2009. október 29., csütörtök

TOP_100 / Pt. 4/

A folytatásban következik egy kis Depeche Mode, ismét elkalandozunk északra, ezúttal a Röyksopp zenéjének segítségével, de megjárjuk Izland hegycsúcsait és Ausztrália pszichedelikus sivatagát is.

70. Depeche Mode – Suffer Well
A Depeche Mode legalább annyira kényelmetlenül érezheti magát a kétezres években, mint mondjuk Bruce Springsteen a kilencvenes években. Az eddig kiadott három lemez közül (Exciter, Playing the Angel, Sounds of the Universe) egyértelműen a 2005-ös album emelkedik ki, a maga végtelenül fájdalmas világnézetével, túláradó, de nem eltántorító spleen-jével. A Playing the Angel album egyébként már csak azért is remekbe szabott munka, mert Martin Gore-nak sikerült megtalálnia a helyes egyensúlyt a csiszolatlan, majd' indusztriális hangok és a finom dallamok között.
Viszont, ami ennél is érdekesebb, hogy az album legjobb dalát Dave Gahan írta Christian Eigner és Andrew Phillpott segítségével.
Anton Corbijn pedig egy emlékezetesen elvont videót készített hozzá.




69. Wolfmother – Woman
A Wolfmother Ausztrália válasza a neo-prog, neo-pszichedélia mozgalomra, amit többek között a The Flaming Lips is képvisel. Persze a két együttes nem tárgyalható egy lapon, minden tekintetben különböznek, kivéve persze a kvázi közös gyökereket. Mindkét együttes ugyanabból a hatvas évek közepi-végi, és hetvenes évek eleji pszichedelikus popzenéből táplálkozik, csak talán a Wolfmother egy kicsit slágeresebb. A Woman nem mellesleg a legdurvább példája ennek.




68. Röyksopp – Poor Leno
A Melody A.M. több szempontból is a legjobb Röyksopp album. Az lemezen az önfeledt életérzés-szerű dalokat ügyesen ellenpontozzák egy-két sötétebb hangtájképpel, mindezt úgy, hogy közben évtizedekig feledhetetlen dalokat komponáltak. Az Eple és a Remind Me mellett ilyen az Erlend Øye-vel előadott Poor Leno is.




67. The Verve – Love Is Noise
A Verve visszatérő lemezét milliók várták lélegzetvisszafojtva (minusz én), azon elmélkedve, hogy vajon sikerült-e nekik újabb nemzedéki pophimnuszt írniuk. A Love Is Noise, bár önmagában véve egy kiváló popdal, mégsem hozta az elvárt szintet, de Istenem: a Radiohead is csak egyszer tudott ilyet csinálni. Az egész albumra jellemző kissé U2-san himnikus hangzás egyébként kifejezetten jól áll Richard Ashcroft-éknak, és igazából - a negatív kritikák ellenére - tökéletesen illeszkedik a Forth is az eddigi katalógusba.




66. Coldplay – Clocks
A Coldplay szekere tulajdonképpen ezzel a dallal lendült fel és gyakorlatilag meg sem állt addig, amíg Chris Martin-ék úgy el nem szálltak a sikertől, ahogy az még nem pofátlanság. A Clocks az évtized talán legjobb, de mindenképpen poptörténeti jelentőségű zongorariffel operál, ami legalább annyira magával ragadó és lebilincselő koncerten, mintha csak otthon a szobánk nyugalmában hallgatnánk.




65. Sigur Rós – Untitled #8
A Sigur Rós 2002-ben a "változatosság kedvéért" egy tökéletes lemezt tett le az asztalra. Egy lemezt, amely minden addigi megnyilvánulásukhoz képest messzebbre katapultálta őket a hagyományos értelemben vett popzenétől (ha egyáltalán létezik arról konszenzus, hogy mi is az). De az, hogy egy tizenegy perc negyvennégy másodperces dalt elneveznek Popplagið-nak (angolul: Pop Song) végképp zavarba ejtően ironikus és nem utolsó sorban: zseniális.




64. Arcade Fire – Intervention
A félelmetes orgonaszólóval indító dalban Win Butler egy kicsit beszól az egyháznak, csak úgy finoman a maga módján. Ironikus gesztusok beszt of, #2.




63. The Last Shadow Puppets – Black Plant
Aki azt hitte, hogy Alex Turner sírva esik majd össze a Favourite Worst Nightmare turnéjának utolsó állomásán, hogy "kész gyerekek, ennyi volt, kifulladtam, ennyire voltam képes, bocs", nos az baromi nagyot tévedett. Alex zsenijének nyitját könnyű megfejteni és még könnyebb összefoglalni két szóban: görcs nélkül. Ő a tipikus intuitív alkotó, aki az esetek kilencvenöt százalékában tudja hol kell megállni, tudja mikor kell abbahagyni és mindenekelőtt: tudja mitől döglik a légy! A Black Plant ennek a tökéletes lenyomata, a tavalyi Last Shadow Puppets album egyik epicentruma (mert ugyebár volt ott több is).




62. Portishead – Machine Gun
Hogy a tavalyi év zeneileg egy nagy rakás szar volt, azzal legalább annyian értenek egyet, mint hogy a Portishead harmadik lemeze elképesztően zseniális. Ugyanakkor legalább annyira veszélyes is. Olyan veszélyes, mint Joy Division-t hallgatni, ha éppen valamilyen csoda folytán jól érezzük magukat a bőrünkben/a világban. Könnyen ránk törhet ugyanis egy újabb depresszió hullám.




61. The Flaming Lips - Do You Realize??
A Yoshimi Battles the Pink Robots c. kiváló prog eposz egyik legkiválóbb tétele ez a keserédes, mégis elképesztően, túláradóan, majdnem giccsesen optimista és himnikus dal. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy kötelező darab.




folytatása következik!

TOP_100 / Pt. _3

A Top 100-as lista harmadik felében két Muse és két Björk dal is szerepel.
A folytatásban a visszaszámlálás nyolcvantól hetvenegyig megy.

80. Muse - Citizen Erased
A Citizen Erased a Muse diszkográfiájában az eddigi leghosszabb dal a maga hét és fél perces hosszúságával. A Showbiz album után finoman szólva marhára összekapták magukat Bellamy-ék és bár ekkor még szó se volt giccsről, annál inkább hardos vadulásokról, az album tökéletesen egyensúlyozott a világkörüli érzelmi pályára állított sci-fi himnuszok és a slágeres neo-prog csodák között. A CE a Muse eddigi legnagyobb kockázatvállalása (nagyobb, mint a Supermassive Black Hole, vagy az új albumról az Exogenesis szimfónia). Hét és fél percbe belesűríteni ennyi mindent a megcsömörülés kockázata nélkül igencsak komoly odafigyelést igényelhetett. Ha ez nem sikerült volna, akkor most nem is szerepelne itt ez a zeneszám, ezen a listán.




79. The Knife - Marble House
A már korábban emlegetett második Knife albummal találtak rá a Dreijer tesók az igazi hangjukra (lásd még: Fever Ray), és gyakorlatilag előrevetítették a 2008-as Portishead albumot. Csak annyi különbséggel, hogy ők nem a világfájdalmat és elhatalmasodó depressziót, hanem a szomorúságot és azon belül is a szomorú realitást nemesítették esztétikai élménnyé.




78. Starsailor - Tie Up My Hands
Nehéz lenne a Starsailor zenéjében nem kimutatni a Radiohead hatását. Ezzel egyetemben azt is könnyű kimutatni, hogy mit adott hozzá a Starsailor ehhez a hatáshoz. Legelőször is James Walsh fájdalmas énekét, ami talán ebben a dalban a legmarkánsabb. Másodszor pedig egyfajta különös intimitást is sikerült beleszőniük ebbe a hangzásba. Nem olyan jellegűt, mint azt a Coldplay tette az első albumán, vagy amit éppenséggel a Travis tökéletesített éveken át. Amiről én beszélek bizonyos szintű erotikus kicsengéssel is bír (lásd: dalcím).




77. Björk - All Is Full of Love
A Greatest Hits albumra kissé átdolgozott, eredetileg a Homogenic albumon szereplő All Is Full of Love minden idők egyik leggyönyörűbb szerelmes dala, ami ugyanakkor nem is tipikus szerelmes dal. Erre játszik rá Chris Cunningham zseniális videójában a leszbikus robotokkal. A trip-hoposra belassított, már kevésbé ambient techno-s beütésű dalt Björk-nek sikerült úgy átértelmeznie, hogy, megmaradtak az eredeti építőkockák, mégis valami teljesen újat sikerült kreálnia belőle.




76. Moloko - The Time Is Now
Róisín Murphy és egykori hites ura, Mark Brydon több elképesztő, agyeldobós, megdöbbentő slágert is letett az asztalra tízéves pályafutásuk során, mégis talán a The Time Is Now a legemlékezetesebb mind közül. Nem mellesleg ők voltak a manapság igencsak divatos egy fiú-egy lány felállásnak a prototípusa(Goldfrapp, The Ting Tings, stb.).




75. Muse - Apocalypse Please
Igen, egy újabb Muse dal! Az Absolution nyitótétele, az Apocalypse Please talán Matt Bellamy eddigi legfeszültebb szerzeménye és a hangsúly itt a tétel szón van. Ugyanis az AP klasszikus zenei nivóval bír. Nem mellesleg a dal előrevetíti az egész albumra jellemző kettőséget: a komolyzene által közvetített frusztrált nyugodtságot, valamint a rockosabb darabok eufórikus hisztériáját.

És tulajdonképpen az Apocalypse Please miatt szeretem az idei Muse albumot is. Nagyon sokan panaszkodnak, hogy Matt valóban zseniális gitárjátéka a háttérbe szorult. Szerintem ez nem feltétlenül baj, főleg abból a szempontból nem, hogy a The Resistance zeneileg nem olyan skizofrén, mint az Absolution. És persze Matt zongorajátéka is kifejezetten zseniális!




74. The Chemical Brothers - Star Guitar
A Starman c. David Bowie dal sample-t tartalmazó Star Guitar az egyik leggrandiózusabb Chemical Brothers felvétel. Hosszúságában mindenképp idézi a monumentális albumzáró tételeket (The Private Psychedelic Reel-t, vagy a csak ezután érkező Surface to Air-t), hangulatban azonban semmi sem sejtet egy idejekorai lezárást. A dal hipnotikusságát pedig Michel Gondry-nak egy újabb zseniális klipben sikerült visszaadnia.




73. New Order - Crystal
Az utolsó épkézláb NO album kezdőtétele, amely egyben az album legjobb dala is. Olyan, mint egy jobban sikerült szentimentális amerikai film, amiben tökéletes az összhang giccs és mondjuk pszichedélia között. Érdekesség, hogy a Crystal klipjében látható fiktív együttesről nevezte el magát a Killers.




72. System of a Down - Chop Suey!
Sokan vitatkoznak a Mezmerize / Hypnotize albumokról, mondván, hogy az együttes megalkuvásra adta a fejét és elhajóztak slágeresebb vizekre is. Tény, hogy mindkét lemez kifejezetten slágeres. De a kérdés csak az, hogy akkor a legalább annyira slágeres Toxicity-t miért nem vetik meg a kedves rajongók? A Chop Suey! talán a legismertebb dal utóbb említett lemezről, és egyáltalán nem véletlenül: a System of a Down minden esszenciája benne van. (A legjobb persze az, hogy ennek ellenére az album a CS! után is tartogat még meglepetéseket.)




71. Björk - Declare Independence
És egy újabb Björk dal. Az izlandi énekesnő legutóbbi, 2007-es lemeze finoman szólva is kifogásolható volt. És hangsúlyoznám, hogy nem csak azért, mert Timbaland volt a producere (számomra persze leginkább ezért), de egyszerűen a dalok többsége nem volt ihletett. És egy olyan énekesnőnél, mint Björk igenis fontos, hogy legyen története minden egyes dalnak, hogy azok valamilyen szinten saját életet tudjanak élni és (többek között) ezáltal elnyerjék sajátos varázsukat. Tehát lényegében azt, amiért Björk Guðmundsdóttir az egyik legnagyobb énekesnő evör, és amiért mi annyira szeretjük.
A Volta legalább akkora csalódás volt, mint egy évvel később Madonna Hard Candy c. minősíthetetlen szarja.
Ők tipikusan azok az énekesnők, akiktől mindig egy kicsit többet várunk. Többet, mint mondjuk Nelly Furtado-tól (neki talán éppen ezért működött olyan jól a dolog a Loose-on).
Mindenesetre a Declare Independence nem csak az album, hanem az évtized egyik legjobb dala, megmentve ezzel valamelyest Björk renoméját. Legalábbis ami engem illet.




To be continued...

TOP_100 / Pt. 2_

Ahogy azt ígértem most folytatódik a TOP 100-as lista, amely az évtized általam vélt legjobb dalait tartalmazza. A visszaszámlálás második részében a kilencvenedik helyezettől a nyolcvanegyedikig megyünk el.

90. Heaven Street Seven - Tudom, hogy szeretsz titokban
Ez a dal az első találkozásom volt a HS7 zenéjével és finoman szólva elsőre agyoncsapott. Ez a csapás azonban azon kellemesebbek közül való, amelyek szépen lassan bontakoznak ki, hogy aztán jó kis keserédes szájízt hagyjanak maguk után. Nos, a Tudom, hogy... egy ilyen keserédes dolog.




89. Maroon 5 - This Love
Nem, ez nem vicc! Amikor először meghallgattam a M5 bemutatkozó albumát (Songs about Jane) hatalmas kő esett le a szívemről: van még jó zene Amerikában. Adam Levine és díszes társulata olyan megbízható popzenét szállít, ami garantáltam nyomot hagy a hallgatóban aki nem csak azért hallgatja meg újból és újból, mert a rádiók rongyosra játsszák, hanem természetesen azért, mert a dalok saját értékkel (is) bírnak.




88. Akira Yamaoka - Letter (From the Lost Days)
Akira Yamaoka úszik, mit úszik, lubickol a trip hop-ban. Eklektikus zenéjében persze nem csak a bristoliak lenyomata mutatható ki, de mégis ez a legmarkánsabb hatás az összes eddigi Silent Hill albumon. Mind közül talán a harmadik játékhoz komponálta a legjobb albumot, amely nem csak egy játékhoz készült soundtrack-ként, hanem önálló lemezként is megállja a helyét.
Persze sokakban felmerülhet a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen jellegű albumnak akármelyik listán is?
A válasz egyértelmű: ha ilyen jó albumról van szó, ilyen jó dalokkal akkor természetesen van. Más kérdés, hogy az olykor kifejezetten szűk látókörű nyugati szaksajtó magasról tesz a Japán művészekre.




87. Marilyn Manson - The Nobodies
A Columbine egyetemi mészárlás által ihletett dal, az idei Manson albummal ellentétben, tökéletesen illeszkedik a Holy Wood album koncepciójába. Ebből is látszik, hogy Brian Warner akkor még a csúcson volt. Brianünk amúgy olyan, mint David Bowie (és itt elsősorban nem a szerepjátszásra és imidzsváltásokra kell gondolni): nem is ő lenne, ha nem lennének neki (is) zenei ballépései. Ami az idősebbik androgün szupersztár számára a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évek, az a fiatalabbik számára a kétezres évek. A még emészthető The Golden Age of Grotesque és a saját magához képest kifejezetten intim és szolid Eat Me, Drink Me egészesen élvezetes művek voltak, azonban az idei The High End of Low végképp bebizonyította, hogy kedvenc antikrisztusunk már csak ijesztget és nem harap. Tessék magad összeszedni!
Egyébként a teljes Marilyn Manson diszkográfiában talán a Nobodies az egyetlen olyan dal, amit nem társszerzőkkel írt az "Sátán Cicája", hanem egymaga.




86. Oasis - Falling Down
Ha a tavalyi Dig Out Your Soul-on a Gallagher fivérek még vagy száz évet dolgoznak, akkor sem tagadhatták volna le az egyértelmű Beatles fixációt. Sajnos ezt most nem sikerült olyan szépen és csont nélkül beépíteni a dalokba, mint ahogy azt 1995-ben tették (What's the Story Morning Glory?), ennek ellenére azonban egy kifejezetten jó, slágerektől hemzsegő lemezt tettek le az asztalra, ami, ahogy a WAN2 írta, azért fasza, mert még mindig jobb, mint a sokévi átlag. A Falling Down pedig ezen a bizonyos tavalyi lemezen az epicentrum, a climax avagy a peak (ahogy azt angolul írnák). Noel fantasztikus éneke, az egyértelmű Tomorrow Never Knows nyúlás, a fantasztikus orgona, ami a háttérben szól, mind mind egy egésszé olvad össze, hogy gyakorlatilag ugyanazt tegyék az egyszeri ember agyával, mint a fentebb említett Heaven Street Seven dal.




85. Spiritualized - On Fire
J. Spaceman drogos hallicunációiból jutott még egy kevés a 2001-es Let It Come Down-ra is, és talán lehet, hogy pont ezért lett annyival jobb, mint a két évvel későbbi Let It Come Down. Persze a multiinstrumentalista énekesnek (aki egyébként a mai napig nem tud kottázni) sikerült magát rendbe szednie, túlélt egy súlyos tüdőgyulladást, és tavaly kiadta a kellemes, de semmiképp sem zseniális Songs in A&E-t.




84. The Veils - The Letter
Az amúgy kifejezetten nyugis, majdhogy' összebújós idei Sun Gangs album harmadik tétele ez a nagyívű, szomorú és mindenekelőtt a Veils-hez képest kifejezetten himnikus dal. Igazából a Letter-nek nem kéne működnie az album kontextusában, részint azért, mert gyökeresen eltér a többi szerzeménytől mind hangulatilag, mind konvencionálisnak mondható struktúráját tekintve. Viszont a fenébe is, Finn Andrews csak tud valamit, mert a dal olyan gyönyörűen válik eggyé az összes többi tétellel, hogy az egészen egyszerűen elképesztő. A Sun Gangs tuti befutó az év végi top 10-es listámon.




83. Thom Yorke - Hearing Damage
Ha három-négy éve megkérdezik tőlem, hogy el tudom-e képzelni azt, hogy Thom Yorke egy abszolút mainstream, főleg a tinédzseréveiket taposó, vagy abból éppen kilábaló, de mindenképp romantikus alkatú tiniknek készült könyv trilógia valamelyik megfilmesített darabjához ír majd egy saját szerzeményt, akkor valószínűleg szépen képen röhögtem volna. A Radiohead egyik fő erőssége, hogy soha nem laposodik el, a tagok és a zene egyaránt képes újabb és újabb meglepetéseket okozni. Ez nyilván Thom zsenijét dícséri, akárcsak ez a fantasztikus dal. A Hearing Damage egy rendkívül impulzív, érzelmektől egyáltalán nem mentes szám, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen hideg elektronikán alapszik (és kifejezetten szomorú) valahogy mégis felmelegít. Mondhatni kedvenc oxfordi rádiófejünk "szellemet költöztetett a gépbe".




82. Placebo - Song to Say Goodbye
A kifejezetten jól induló, ám idejekorán ellaposodó, aztán teljesen kifulladó 2006-os Meds c. dolgozatot Brian Molko-ék egy tipikus Placebo dallal vezették fel, ami egyben az egész album renoméját is valahogy helyrehozta. Ha a Song to Say Goodbye nem szerepelt volna zárótételként azon a bizonyos leggyengébb "látszatgyógyszer" lemezen, akkor valószínűleg ma már nem is hallgatnám őket. De szerepelt. És ez egy jó dolog.




81. Gorillaz - Clint Eastwood
Nagyon úgy néz ki, hogy Damon Albarn zsenijének szelleme teljesen belengte a kétezres évek első évtizedét*. A Clint Eastwood az egyik legnagyobb Gorillaz sláger, amihez valamilyen csoda révén még egy épkézláb remixet is képesek voltak gyártani (Ed Case Sweetie Irie Re-Fix). És bár a második Gorillaz albumot szokás győztesként emlegetni, ha már összehasonlításról van szó, de azt mindenképp fontosnak tartom, hogy hangoztassuk az első album érdemeit is. Mert vannak ám.
És azt se feledjük, hogy még március előtt jön a harmadik album.

*Ez reméljük töretlenül folytatódik majd a következő évtizedben. És az azt követőben is... és így tovább.




És ahogy az előzőnél is: folyt. köv.

2009. október 28., szerda

TOP_100

Hosszas agyalás, tökölés, pakolgatás, fontolgatás és idegeskedés után végre sikerült összeállítanom azt a 100-as listát, amely a kétezres évek eddigi legjobb dalait tartalmazza. Egyes magazinokkal és online zeneportálokkal szemben ez nem egy ilyen körbepisilős, területmegjelölős lista, amely implikálva felszólít minden kedves olvasót, hogy zokszó nélkül fogadja el ezt a listát, mint viszonyítási alapot és tekintse meghatározónak. Ez szigorúan csak az én véleményem. Éppen ezért, ha valakinek van kedve, akkor nyugodtan ossza meg egy kommentárban a saját toplistáját.

Hogy ne lőjem le egyből a poént, ezért hátulról kezdem a felsorolást, és szépen haladok majd előre.
Ennek megfelelően:

100. The Good, the Bad & the Queen – The Good, the Bad & the Queen
Damon Albarn második számú szólóprojektje 2007-ben adta ki első, és eddigi egyetlen lemezét. A The Good, the Bad & the Queen cím nélküli debütje meggyőzte a szaksajtót, bár nem lett igazán átütő közönségsiker, de lehet, hogy egy Blur és egy Gorillaz után Albarn nem is ezzel a szándékkal kezdte el írni ezeket a dalokat. Az együttesben egyébként olyan nagy nevek működtek közre, mint Paul Simonon basszusgitáros (The Clash), Simon Tong gitáros (ex-The Verve, jelenleg Erland and the Carnival) és az én személyes kedvenc dobosom, Tony Allen (Fela Kuti). A többnyire nyugodt és kimért, de közel sem modoros tizenegy dal után a lemez ebben a hétperces kakofón menetelésben csúcsosodik ki, ami zsenialitásban csak a Spiritualized Cop Shoot Cop...-jához mérhető.





99. Air – Sex Born Poison
A francia együttes 2001-es második, 10,000 Hz Legend c. albumán gyökeresen más elképzeléseknek adott hangot, mint a legendás Moon Safari-n. A Sex Born Poison egy közös jammelésből született és bár bizonyos pontokon kifejezetten félkésznek hat az egész kompozíció, máig az együttes egyik kedvence.




98. Jarvis Cocker – Don’t Let Him Waste Your Time
Jarvis Cocker első szólóalbumának második kislemeze tulajdonképpen az első találkozásom volt a Pulp egykori frontemberével. Igazából nem is a dal, hanem az agyeldobós klip ragadt meg bennem elsőre, csak utána kezdtem el komolyabban koncentrálni a dalra, ami végülis úgy végződött, hogy ronggyá hallgattam a Jarvis c. szólóbemutatkozást.




97. Maxïmo Park – Apply Some Pressure
Erre a nagyszerű dalra nem tudok más hasonlatot kreálni, mert egyszerűen tényleg olyan, mint "egy kellemes epilepsziás roham ecstasy túladagolás miatt". Az együttes sajnos visszavett egy kicsit ebből a punkos lendületből a második és harmadik albumokon, aminek meg is lett az eredménye: tipikus indie one album wonder-ré váltak. Viszont erre a dalra emlékezni fogunk még egy jó darabig!




96. Goldfrapp – Human
A James Bond filmeket idéző klip az első találkozásom volt a Goldfrapp zenéjével és be kell, hogy valljam: egyből szerelmes lettem Alison Goldfrapp kisasszonyba. A gyönyörű, a szó legjobb értelmében vett "tündéri" hang olyat művelt az agytekervényeimmel, amire eddig csak nagyon kevés énekes/énekesnő volt képes. Szerencsére a nagyszerű debütálást egy töretlen sikersorozat folytatta, először jött a kicsit karcos Black Cherry, aztán a glamben fürösztött, tökéletes Supernature és a folktronika felé kacsintgató, letisztult Seventh Tree. Izgatottan várom az ötödik albumot!




95. Razorlight – In the Morning
Megunhatatlan. Ez a legjobb kifejezés erre a dalra. Nem csak tökéletes albumindításként könyvelhetjük el, hanem egy nagyszerű kislemezedalként is, és persze nem utolsó sorban az évtized egyik legdögösebb számának is. Johnny Borrell-t így szeretjük/szerettük. A kezdeti Strokes visszhangok után és a nagy elszállás előtt.




94. The Knife – Pass This On
A The Knife a kétezres évek egyik legdurvább és egyben legjobb jelensége. A Sigur Rós elektronika változata, Svédországból. Nem pop, nem elektronika, mégis valahogy mindkettő. Eddig is tudtuk, hogy az észak-európai országok egy teljesen külön világot képeznek, főleg a svédek. De hogy ennyire?! Mindenesetre a Dreijer tesók zenéje előtt a kritikusok (szinte) kivétel nélkül fejet hajtottak, különösen a második, Silent Shout c. lemez kapott elképesztő kritikákat. A rajongókról pedig csak annyit kell tudni, hogy gyakorilatilag a kicsit is érzékenyebb lelkületű egyéniségek (szinte kivétel nélkül) mind szeretik Karin és Olof talpalávalóját.




93. Travis – Sing
A Travis az egyik legkedvesebb zenekar jelenleg. Elbűvölő skótok, akik nem sztárok, mert tudják nagyon jól, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint azok a milliók, akik megveszik a lemezeiket és elmennek a koncertjeikre. Fran Healy és derék skót társai Radiohead-en, Oasis-en, Echo & the Bunnymen-en és még számtalan kultikus brit és britpop együttesen szocializálódtak. Kezdeti erőltetett himnikus hangzásukat hamar lecserélték egy sokkal barátságosabb, intimebb, emberközelibb megszólalásra. És igazából pont ezzel sikerült megtölteniük megannyi stadiont. Amiért pedig mindenképp szeretni kell a Travis-t, hogy nem akarnak akkora együttes lenni, mint a Coldplay. Innentől fogva nincs görcs, és ez pozitív hatással van a zenéjükre is. Sőt, a terep talán még inkább megfelelő a kísérletezésre. Ennek a kettőnek a tökéletes lenyomata a Sing, a zseniális klipjével együtt.




92. Coldplay – Yellow
A Coldplay a nagy elszállás (X&Y) előtt még tudott normális, meghitt, élvezhető(bb) és nem utolsó sorban maradandó dalokat komponálni. Igazából a 2005 utáni Chris Martin & Co.-val sincs különösebben nagy baj, csak valahogy az egész olyan erőltetetté vált. Látszólag kísérleteznek, de valahogy mégis a biztos talajon állnak és tulajdonképpen nem mennek se előre, se hátra. A tavalyi Viva la Vida-val is tulajdonképpen ez a baj: olyan elemeket építettek be a hangzásukba, amiket össze-összelopkodtak másoktól, éppen ezért a Coldplay berkein belül újszerűnek hatott az a bizonyos hangzás, de aki nem csak az londoni kvintett zenéjét hallgatja, hanem mondjuk levesz a polcról néha-néha egy Radiohead-et is, vagy esetleg egy jobb U2-t, annak egészen biztosan felsejlik valami.
A bemutatkozó album szolid sutasága és meghitt bája azonban kifejezetten meggyőző.




91. Télépopmusik – Breathe
Az Air-hez hasonlóan a Télépopmusik-nak is van egy bizonyos kincsesbányája, ahonnan a különböző reklámcégek gyakorlatilag nem győznek válogatni zenét újabbnál újabb hirdetéseik alá. Mégis talán a legnépszerűbb mindegyik közül (és egyben a legzseniálisabb is) a debütalbum (Genetic World, 2001) első tétele, a Breathe. Az azóta trip-hop/downtempo himnusszá avanzsált dal olyan, mint egy intim, napsütötte vasárnap reggel a kedvesünkkel az ágyban. Amikor az ember nem csinál semmit, csak órákon át bámul ki az ablakon és tulajdonképpen csak lélegzik. Ilyenkor még az agytevékenység is alábbhagy.




Folyt. köv.

2009. október 11., vasárnap

RADIO_HEA D TOP 10/

A Gigwise listáján felbuzdulva én is úgy döntöttem, hogy összeszedek pár fontos dalt ebből az évtizedből. De nem ötvenet, csak tízet. És nem úgy globálisan, hanem egyetlen együttesre koncentrálva. Ez az együttes pedig a Radiohead.

10. These Are My Twisted Words
Az idén augusztusban hivatalosan is kiadott dal Ed O'Brien szerint olyan, mintha az In Rainbows egyik sötétebb lemaradt trekkje szólna, ha azt nyájas hallgató elindítja.
Szerintem meg csak szimplán zseniális.
A dal konvencionális értelemben véve (CD, bakelit) nem került kiadásra, viszont bárki ingyen letöltheti az együttes w.a.s.t.e. shop-jából itt.


9. Pyramid Song
Az Amnesiac második dala egy szívfacsaróan gyönyörű, vonósokkal kísért zongorára írt dal.
Míg ki nem adták "Egyptian Song" címen volt számon tartva. És ha már koncertről van szó: Jonny a dalban egy hegedűvonóval játszik a gitárján, csakúgy mint Jónsi a Sigur Rós koncertjein.


8. 2+2=5 (The Lukewarm.)
A Hail to the Thief nyitódala, amely egyben az egyik "leggitárosabb" is egyben. Mielőtt a dal egy éles váltással átmenne egy kakofonikus noise pop előadásba, Thom Yorke nem éppen burkoltan fiatalabb George Bush amerikai elnököt szólítja meg. De azért biztosra megy, a refrénben azt kiabálja, hogy "hail to the thief".


7. I Might Be Wrong
Elvileg az Amnesiac harmadik kislemeze lett volna, aztán végül is I Might Be Wrong: Live Recordings néven adtak ki egy nyolc dalból álló szemezgetést koncertfelvételekből. Bár az albumon középtempósan adják elő, koncerten mindig egy kicsit gyorsabban "nyomják".



6. Down Is the New Up
Az In Rainbows 2007. december 3-án kiadott díszdobozos változatának második diszkjén található ez az igencsak behatárolhatatlan felvétel. Amikor már kezdenénk kicsit megszokni a vonósokkal gazdagított hangzást, akkor Thom egy kis átvezetés után olyan magas C-t nyom, hogy a fal adja a másikat. Lehet, hogy pont ezért, de a dal nem éppen koncert kedvenc, ahogy az In Rainbows turnén a Hail to the Thief dalai is némileg alul voltak prezentálva.

Viszont amíg az IR munkálatai még nagyban folytak Thom előadta a dal akusztikus változatát Nigel Godrich zenés internetes akármicsodájában (From the Basement):




5. 15 Step
A Twilight c. tinikedvenc abszolút favorittá avanzsálta a dalt, amely így nem csak a HC rajongóknak és alternatív zenekedvelőknek vált ismertté, hanem a szélesebb közönség számára is. A 15 Step-et (sajnos) nem adták ki kislemezen, viszont előadták a Grammy gálán. És nagyon nagyot szólt! (Nagyobbat, mint a hülye kis "botrány" a koncert után. Mert ugyebár Thom nem Chris Martin, hogy Kanye West-tel, meg a még hülyébb Miley Cyrus-szal barátkozzon. Ez van.)




4. Everything in Its Right Place
Az örök koncert kedvenchez azt hiszem semmi hozzáfűznivalóm sincs. Vagyis de. Annyi, hogy Cameron Crowe is ezt a dalt választotta a Vanília Égbolt remake-jének főcímdalául.





3. Reckoner
Az In Rainbows egyik legérzelmesebb és egyben az egyik leglehetetlenebb dala. Már eleve az is elképesztő, ahogy a szimpla csörömpölésből ütemet gyalulnak, de ez még semmi ahhoz képest, hogy milyen gyönyörűen adódnak a dalhoz a basszus- és gitárhangok.
Az aniBOOM animációs videómegosztó oldallal közösen hirdetett videópályázat nyertese is ehhez a dalhoz készített klipet. Íme:




2. There there. (The Boney King of Nowhere.)
A Hail to the Thief-re gitárcentrikus hangzást ígértek Thom Yorke-ék, aztán mégse történt így a dolog. Viszont az albumot beharangozó kislemez igencsak gitárorientált lett, ami persze egyáltalán nem baj, az meg főleg nem, hogy a ritmus tripla dobra épül. A klip pedig maga a non plus ultra Radiohead videó (rendezte: Chris Hopewell). A WAN2 szerint ilyen lehet, ha az ember fia egy erdőben LSD-zik be.





1. Idioteque
Tisztán emlékszem arra, hogy mikor esett le nekem az Idioteque először. Sétáltam haza egy kellemes kora nyári délután iskolából. És egyszerűen éreztem, hogy ez a dal abba a kontextusba nem illik, valahogy lehetetlen, hogy működjön. De ezt gyorsan el is felejtettem, amikor akarva-akaratlanul a dal zsenialitásának hatása alá kerültem. Transzba estem. Fényes nappal, az utcán sétálva.

A Gigwise-hoz hasonlóan én is úgy vélem, hogy ez a kétezres évek legjobb felvétele, ennek megfelelően itt a helye ezen a tízes listán. A dalhoz, mint az köztudott, nem készült videó, nem másolták ki kislemezre, mint ahogy a Kid A albumról egyetlen dalt sem. De talán ez nem is nagy baj. A dal a Radiohead koncertek egyik epicentrumaként funkcionál általában, főleg az a rész, amikor Thom elkezd össze-vissza ugrálni a színpadon. Természetesen a dal hatására.




2009. október 7., szerda

RECENZIÓ: LOVE_2




Air

Love 2
Virgin, 2009

(5,)

Már itt rögtön az elején illendőnek érzem leszögezni a mondandóm lényegét. Éspedig, ami 2007-ben a Radiohead-nek az 'In Rainbows' volt, az most 2009-ben az Air-nek a 'Love 2'. Természetesen nem mindenféle megbotránkoztató kiadási módszerre kell gondolni, hanem elsősorban zeneileg, és főleg: hozzáállásban.

Az Air ugyanis egy nettó zseniális debütalbummal robbant be 1998-ban, ezt követte egy vegyes kritikákkal fogadott folytatás 2001-ben (10,000 Hz Legend; más kérdés, hogy a rajongók ezt is szépen megkajálták), majd a folytatásban jött a nagyszerű, játékos és friss 'Talkie Walkie' és az erős Japán fixációval küzdő, lassan kibontakozó, de mégis brilliáns 'Pocket Symphony'.

Ezek közül minimum kettő előtt fejet hajtott a szaksajtó, és szükségét érezték/érezhették annak, hogy bebizonyítsák még mindig képesek valami nagyon jót letenni az asztalra. És most lelövök egy másik poént is: ez sikerült!

Zeneileg az album egyfajta vegyesvágottként jellemezhető leginkább, azaz van itt minden: egy kis letisztult Moon Safari, egy kis 10,000 Hz-es reszelés, a Talkie Walkie infantilis, mégis rettentően komoly hangzásvilága, stb. Viszont amellett, hogy megtartották a szokásos Air-es ízvilágot (álmodozás, elszállások, minimalizmus, stb.), ehhez még sikerült is hozzáadni valamit anélkül, hogy a hallgató megcsömörülne a második dal után. A másik pozitívum pedig egyértelműen az, hogy bár korábban is előszeretettel használtak élő dobokat (értsd: nem dobgépet), és természetesen konvencionális hangszereket (értsd: akusztikus, elektromos és basszusgitárs, zongora, stb.), mégis ezen az albumon sikerült megtalálni a legjobb összhangot az elektronika és a nem-elektronika között.

Szó se róla, nem szól olyan "polirízottan éretten", mint az 'In Rainbows', viszont ez mit sem számít akkor, ha egy ilyen bájosan kellemes, olykor szerethetően infantilis albumot hoztak össze.

Legjobb dalok: Do the Joy, Be a Bee, Tropical Disease, Sing Sang Sung, Eat My Beat


AIR - Sing Sang Sung

2009. október 6., kedd

IN_ T HIS LIG TH /AND ON TH IS EVENIN/G


Editors
In This Light and on This Evening
Kitchenware, 2009

(5)

Kezdjük azzal, hogy már itt az elején kimerítjük a látens Joy Division fixációt: ha Ian Curtis még élne, és mondjuk úgy-ahogy sikerült volna rendbe hoznia az életét, és mondjuk egy fél miligrammal több életkedv szorult volna bele, akkor nagyjából így szólva a JD harmadik vagy negyedik albuma. Ugyanis kedvenc birmingham-i bandánk új lemeze gyakorlatilag ott folytatja, ahol a Closer befejezte.

Egyébként igazán meglepődnék rajta, ha nem váltana ki ellenérzést az emberekből az Editors harmadik albuma. Főleg azokból, akik az elsőnél leragadtak.

A nagyszerű entrée-t egy vegyes érzelmekkel fogadott (szerintem ugyancsak nagyszerűen sikerült) himnikus második album követte, és meg kell hagyni: Tom Smith-ék bandájának még mindig jobban áll az efféle hangzás, mint Chris Martin-éknak. (Persze az egójuk még valószínűleg nem verte ki a biztosítékot.)

Az együttes tagjai a harmadik albumra teljes megújulást ígértek, és a stúdióból kiszivárgott, illetve a nyári koncerteken előadott új dalok eléggé "pofameresztőek" voltak. A teljes megújulás alatt nem olyasmit kell érteni, mint amit mondjuk a Franz Ferdinand esetében. Ők ugyanis tettek egy logikus lépést előre, teljesen magukévá tudták tenni azt az afrobeat-es tánczenei hatást, ami végül az egész Tonight c. albumot uralta. De az Editors még a Killers tavalyi harmadik albumánál is nagyobb pofátlanságot tervezett végrehajtani (vagyis kiadni). Utóbbi banda Day & Age c. (egészen nagyszerű) dolgozatában ugyanis tökéletes összhangra talált a gitárzene, a glam és az elektronika között (gondoljunk csak a felvezető Human kislemezre, vagy az übersláger Spaceman-re).

Egy kis megrökönyödésre adhatott okot, amikor a tagok olyanokat kezdtek el nyilatkozni, hogy az új album tulajdonképpen egy nagy hivatkozás lesz a Terminátor c. film főcímzenéjére, illetve az egész nyolcvanas évekbeli szintipopra.
Hát, ez így is lett.

Én mindig izgatottan várom egy kedvencem sorsdöntő lépését, amikor végre elhatározzák, hogy kilépnek a skatulyából és elkezdenek valami olyasmit csinálni, ami abszolút jól áll nekik, mégis teljesen idegen azoktól a dolgoktól, amiket korábban letettek az asztalra. Ezt még a Kid A (Radiohead) kapcsán tanultam meg. Fontos, az hogy egy együttes változtasson, mert egyrészt ők is ráunnak az egészre, másrészt a rajongók is elpártolnak tőlük. Persze, vannak olyan bandák, akiknek ezek a váltások gördülékenyen, majdhogynem fennakadásmentesen mennek végbe (Sigur Rós Með Suð Í Eyrum Við Spilum Endalaust). Viszont az is előfordulhat, hogy beletörik a bicskájuk a dologba. De nagyon. Ilyen volt például a Bloc Party tavaly, a meglepően zavarodott Intimacy-vel. Persze, ez utóbbi lemez is élvezhető volt, de egyszerűen nem maradtak meg a dalok.

Azt viszont mindenképp biztató jelként könyveltem el, hogy egy-két YouTube-os kirándulás kapcsán megismert In This Light and on This Evening c. dal gyakorlatilag elsőre megmaradt és egyre inkább felkeltette az érdeklődésemet. Erre az izgatott kíváncsiságra csak egy jó nagy lapáttal tett még az is, hogy szeptember 19-én volt szerencsém látni őket élőben is, Budapesten a Millenárison, ahol is ingyenes koncertet adtak és két számot leszámítva az egész új albumot előadták.

Kíváncsian vártam, hogy végül is hogyan fog majd szólni a címadó dal (mármint milyen benyomást kelt majd bennem), amely pont akkor kel új életre, amikor már nagyon várja az ember. Vagy ott van az első kislemeznek választott Papillon, amely a maga gyönyörű melankolikusságával tökéletesen beleillik ebbe a szomorú idillbe. De mindenképp itt érdemel említést a mérges Eat Raw Meat = Blood Drool, ami leginkább egy pokolbéli strand hullámzó medencéjének hangjára hasonlít. Ennél még inkább pokolibban szól a The Big Exit, ami teljesen olyan, mintha Ian Curtis felmászott volna hozzánk, hogy lesújtó gondolatainak közlése után visszatérjen oda, ahonnan (fel)jött. (A Joy Division párhuzamot pedig éppen ezzel a dallal tette egyértelművé az együttes. Hallgassuk meg a She's Lost Control 12"-es verzióját, aztán ezt. Hasonlóság? Sok van.)
És meg egy kedvenc: You Don't Know Love. Chris glam-es gitár riffje újra és újra megőrjít!

Mindemellett a Like Treasure és a The Boxer egy-egy nagy Depeche Mode revival, előbbiben Tom Smith valószínűleg direkt énekel Dave Gahan stílusában. Ami pedig közös a két dalban, hogy az egész lemezre jellemző sötét feszültséget többé-kevésbé sikerül feloldaniuk (azért többé-kevésbé, mert igazából egyik dal szövege sem olyan "hű de optimista").

Egyébként jól elő volt készítve ez az egész szoktatgatás (nyáron több dalt is előadtak fesztiválokon, például a Szigeten is; több interjúban is hivatkoztak a szintetizátorokkal való új kapcsolatukról; stb.). A legjobb mégis az egészben az, hogy az együttes magabiztosan viseli ezt az új fazont. A váltás logikusnak tűnt, sokkolt, de bevált. Már csak az a kérdés: mi következhet ezután? Még egy szinti-orientált album?