszetet erről az időszakról.

Persze ez csak két példa és a lista szinte végeláthatatlan, de abban mindenképpen egyetérthetünk, hogy megéri felkutatni ezeket a referenciákat. Már csak azért is, mert 46 percnyi tökéletesség senkinek sem árt.

Persze nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Bowie zenei univerzumában az excentrikusság, mint olyan legalább annyira fontos szerepet játszik, mint maga a zene. Éppen ezért két referenciakeresés között javaslom a borító beható tanulmányozását is. A Scary Monsters csomagolása – amely Brian Duffy fotós és Edward Bell festőművész keze munkáját dicséri – ugyanis hemzseg a további önreflexióktól. Ilyen például az eredeti kiadás hátlapján található utalás a Berlin trilógiára és az 1973-as Aladdin Sane-re.


Utóélet
A Scary Monsters (and Super Creeps) tipikusan az az album, amire a kritikusok úgy hivatkoznak, mint Bowie utolsó „tisztességes” lemezére. A maga kikezdhetetlen egységével, a zene és a külsőségek harmóniájával akarva-akaratlanul az album fontos hivatkozási és összehasonlítási alappá vált a művész úr diszkográfiájában. Ezek után ugyanis csak rosszabb következett. A nyolcvanas évek folyamán kiadott Let's Dance / Tonight / Never Let Me Down hármasnak ugyanis már nem volt sok köze az eredeti Bowie-hoz. A Let's Dance-on még szorgosan ügyködött szerzőtársaival, azonban saját bevallása szerint a másik két albumhoz már nem volt túl sok köze (a Never Let Me Down-ért például személyesen kért bocsánatot). Persze ezt magyarázhatjuk azzal, hogy ekkortájt inkább filmes és színházi szerepei kötötték le, de az igazság az, hogy az észhez térés egy hosszadalmas folyamat volt nála. A kilencvenes évek elején ugyebár ott volt a Black Tie White Noise a maga nyakatekertségével, aztán a 1. Outside, amely egy fiktív detektívtörténetet mesélt el, az Earthling a felesleges vadulásaival és az 'hours...' a maga nagy jellegtelenségével. Talán ezek közül a 1. Outside volt a legmeggyőzőbb, mégis csak a 2002-es Heathen-re és a 2003-as Reality-re tért igazán észhez David Robert Jones. De legalább észhez tért!

A Scary Monsters (and Super Creeps) egyébként nem úszta meg az újrakiadásokat sem. Legelőször 1984-ben adta ki az RCA CD-n, majd 1992-ben a Rykodisc négy bónusz dalt is csapott hozzá. 1999-ben az EMI gondozásában jelent meg az újrakevert kiadás, majd 2003-ban – újfent az EMI felügyeletével – jelent meg az album SACD változata.